Városliget

1945 tavaszán, a béke első hónapjaiban a városliget intézmények közül a leggyászosabb képet minden bizonnyal az Állatkert mutatta. Nekik nem csak az épületek romba dőlésével, nem pusztán az infrastruktúra hiányával (víz, gáz, áram), de az állatállomány szinte teljes pusztulásával is szembe kellett nézniük. Vitathatatlan szaktekintély, Nadler Herbert állt az intézmény élén, de a pénzhiánnyal ő sem tudott megküzdeni. Márpedig az állatbeszerzések a háború után komoly nehézséget okoztak még a fejlett, a háborúból győztesen kikerült országoknak is. A vadállatok ára a legális piacon az egekbe - a békeévekhez képest a tíz-hússzorosára -  emelkedett, de néhány egzotikus fajt kizárólag a feketepiacról lehetett volna beszerezni. Ám, ha valami csoda folytán került volna új állat, azt etetni nem tudták volna. Összehasonlításul: egy jó étvágyú, kifejlett oroszlán naponta 5-6 kg nyers húst fal fel, ehhez képest a háború utáni jegyrendszer egy felnőtt fővárosi férfi fejadagját heti 9 dkg húsban állapította meg.

A Nemzeti Segély május 1-i rendezvényére az Állatkertbe érkező, lerongyolódott pesti lakosok, 1945-ben. MAFIRT fotó

A romba dőlt, éhínséggel, tüzelőhiánnyal küzdő, súlyos jóvátételt nyögő Budapesten tehát az Állatkert újbóli benépesítésére egy jó ideig gondolni sem lehetett. Az üres ketrecek, a síri csendbe burkolózott park azonban jó ürügyet szolgáltatott befolyásos szervezeteknek, hogy az Állatkert területét valami egészen másra kezdjék hasznosítani, mint amire eredetileg kitalálták. Az első szabad május elsején afféle Liget-pótlékként a park szolgált a Nemzeti Segély nagy gyerekuzsonnáztatásának helyszínéül, ahol a sokat szenvedett gyereksereg vidáman hintázott az üres majomházban, és csónakázott a kihalt állatkerti tavon. Nyáron újraindultak a háború előtt nagy sikerrel zajlott szimfonikus zenei koncertek, de a belépő ára olyan magas volt, hogy csak kevesen tudták megfizetni.

1946 őszén a kommunista tömegrendezvények sikerén felbuzdult Kisgazdapárt a parasztszövetséggel karöltve megrendezte a fővárosi parasztnapokat, ahová mintegy 250 000 látogató érkezett az ország minden tájáról. Ebből az alkalomból az Állatkert területén egy ipari vásárt rittyentettek kiállítási pavilonokkal, mezőgazdasági gépek bemutatójával. Félő volt, hogy ha nem sikerül az Állatkert feltámasztása, a főváros az egészet bezáratja. Ez 1947-ben egyébként komolyan szóba is került.

Manci, a háborús túlélő zebra élelmet kunyerál 1948 tavaszán. fotó: Bauer Sándor, MTI

Nadlerék közben derekasan küzdöttek az állatállomány gyarapításáért. Húsevő állatokat nem tudtak fogadni, ezért magyar háziállatfajtákkal, racka juhokkal, magyar tarka marhákkal, házinyulakkal, kecskékkel, baromfiakkal népesítették be az időközben kijavított kifutókat. Jellemző volt az akkori viszonyokra, hogy valaki egy baglyot ajánlott megvételre, cserébe az akkor ritka kincsnek számító disznózsírt kért volna, de az Állatkert nem tudott szerezni, így a reményteljes üzlet kútba esett. A hálátlan pesti közönség viszont nem törődött a nehézségekkel, oroszlánt, medvét, zsiráfot követelt az igazgatóságtól. A látogatószám egyre csökkent, a hajdan Európa-hírű intézmény pedig permanensen termelte a ráfizetést. A helyzet kilátástalannak tűnt.

Az Állatkertet végül egy váratlan,  méghozzá a szomszéd konkurens intézménytől érkezett ajánlat mentette meg a végső csődtől. 1947 telén, londoni látogatásukról hazatérőben Árvai Rezső és Göndör Ferenc, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatói megálltak Prágában, hogy a jövő évadra állatszámokat szerződtessenek. A cseh főváros híres cirkuszának két tulajdonosa, a Fiala fivérek egy mindenki számára előnyös ajánlattal álltak elő. Eszerint az 1948. március 15. és június 30. közötti budapesti vendégszereplésük alatt a kb. 160 állatból álló teljes menazsériát beszállásolják az Állatkertbe, a szállításról,  gondozásukról, élelmezésükről maguk gondoskodnak, cserébe az Állatkert a 3 ft-ra emelt jegyárbevétel felét köteles nekik átadni. Az állatok egész nap megtekinthetők a városligeti intézményben, néhányukat csak arra az időre kell majd nélkülözniük a látogatóknak, amíg a cirkuszi fellépésüket letudják. Az így kidolgozott szerződést még a fővárosnak is jóvá kellett hagyni. Ennek nem volt különösebb akadálya, hiszen Fialáék a látogatószám sokszoros emelkedését prognosztizálták. Az üzlet tehát mindenki számára előnyösnek mutatkozott.

Fialáék elefántjai a Szondi utcai legendás Kéményseprő vendéglő előtt haverkodnak a fővárosiakkal, 1948 novemberében. fotó: Rév Miklós, MTI

1948 márciusában a sajtó úgy készült a sereglet fogadására, mint egy győztes futballválogatott hazatérésére a világbajnokságról. A tudósítók félóránként küldték a jelentéseket: Szobnál vannak, közelednek a pályaudvarra, leemelték az oroszlánketrecekről a védő deszkákat, most lesz az elvámolás, elindultak... Az állatsereglet békésebb része, ahogy a korban szokás volt, lábon tette meg az utat a fővárosi Állatkertbe. Nem a Podmaniczky utcán, hanem jó nagy kerülővel a körúton, a Rákóczi úton, a Keleti Pályaudvart érintve fordultak a Városliget felé.   A reklámnak is beillő komótos felvonulás sok vidám percet okozott a pesti utcán,  a járókelők boldogan integettek a jól idomított vadállatoknak, akik rácáfolva jólneveltségükre, a Teréz körúton megdézsmálták egy zöldséges almakészletét. Végül 13 oroszlán, 2 tigris, 3 elefánt, 4 teve, 1 kenguru, 2 medve, 4 jegesmedve, 40 ló,  számos majom és papagáj nyert beszállásolást az Állatkertben, kiegészülve olyan cirkuszi porondtól kissé idegen fajokkal, mint a hiéna vagy a borz.

Hollandiából érkezett állatszállítmány kipakolása a Dózsa György úti kapunál, 1949. május 24-én. fotó: Bauer Sándor, MTI

A számítás egyébként bejött, Fialáék is szépen kerestek az üzleten, az Állatkert látogatóinak száma pedig majd négyszeresére emelkedett az előző év adott időszakához képest. A prágai cirkuszosok a siker láttán még ugyanazon év őszén, a korábbiakhoz hasonló feltételek mellett  visszatértek a Városligetbe. Az eredmények meggyőzték a fővárosi vezetést: van igény a nagy múltú városligeti intézményre, de ki kell szolgálni a közönséget: nem halogatható tovább az egzotikus állatfajok beszerzése. 1949 elején a Gazdasági Főtanács engedélyezte az Állatkertnek 100 000 ft hitel felvételét, amelyből nyélbe tudták ütni az üzletet. A Hollandiából és Olaszországból beszerzett állatszállítmányok két turnusban, 1949 nyarán érkeztek a fővárosba. A közönség áramlott az Állatkertbe, hiszen újra láthattak oroszlánt, páviánt, antilopokat, struccokat, medvét, színes madarakat.  Az Állatkert megmenekült, bezárása  végképp lekerült a napirendről.

 Majkó Zsuzsanna

A Hősök terén álló monumentális Ezredéves Emlékmű ma megkérdőjelezhetetlen része  nemzeti identitásunknak, a budapesti városképnek, nem utolsó sorban kedvelt turistacélpont. Nem is gondolnánk, hogy felépítését mennyi nem várt esemény, intrika, gáncsoskodás és baleset hátráltatta. A legemlékezetesebb, a közvéleményt hónapokig lázban tartó botrány 1900 áprilisában következett be.

Az emlékmű elkészült építészeti része még szobrok nélkül, 1902 körül

"Schikedanz fogpiszkálója"

A honatyák 1894-ben döntöttek a Honfoglalás 1000. évfordulóját megörökítő emlékmű felállításáról az Andrássy út városligeti végénél. Az emlékmű tervezésére Wekerle Sándor miniszterelnök – a kor szokásaitól eltérően - pályázat nélkül Zala Györgyöt és Schickedanz Albertet kérte fel. Zala a szobrok, domborművek elkészítésére kapott megbízást, míg Schikedanz az emlékmű építészeti részéért felelt.

A közvéleményt és a pesti lapokat hónapokig lázban tartó botrány mindjárt a szerződések megkötése után kirobbant. Nem meglepő, hiszen a Magyarországon addig még elképzelhetetlen méretű és költségvetésű emlékmű a művészeknek hatalmas presztízst, és nem mellesleg hosszútávú, biztos egzisztenciát is jelentett. A konkurencia pedig nem bánt szűkmarkúan a sokszor személyeskedésig menő kritikával. Elsősorban a  Mérnök és Építész Egylet tiltakozott Schulek Frigyes vezetésével, és az „összes hazai erők bevonásával” nyílt pályázat kiírását követelte. Schickedanz tervét esztétikailag nem találták megfelelőnek, Zalával kapcsolatban pedig felvetették, hogy ekkora munkával kizárt, hogy elkészüljön időre. A tiltakozásnak semmi hatása nem volt, a tényleges megvalósítás 1898-ban elkezdődött.

Gábriel arkangyal szobra

A nagyszabású terv szerint az emlékmű két főrészből állt volna: a központi elem – egy 30 méter magas oszlopon Gábriel arkangyal szobra, lent az oszlop körül a hét vezér lovas szobrával - a honfoglalásra és az államalapításra, a körülötte két negyed körívben elhelyezkedő oszlopcsarnokban helyet foglaló uralkodók szobrai – tulajdonképpen nemzeti panteon – az ország ezeréves történelmére utalt.

Már állt az oszlop,  és Gábriel arkangyal szobra is elkészült, amikor 1900 április elején szenzációhajhász címek öntötték el a botrányt szimatoló lapokat:  „A millenniumi emlékoszlop katasztrófája” (Magyarország, április 12.)  „A millenniumi emlékmű veszedelme” (Pesti Hírlap április 12.), „A millenniumi emlékoszlop megrepedt” (Budapesti Hírlap, április 11.).

Hogy mi is történt valójában, az a napi sajtóból nehezen kibogozható, hiszen két eltérő narratíva állt egymással szemben. Az egyik szerint a silány építőanyag okozta a problémát, a kivitelezést is végző Schickedanzot még azzal is megvádolták, hogy olcsó, bontott követ használt. A másik álláspont szerint a minisztérium  által elrendelt, túlzott terhelési próba közben sérült meg az oszlop.

Annyi bizonyos, hogy a tervek benyújtása után a mérnöki hivatal és a minisztérium akadékoskodni kezdett. Előbb az eredetileg 26 méteresre tervezett oszlop magasságát növelték meg, majd a magasba száműzött,  kiterjesztett szárnyú Gábriel arkangyallal  akadt gondjuk. Úgy vélték ugyanis a mérnökök, hogy a Zala György által javasolt rögzítési mód elégtelen, a szárnyak miatt a szél könnyen belekaphat a szoborba, és lesodorhatja az oszlopfőről, sőt a keletkező szélnyomás magát az oszlopot is felboríthatja. Ezért egy különleges, addig itthon még nem alkalmazott lehorgonyzási technikát javasoltak: az oszlop teljes hosszában végigfutó, és az alapnál mélyen a földbe hatoló acélrudat akartak a kész oszlopba leengedni. Ez biztosította volna az oszlop illetve a szobor stabilitását.

Zala György (bal szélen) műtermében, Árpád vezér szobrának gipszmintájával

A lehorgonyzás 1900 április 6-án elkészült, ám a fémrúd  megfeszítésekor az oszlop két korongján hajszálrepedések keletkeztek. Félő volt, hogy az ezeken beszivárgó és télen megfagyó víz szétrepeszti a mészkőből készült építményt.  Azok, akik már eleve nem nézték jó szemmel, hogy Schickedanz és Zala pályázat nélkül kaptak megbízást a Millenniumi Emlékű tervezésére, sőt később a kivitelezésre is, most ismét támadásba lendültek. Bírálták a tervező szakmai felkészültségét, a beépített anyag minőségét, és követelték új pályázat kiírását.

Zala természetesen egész más nézeten volt. Szerinte az oszlop sérülését az okozta, hogy a mérnöki hivatal által előírt terhelési próba akkor próbanyomást írt elő, ami még egy gránitoszlopot is megrepesztett volna.

A probléma megoldására először azt tervezték, hogy a kőkorongokat egyszerűen kicserélik, ehhez  az oszlopot a repedésig, azaz  az alaptól kb. tizennégy méter magasságig vissza kellett volna bontani. Olyan elképzelés is volt, hogy egy kis kődarabbal kiékelik a megrepedt korongokat, így biztosítva az oszlop stabilitását.  Ezt a megoldást végül azért vetették el, mert a foltozás elcsúfította volna az egész emlékművet.

A kereskedelemügyi miniszter eldöntendő a további vitát, vizsgálóbizottságot küldött ki, melynek tagjai Czekelius Aurél miniszteri tanácsos, Czigler Győző, Nagy Dezső és Petz Samu műegyetemi tanárok, továbbá dr. Mentsik Ferencz és Lukse-Fábry Béla osztálytanácsosok voltak. (A helyzet pikantériája, hogy Petz Samu két évvel korábban megnyerte ugyan a Szépművészeti Múzeum tervezésére kiírt pályázatot, de a megvalósításra végül nem ő, hanem Schickedanz és Herzog Fülöp kapott megbízást.)

Az emlékmű 1910 körül

A bizottság vizsgálódása során arra a megállapításra jutott, hogy a problémát kizárólag az oszlop anyagában kell keresni, azaz nem a megfelelő szilárdságú követ választották a tervezők. Azon az állásponton voltak, hogy az oszlopot le kell bontani és szilárdabb anyagból újjá kell építeni. Az újraépítéshez pedig a sokkal teherbíróbb haraszti mészkövet kell felhasználni, és a 60 000 korona költséget a hibás anyagválasztás miatt a tervezőkre kell terhelni.

Széll Kálmán miniszterelnök végül elfogadta a bizottság javaslatát, az újból felépített oszlop szűkkörű avatóünnepségére 1901. október 24-én délután 5 órakor került sor.  Schickedanz Albert rövid beszéde után az oszlopban elhelyezték az emlékmű történetét megörökítő pergamentekercset, majd az oszlop tetejére felhelyezték a zárkövet. Ezt követően Czipauer János ácsmester, a budapesti ács ipartestület mestervizsgáztató bizottságának elnöke (nem mellesleg az ismert várostörténész Saly Noémi dédpapája) által tervezett és kivitelezett állványzat segítségével helyére emelték végre a hányatott sorsú Gábriel-szobrot. A rögzítés kiállta az idők próbáját, sem szélvihar, sem a világháború nem mozdította el többé a lapok által gúnyosan csak fogpiszkálónak nevezett oszlopról.

Ligetfalvi György-Majkó Zsuzsanna

A történet persze nem napjainkban játszódik, de a figyelmes olvasó két párhuzamot is felfedezhet az alább közölt írás és a mai kor történései között. Egyrészt a helyszín tekintetében: nem csak tágabban a Városliget, de konkrétan a régi Műcsarnok (később Olof Palme ház, legújabb kori nevén Millenniumi háza) környezetében játszódik a cselekmény, ott ahol ma 33 fát és több ezer négyzetméter cserjét tarolnak le egy rózsakert kialakítása miatt. Másik közös vonás a ligetvédők jelenléte: manapság egy elszánt civilekből verbuválódott csapat küzd a Liget értékeinek megmaradásáért, történetünk idején viszont két hivatali közeg, a városi főmérnök és a városi főkertész tett meg mindent a fák és ültetvények szükségtelen károsítása ellen. A párhuzamok mellett szembeötlő különbségek is felfedezhetők a két kor értékrendjében: 1884-ben 3 db fa kivágásából hatalmas patália lett. Az ügy megjárta a főváros legmagasabb szerveit, rendőrségi feljelentés született, a felelőst elbocsátották az állásából. A közvélemény pedig a sajtó közvetítésével élénk figyelemmel és aggódással követte a Városliget sorsát. Ma a fairtás a társadalom meglehetős közönye közepette zajlik, az építtetők és az engedélyező hatóságok munkatársai pedig előbb-utóbb biztosan állami kitüntetéseket kapnak.

A tetthely napjainkban, megint fákat vágnak, most egy rózsakert kialakítása miatt

Előzmények

Történt, hogy az iparoslobbi nyomására a kormány úgy döntött, 1885-ben országos iparkiállítást rendez. Az ötletgazda gr Zichy Jenő, az „ipargróf”, ahogy a kortársak nevezték, már maga mögött tudta a sikeres székesfehérvári iparkiállítást, és később az Ezredévi kiállítás rendezésénél is ott bábáskodott. A kiállítás helyszínéül Zichyék mindenképpen az Orczy kertet szerették volna megkaparintani, ekkor még úgy gondolták az ott rendelkezésre álló parkterület, és a Ludoviceum épülete pont elég lesz a kiállítóknak. A helyszín kijelölésénél a fővárossal kellett egyezkedni, Gerlóczy alpolgármester több alternatív javaslattal is készült.

Rendezésre várt, ezért ideális lett volna a hajdani ún. váci temető területe (Váci út – Lehel utca – Taksony utca által határolt háromszög), de szóba került a csőd szélén táncoló Állatkert (Serák igazgató úr élénk tiltakozása közepette), valamint a Városligetben az éppen kiépülő Stefánia környezete. Sokáig az Orczy kert látszott befutónak, itt a parkozás már készen volt, és a terület bekerítésére sem kellett költeni. 1882-ig tartotta is magát ez az elképzelés, a kiállítók nagy száma azonban kezdte szétfeszíteni az Orczy kertben adott kereteket. Mivel a kiállítási bizottság tagjai ragaszkodtak ahhoz, hogy az eseményt kellemes, parkos környezetbe telepítsék, jobb híján ismét szóba került a Stefánia környéke.

A főváros aggodalmát fejezte ki, hogy talán a Városligetben túl sok fát kellene kivágni, köztük a friss telepítésű fenyvest a Fuit sír környékén. Ugyanakkor számított is a kormány bőkezűségére, amivel az akkor még meglehetősen problémás területet rendezni lehetett volna végre. A Stefániától nyugatra eső rét ugyanis a Liget általános terepszintjénél mélyebben fekvő, elhanyagolt terület volt, ahol rengeteg gondot okozott a talajvíz állandó jelenléte.

A Pfaff-féle műcsarnok és környezete az átadás után

A főváros tehát nem zárkózott el a ligeti terület átadásától, de biztosítékot szeretett volna az új telepítésű ültetvények és a fák megkímélésére. Végül tanácsi határozatba foglalták, hogy az egyes pavilonok építési helyét a kiállítási bizottság a városi főmérnök és a városi főkertész jelenlétében és közreműködésével jelölheti csak ki. Ők ketten – Fuchs Emil főkertész és Fodor István főmérnök – aztán úgy tologatták a leendő épületek alapjait, hogy az a lehető legkevesebb fa károsításával járjon.

Történetünk főszereplői  - Fuchs és Fodor urak - tehát fáradhatatlanul rótták a Városliget útjait, amikor is 1884. május 26-án példátlan bűneset tárult a szemük elé. A Pfaff Ferenc által tervezett Műcsarnok építkezésénél ugyanis 26-án este 3 tuskóra lettek figyelmesek. A tuskók reggel  még viruló fák voltak, az épület állványozásával megbízott Dubroviczky Ágoston főpallér megbízásából Szabó Zsigmond városligeti felügyelő vágatta ki őket, mivel –elmondása szerint -  akadályozták az állványok felállítását. Ehhez azonban nem lett volna joga, a tanácsi határozat értelmében ezt Fuchsnak és Fodornak kellett volna engedélyezni. Fuchs Emil ráadásul azon a nézeten volt, hogy elegendő lett volna a fák gallyazása, a kivágás szükségtelen károkozás volt. Az előző napon még fel is hívta Dubroviczky figyelmét, hogy a szép. koros szederfára különösen vigyázzon.

A tetthelyen Fuchs Emil még azon melegében szabályos kihallgatást rendezett, és a megtört bűnösök vallomását jegyzőkönyvbe vetette, majd ez alapján jelentést írt Cséry Lajosnak, a fővárosi városligeti bizottmány elnökének. A jelentésben a bűnösök szigorú megbüntetését, illetve a fák megkímélése érdekében további intézkedéseket is kért.

Az ügy folytatásaként Cséry Lajos a Városligeti bizottmány elnöke a tanácshoz fordult. Jelentésében tájékoztatta a testületet Szabó Zsigmond városligeti felvigyázó elbocsátásáról, melyet a tanács jóváhagyólag tudomásul vett. A tanács határozatban kérte továbbá a kiállítási bizottságtól a nevezett főpallér súlyos megrovását, továbbá, az építési vállalkozók figyelmének ismételt felhívását arra, hogy az önkényes fakivágásoktól tartózkodjanak.

Cséry Lajos, a városligeti bizottmány elnökének jelentése az önkényes fakivágásokkal kapcsolatban

Az 1885-ös kiállítás előkészületei alatt nem ez volt az egyetlen szabálysértés, amit a rendíthetetlen és megvesztegethetetlen Fuchs Emil leleplezett. Számos jelentést írt Cséry Lajosnak, többek között engedély nélkül elkezdett építkezésekről, további fakivágásokról, környezetkárosításokról. Cséry minden alkalommal a tanácshoz fordult, bár az ügyek kimenetelét illetően szkeptikus volt. Azok közé tartozott, akik előre megmondták, a kiállítás Városligetbe telepítése a parkot 10 évvel fogja visszavetni a fejlődésben. A fővárosnak a kiállítás után tetemes összegbe került a park helyreállítása, csak az első év növényesítési munkálataira 15 000 Ft-t szavaztak meg. (A Városliget teljes fenntartási költsége ekkor 43 000 Ft volt évente). A kiállítás zárszámadásánál, amit a kormány készített el, ezeket a költségeket természetesen nem vették figyelembe.

Az Országos Általános kiállítás látképe, 1885

 Majkó Zsuzsanna

195 éve, 1824. február 28-án született Franciaországban, a Pas-de-Calais megyei Hesdin településen Charles Blondin (eredeti neve: Jean François Gravelet), a világhírű kötéltáncos, aki élete során elképesztő produkciójával kétszer is lenyűgözte  nagyszámú közönségét a Városligetben.

A hagyományos vásári népszórakoztató műfajok egyik legkedveltebbje a kötéltáncos mutatvány volt. Ennek továbbfejlesztett változata, a nagyvárosi ízlésvilágnak jobban megfelelő, olykor bravúros ügyességet és merészséget kívánó kötéljáró produkció, melynek számos művelője turnézott a 19. század folyamán  Pesten. A műfaj világhírnévre szert tett, francia származású legendája két ízben is járt Magyarországon. Egy időben még a városligeti nagyrétet is róla nevezték el.

Az idősödő kötélvirtuóz, itt 68 éves korában (forrás: Pesti Hírlap naptára, 1931)

A csodagyereknek tartott Blondin szülei artisták voltak, így már gyermekkorában beszippantotta a cirkusz világa. Többféle artistaszámmal próbálkozott, míg végül kikötött a kötéltáncolásnál. 35 évesen lett világhírű, amikor 1859-ben, a mintegy 160 méter magasságban kifeszített, 300 méter hosszú kötélen egyensúlyozva átsétált a Niagara vízesés fölött. Egyszerű kötéljáró számát az évek során újabb és újabb bravúrokkal tökéletesítette.

Előfordult, hogy zsákot húzott a fejére, és vakon végezte a mutatványokat, volt, hogy bukfencezett, talicskát tolt, székre ült, vagy összebilincselt kézzel, illetve gólyalábon járkált fel alá a magasban. Bizarr produkció volt, amikor egy kis tűzhelyen, odafent a kötélén főzte meg ebédjét, amit ott helyben el is fogyasztott.  Más alkalommal tűzijáték rakétákat eregetett a produkció közben.

Blondin omlette-t készít a kötélen (forrás: http://blogs.slq.qld.gov.au/jol/2012/07/30/great-blondin-brisbane/

Egyik kedvenc mutatványa volt, amikor valakit – többnyire segédjét vagy egy vállalkozó kedvű nézőt – a hátán vitt át a kötélen.  Bécsben ezt a mutatványt betiltották mondván, „Blondin, ha valami baj találna történni, megszabadíthatná ugyan magát ügyessége által, de a másik embert semmi sem mentené meg a szörnyű haláltól”. A legenda szerint egyszer a nézők soraiban helyet foglaló walesi herceget is át akarta vinni a Niagara felett, a leendő király azonban nem vállalta a kockázatos utazást.

Blondin ebédel a kötélen (forrás: gettyimages.com)

Blondin mutatványai közben az egyensúlyozó boton kívül soha más segédeszközt nem használt.

Közel ötven éven át járta a világot mutatványosként, közben egyetlen baleset sem érte. Két alkalommal azonban igen közel járt hozzá.  Negyvenéves korában Liverpoolban lépett fel, ahol egy nyolc hónapos oroszlánkölyköt vitt magával.  A produkció közben az egyik mellékkötél elszakadt, és visszacsapódva megütötte Blondint. Megbillent, de a másodperc tört része alatt visszanyerte egyensúlyát úgy, hogy a közönség szinte semmit nem vett észre az életveszélyes helyzetből. Külön bravúr volt, hogy eközben a riadt oroszlánt is sikerült megnyugtatnia. Egy másik alkalommal a londoni Kristálypalotában rendezett esti tűzjáték alatt ment át a kötélén. Az egyik ponton, ott álló segédje véletlenül meglökte. Blondin elvesztette egyensúlyát, az egyensúlyozó bot kiesett a kezéből, ő maga pedig a kötélre zuhant.  Testi erejét és lélekjelenlétét bizonyítja, hogy sikerült felállnia, és a produkciót be is tudta fejezni.

Blondin két alkalommal is fellépett a Városligetben. 1864-es fellépésének helyszínét, a városligeti nagyrétet néhány évtizedig Blondin-rétként emlegette a pesti sajtó.

Először 1864. júliusában érkezett Pestre. A Margitszigeten produkálta magát, ahová a több, mint 10 000 érdeklődőt délután két óra és éjfél között öt gőzös szállította. A korabeli sajtó így számolt be a világraszóló eseményről:

Az óriási sikert látva az Újvásár téri (ma Erzsébet tér) német színház igazgatója, Josef Röhring jó üzletet szimatolt Blondin felléptetésében, ezért megegyezett az artistával még két bemutató megtartásában. Helyszínnek a Városligetet, azon belül a Hattyú-tó környékét nézte ki. Az ötletre 1000 forint bérleti díj ellenében áldását adta a város. A belépődíjat 50 koronában állapították meg, a produkció időpontját pedig „bengaliai tűz fénye mellett” este 9 órára tűzték ki.

Ez utóbbi nem volt jó ötlet, mert „Blondin ugyan táncol, s csinálta is egyre másra a nyaktörő  mászásokat, de mihaszna, mikor a sötétben nem láthatta senki, mert az a néhány szövétnek, és alvó fényű lámpák akár nem is lettek volna. A nagy közönség zúgolódott és kacagta a szerencsétlen gondolatot. Ma az előadást ismételik.” – írta Hölgyfutár, 1864. augusztus 7-i száma.

A produkció végül remekül sikerült, a közönség tátott szájjal,  hatalmas ováció mellett nézte végig a művész elképesztő mutatványait. Röhring igazgató és Pest városa is jól járt: „a nézők száma 10 241 volt, ezek közt 200 vidéki, kik vasúton jöttek és a jegyeket még az indóházban válották.” A bevételből jutott jótékonyságra is, és maradt valamennyi Röhring igazgató zsebében is.

Blondin első látogatásának utolsó felvonásaként még egy különös per is lezajlott: a Nemzeti Színház arra hivatkozott, hogy a törvény szerint minden oly mutatványból, mely a város határán belül a színházi előadások ideje alatt zajlik, a Nemzeti Színháznak kárpótlási illeték jár. Röhring igazgató a követelés jogosságát tagadta, az ügyből per lett, melyet a Nemzeti Színház nyert meg.

Blondin vendégszereplése annyira fontos esemény volt, hogy Fehér János álnéven „egy ismertebb írónk” „Blondin és az embere, kit a hátán visz” címmel vígjátékot írt, melyet a Budai Népszínház műsorára is tűzött. A sajtó előzetesen úgy vélte, hogy a mű a „jobb alkalmi darabok közé tartozand”. Nem így történt. A Hölgyfutár, 1864. szeptember 8-án így írt a darabról:  „Blondin a népszínházban csúful megbukott. Azt mondják, a darab maga, leszámítva a cselekvény ziláltságát s az összefüggés hiányát, elég mulattató, de az előadás minden kritikán alul rósz volt.”

Blondint meghívták az 1867-es koronázási ünnepségekre is, ekkor a Duna fölött kelt volna át, ám a rendőrség a kunsztot betiltotta. Az idősödő artista 1880. májusában tért vissza Budapestre, ekkor két hétig az Állatkertben szerepelt.

forrás: A Hon, 1880, május 25.

Utoljára 68 éves korában lépett fel  kedvenc helyén, a londoni Kristálypalotában, ekkor felnőtt fiával a hátán ment végig a magasban kifeszített kötélen. Blondin majdnem egy félszázadon át kápráztatta el közönségét elképesztő mutatványaival. Vagyonos emberként halt meg 73 éves korában, 1897. február 22-én. Temetésén több ezren vettek részt, koporsója után annak a kötélnek a darabjait vitték, amelyen legelőször táncolt a Niagara felett.

 Ligetfalvi György -Majkó Zsuzsanna

Sokan fotózzák a napokban az Állatkerti körúton a körhinta és a Cirkusz söröző közötti területet, ahol tél óta új épületek nőttek ki a földből. Az Állatkert új beruházása, a hamarosan nyíló Holnemvolt Vár építményeiről első pillantásra is szembeötlő, hogy replikaépületeket látunk. Most a történetüket is megismerheted, ha tovább olvasod a cikket.

Az Állatkerti körút látványterve, készítette Anthony Gall Ybl-díjas építész

A Holnemvolt Vár főbejárati kapuépítménye - Helfgott Sámuel gyorsfényképészete

A látványterv jobb oldalán látható bejárati kapuépítmény a Vurstliban álló Helfgott-féle gyorsfényképészet portáljának másolata. A papír gyorsfényképek előállítására szokosodott kis üzlet 1909-től, az új mutatványostelep kialakítása óta állt az Állatkerti körúton, mostani helye közelében.

A Mutatványostelep utcaképe az Állatkerti körút felől a 30-as években. Bal szélen: Helfgott fényképész üzlete, mellette a Royal Vio mozi, attól jobbra a körhinta. Hátul takarásban a Feszty-körkép rotundája

A 20. század első felében, egy vasárnap délutáni lizsézéshez elmaradhatatlanul hozzátartozott egy gyorsfénykép készítése Helfgott bácsinál. A tulajdonos legendás alakja volt a századelő Városligetének. Tekintélyét egyrészt szaktudása, másrészt termetes alakja alapozta meg. A ligeti legendárium szerint nem volt olyan "bicskás legény", akit puszta kézzel ne tudott volna ártalmatlanítani. A Mutatványosok Egyesületének majdnem haláláig elnöke volt. Több fényképet készített Molnár Ferencről, aki a Liliom írása közben naponta kijárt Helfgott műtermébe, hogy a Városliget jellegzetes figuráit tanulmányozza. Leghíresebb fennmaradt fotóján József Attila, Szántó Judit és baráti társaságuk pózol.

A gyorsfényképészet terve, 1908. forrás: BFL

A Városliget 100 hektáros parkja 200 éves története során többször nyújtott menedéket Pest polgárainak. A legismertebb és legnagyobb lélekszámú menekültváros 1849 májusában, Buda ostromának idején épült ki az árnyat adó lombok alatt.

A Városliget 1845 körül, Rudolf von Alt rajza alapján Sandmann litográfiája

1849-ben, a szabadságharc tavaszi hadjáratának részeként a magyar hadvezetés Budavár visszavétele mellett döntött. A vállalkozás nem tűnt kivihetetlennek, hiszen az elavult erődítmény nem volt jól védhető, azon kívül a várat védő mintegy 5000 fős császári sereggel szemben a magyar csapatok több mint 31 000 főt (más források szerint 34 000 főt) számláltak. Az ostromlók május 4-én érkeztek a Várhegy lábához, Görgei tábornok követ útján szólította fel a vár védelmét vezető Hentzi vezérőrnagyot a megadásra, illetve Pest és a civil lakosság megkímélésére. Az osztrák hadvezér egyik követelésnek sem tett eleget, sőt még aznap éjjel lövetni kezdte Pestet a várból.

A május 5-re virradó éjjel több mint ezer lövedék hullott a városra, és bár az emberek a beszámolók szerint eleinte az utcára tódultak és lelkesnek látszottak, másnap mégis megindult a kitelepülés a történelmi városmagtól távolabb eső vidékekre, a Ferencvárosba, Újpestre, és mindenekelőtt a Városligetbe. A polgárok életének és vagyontárgyainak megkímélése érdekében a Pesti Hírlap pontos számításokat tett közzé arról, hogy a különféle lökerejű, várból kilőtt lövedékek meddig érhetnek el a pesti oldalon. Mivel a legtávolabbi pont a Király utca végénél volt, a Városliget már lőtávolon kívül esett, így biztonságos menedékhelynek számított.

Mivel az ágyúlövedékek elől egyre hatalmasabb tömeg igyekezett a Ligetbe,  május 8-án Wágner Ignác városi rendőrtisztet bízták meg a ligeti menekültváros mindennapjainak megszervezésével, és rendjének felügyeletével. A polgárok ellátására az iparosok is felverték sátraikat a területen, dolgoztak a borbélyok, szabók, csizmadiák, zsinórosok,  de nyílt itt kis szatócsbolt és fűszerkereskedés is.

Rohn Alajos: Pest bombázása, 1849

A város folyamatos ágyúzása miatt egy Városliget közeli villába költöztette Merei-Schoepf Ágost a Pesti Kisded Kórházat. A polgári lövöldében felállítottak egy gyógyszertárat is, ahol naponta reggel 7 és 9 óra valamint délután 14 és 15 óra között Hunyady János  terézvárosi főorvos fogadta a betegeket. Mivel Buda felszabadítása elhúzódott, május 10-e után Irányi Dániel kormánybiztos elrendelte vásáros bódék szállítását a területre, amelyben az esősre forduló napok alatt találhattak oltalmat az idősek, betegek és a gyerekek.

Beszédes, és a kor értékrendjére jellemző, hogy miközben Pest belterületén hatalmas volt a pusztítás -találatot kapott a mai Vigadó elődje, a Redoute, az Orczy-ház, a Trattnet-Károlyi ház és a Duna-sor klasszicista palotái -  a hatóságok figyelmeztető felhívást tettek közzé, amelyben a városligeti fák és friss ültetvények megkímélésére szólítottak fel. Intézkedéseket is foganatosítottak a park védelmében: tartózkodásra kizárólag olyan helyeket jelöltek ki a Ligetben, ahol nem voltak fiatal, friss ültetésű facsemeték.

A Pester Zeitung korabeli tudósítása szerint az első napokban Pest lakossága a győzelem biztos tudatában, euforikus hangulatban tanyázott a Ligetben. A gyerekek végre kedvükre tombolhattak a zöldben, itt bizonyosan nem parancsolt csendet nekik a házmester. A fiatal urak olyan vígan múlatták az időt, hogy Wágner rendőrkapitánynak be kellett tiltani az este 10 óra utáni hangos hejehuját. Az asszonyok hatalmas kondérokban főztek, ráérő idejükben pedig Kossuthot éltették, és a sebesültek kötözésére szolgáló "tépést" gyártottak. A kitelepült lakosság élvezte a madárdalt, alkalomadtán csónakázott, és természetesen élénk érdeklődéssel követte a Budáról érkező híreket.

A Vigadó elődje, a Redoute romokban

A várvédő, Pestet lövető Hentzit általános megvetés övezte. Az ostrom elhúzódásával természetesen a hangulat is alább szállt a Ligetben, május 13-ra virradó éjjel Hentzi lövegei szörnyű pusztítást végeztek a pesti oldalon, ekkor kapott találatot a Teréz templom is a Király utcában. Görgeiéknek végül május 21-én sikerült bevenni a Várat, a lakosság felszedelőzködött, és visszatért otthonaiba. A Városliget máig legnagyobb és legemlékezetesebb menekültvárosa május végére feloszlott, és a park lassan visszatért megszokott életéhez.

Majkó Zsuzsanna

A nyest.hu-n két éve jelent meg egy írás, amely a Királydomb elnevezésének eredetét igyekezett kinyomozni. A szerző két, párhuzamosan élő elméletet is ismertet, de egyiket sem találja elég meggyőzőnek, azaz mindkettőt megkérdőjelezi. Pedig míg az egyik nagyon is jól dokumentált tényeken alapul, a másik minden alapot nélkülöző városi legenda csupán.

Balra a Szánkódomb, azaz ma ismert nevén a Királydomb

Az egyes számú elmélet  kiinduló állítása a mi, varosliget.info honlapunknak korábban részét képező Kislexikonból származik, innen került át a Wikipédia vonatkozó szócikkébe. Eszerint "Ekkor (ti. 1974-78 között) építették a BNV elköltözése után elbontott épületek anyagából és a Városliget rendezéséhez kitermelt földből az Olof Palme sétány mellett, a Magyar Alkotóművészek Házával majdnem szemben álló dombot (47°30'40"N 19°5'15"E), amit akkor még Szánkódombnak hívtak. Országosan ismertté 1983-ban Szörényi Levente és Bródy János: István, a király c.rockoperájának bemutatója tette – azóta Királydombnak nevezik."

A nyest.hu cikkírója viszont úgy véli, talán korábban is Királydomb lehetett a terepalakulat neve, és elképzelhető, hogy a rockopera bemutatója is ezért került 1983-ban a Városligetbe. Tovább árnyalja a képet egy másik - teljességgel téves állításon alapuló - elmélet, eszerint a Királydombot a millenniumra építették, méghozzá a vármegyék által a fővárosba küldött földből.

Mi tehát az igazság? Ennek jártunk utána.

1975-ig nem volt domb ezen a helyen

A vita eldöntéséhez persze nem árt ismerni a Városliget parktörténetét. A fent emlegetett terepalakulat, azaz a domb, 1975-ig, a BNV kiköltözését követő parkrendezésig nem létezett. Akkoriban szánkódomb építési láz söpört végig a fővároson, így logikusnak tűnt, hogy a Liget megújításával egyidejűleg, az elbontott kiállítási pavilonok törmelékéből és a kitermelt földből a Városligetben is építsenek egyet.

A domb helyén korábban fenyves, majd a XIX. század végétől épületek álltak: 1883-tól a hajdani mesterséges jégpálya, és annak Hofhauser Antal által tervezett melegedője, később a Kolegerszky kioszk nevű kávézó, majd lebontása után, 1938-tól a Weichinger Károly tervei alapján épült Virágkiállítási pavilon. Ha áttekintjük az 1820 és 1974 között született térképeket, szintén megerősítést nyer, hogy a Városliget ezen részén olyan sík volt a terep, mint a Nagyalföld. Ezzel tehát az első vélelem, miszerint a területet korábban is Királydombnak hívták volna, és épp ezért került ide a rockopera bemutatója, megdőlt.

A Királydomb helyén állt Virágkiállítási pavilont a háború után elbontották

Kevesen emlékeznek már arra, hogy az István, a király bemutatóját, és a további előadásokat az alkotók egyáltalán nem a Városligetbe szánták. Az eredeti helyszín az óbudai Amfiteátrum lett volna, már a plakátokat és a jegyeket is kinyomtatták amikor kiderült, olyan hatalmas az érdeklődés az itthon még alig ismert műfajú történelmi rockopera iránt, hogy új, nagyobb befogadóképességű helyszínre kell áttenni az előadásokat. Ekkor esett a választás a Városligetre, ahol nem csak a nagyszabású, rengeteg statisztát mozgató előadáshoz, de a nagyszámú közönség fogadáshoz is megfelelő méretű tér állt rendelkezésre.

Az eredeti helyszínre, az óbudai Amfiteátrumba szóló jegyek

A korabeli napilapokban kutakodva feltűnik, hogy a domb első említése mai nevén, azaz Királydombként a Népszava 1983. július 13-i számában bukkan fel, ott is egy mindössze néhány soros közleményben, amely a helyszínváltoztatásról értesíti a közönséget. Ezután terjedt el a sajtóban a Királydomb elnevezés, de még jó ideig együtt élt a korábbi, az eredeti funkciót tükröző Szánkódomb névvel. A területet egyébként hivatalosan sosem keresztelték át, az elnevezés a sajtónyelvből került a köznyelvbe a bemutató után.

Egyértelmű tehát, hogy ragadványnévvel van dolgunk.  Nagyon valószínűnek tűnik, hogy a keresztapát a hajdani stáb meghatározó tagjai között kell keresnünk. Szóba jöhet az előadást, és az abból készült filmet rendezőként jegyző Koltay Gábor, de még valószínűbb, hogy a mítoszteremtésben máskor is jeleskedő Nemeskürty Istvánt kell sejtenünk a névadó személye mögött. Nemeskürty akkor az eredeti előadásból filmet készítő MAFILM stúdióvezetője volt, és mivel a filmet az eredeti, királydombi előadás rögzítéseként reklámozták, nem is meglepő, hogy igyekezett a nagyon is prózai és cseppet sem fennkölt Szánkódombnak új nevet találni.

Az István, a király királydombi előadása 1983-ban. Jobban hangzik, mint az "István, a király szánkódombi előadása", ugye?

A másik elmélet cáfolata

A másik, közszájon forgó elmélet szerint a Királydombot az Ezredéves Kiállításra alakították ki, mégpedig a vármegyék által Pestre küldött földből. Ezt a verziót erősíti a Demokrata c. lapban, 2009-ben megjelent írás is. Már első olvasatra gyanúsnak kéne lennie ennek az állításnak, királydombot, vagy ha úgy tetszik koronázódombot ugyanis csak királykoronázás alkalmából szokás építeni. 1896-ban a budapesti Városliget egy ipari-kereskedelmi kiállításnak adott helyet, melyben volt ugyan történelmi szekció is, a ma Vajdahunyadvár néven ismert épület falain belül, koronázásra viszont ekkor nem került sor.

Megünnepelték ugyanakkor az 1867.évi koronázás 29. évfordulóját, méghozzá egy díszfelvonulással. Az 1896. június 8-i ünnepélyes aktusra a törvényhatóságok nem egy-egy láda földet, hanem díszruhába öltözött lovasokat küldtek a fővárosba, akik aztán immár bandériumba szerveződve a Vérmezőről a vár érintésével, a Margit-hídon át, az Országház épülete elé vonultak.

A menet a Városligetet tehát nem érintette, az 1867-es koronázásnak mégis van egy, a szakirodalomban eddig egyáltalán nem tárgyalt, épp ezért alig ismert kapcsolódási pontja a Ligettel.

Koronázódomb a Ligetben?

A koronázódomb a Lánchíd pesti hídfőjénél egykorú rajzon

Ferenc József magyar királlyá koronázásakor, 1867-ben Szkalniczky Antal és Koch Henrik tervei alapján emeltek díszes koronázódombot a Lánchíd pesti hídfőjénél. Említett urak tervezték egyébként az 1866-ban megnyílt Állatkert állattartó házait, melyek közül a bagolyvárként ismert romantikus romimitáció a mai napig látható. A királydombhoz a földet a törvényhatóságok küldték Pestre, a budai törvényhatóság a János-hegy csúcsáról, a pesti a városligeti Hermina kápolna szomszédságából ásatott ki földet a szakrális dombhoz.

Az ünnepségek elcsitultával Pest város tanácsa jelezte, hogy a domb akadályozza a hídra tartó forgalmat, ezért elhordása időszerű lenne. Azt azonban nem tudták eldönteni, mi legyen a földhalom sorsa. Végül 1869-ben született döntés arról, hogy a koronázódombot áthelyezik a Városligetbe.

Az optimista híradások akkor úgy kalkuláltak, a munkálatokat egy hét alatt be is tudják fejezni, bár a földhalom Ligeten belüli pontos helyét egyelőre nem sikerült kijelölni. Nem sokkal később már arról tudósítottak a fővárosi lapok, hogy a domb elhordása mégsem megy könnyen, túl drága lenne ugyanis - a korabeli becslések szerint 6400 Ft-ba került volna -, ezért az ügyet egy időre Pest leveszi a naprendről. Mivel a város központi terén árválkodó koronázási dombot sem kímélte az idő vasfoga, 1871-ben újabb terv született, ezúttal nem az elhordására, hanem a kicsinosítására. Ekkor kapott díszes vasrácsot a három bejárat, a köveket olajfestékkel átfestették, a domb oldalait befuttatták kúszónövényekkel, környezetébe pedig újabb gázlámpákat telepítettek.

A Ferenc József tér a koronázódombbal, 1875 körül. Klösz György felvétele

1872-ben a Fővárosi Közmunkák Tanácsa tervbe vette a tér rendezését. A koronázódomb elhordását és a tér parkosítását ugyan közmegegyezés övezte, a tervezett szobrok azonban olyan mértékben bontották volna meg a tér arányait és harmonikus elrendezését, hogy erről végül letettek. A királydomb eltüntetésére tíz évig,  1877-ig kellett várni. A kezdeti elgondolásoknál jóval egyszerűbb megoldást választottak a városatyák: nem vitették át a Városligetbe a dombot, hanem  ott helyben, a mai Széchenyi téren beásták.

A koronázódomb nélküli Ferencz József tér rendezési terve, 1872. Közreadta Frisnyák Zsuzsa, Timelord blog

Az 1867-es, eredeti, a vármegyék által küldött földből emelt koronázódomb tehát végül nem került át a Városligetbe. A megszentelt föld ma is ott van a Széchényi tér alatt, valahol a mélyben. A ligeti Királydomb névre hallgató terepalakulat története jóval prózaibb: szánkódombnak építették, és nagyon valószínű, hogy a rockopera bemutatójához kötődő brilliáns marketingfogás eredményeképp kapta új, mára meghonosodott nevét. Ha valaki leásna a mélyére, a termőföld borítás alatt megszentelt földet nem, de volt kiállítási pavilonok törmelékét még felfedezhetné.

A Királydomb napjainkban, kutyások, gyerekek és napozók paradicsoma

Majkó Zsuzsanna

A Felső-tó az Állatkert főbejáratával a háttérben, 2015-ben (fotó: Majkó Zsuzsa)

A Városliget tájépítészeti megújításának legbonyolultabb és minden bizonnyal legköltségesebb része az 1894-ig létezett Páva-sziget (későbbi nevén Nádor-sziget) visszaállítása, illetve a 200 éves tótörténetet végigkísérő vízminőségi problémák hosszútávú megoldása.

Jelenlegi állapot

A Városligeti tó jelenleg egy hármas rendszerű, mesterséges, lebetonozott medrű tó, területe mintegy 60 000 nm. Az 1971, a kisföldalatti meghosszabbítása óta építészetileg, és sajnos jogi helyzetüket tekintve is elkülönülő tórészek a szakirodalomban külön nevet is kaptak. A Felső- tó az Állatkert felőli szakasz, a Műjégpálya területe az Alsó- tó, és ehhez csatlakozik még a Széchenyi szigetet körülölelő várárok. A kezelés tekintetében az a furcsa helyzet állt elő, hogy míg a Felső- tó és a várárok kezelője a Városliget zrt (korábban a FŐKERT zrt), az Alsó- tó gazdája Budapest maradt, kezelője a főváros tulajdonában lévő Műjégpálya, hivatalos nevén a Budapesti Sportszolgáltató zrt. Indulatkitörésekre hajlamos olvasóimnak tehát azt tudom javasolni, ha a várárok elkeserítő vízminőségét veszik górcső alá, szidják nyugodtan a Városliget zrt-t, ha viszont a tómederben rendezendő vizes vb-vel, sörfesztivállal... akad gondjuk, forduljanak inkább a fővároshoz. Ez a lehetetlen jogi helyzet egyébként nem csak a jelenlegi problémák megoldását nehezíti, de előrevetíti a tó átalakítása körül várható hercehurcákat is.

A kaszkád, amelyen keresztül az Alsó-tóba folyik a víz, 2017. (fotó: Majkó Zsuzsa)

A tó vízminősége sok kívánnivalót hagy maga után. A gondok, mint az előző részben is láttuk, abból fakadnak, hogy a mesterséges tó természetes vízutánpótlása nem megoldott. Ma a felső, egész évben vízzel borított tómedret a Széchenyi fürdő elfolyó melegvizével (ez gyakorlatilag a használt medencevizet jelenti) töltik fel, ehhez jön még a természetes csapadékvíz. A Műjégpálya tél végi zárása után a Felső-tóból egy kaszkádrendszeren keresztül jut a víz az Alsó-tóba és a várárokba. Mivel a befolyó termálvíznek nagy a szervesanyag tartalma, és a hőmérséklete is magas (kb 35 fok), fokozottan algásodik, sokszor szennyezett. A túlfolyó vizet sem lehet locsolásra használni, azt a  Szondi utcai főgyűjtőcsatornába vezetik. A tó természetes vízmozgása ugyanakkor erősen gátolt, a szél nem tudja megfelelően  átszellőztetni, és mivel nagy mennyiségű üledék képződik, az pang, rothad a mederben. Ezért van gyakran  a kellemetlen látvány mellé elég jelentős  szag is a tónál, sőt időnként sajnos a tavon élő vízimadarak is megsínylik a fertőzött vizet.

Durva szennyeződés 2017 kora tavaszán a Felső- tóban (fotó: Majkó Zsuzsa)

A tervezett változások

A Garten Stúdió győztes tájépítészeti tervének egyik nagy dobása volt az 1894-ben megszüntetett Páva-sziget visszaállítása. Ehhez gyakorlatilag egy új, kb 700 méter hosszú, hozzávetőlegesen 8 méter széles csatornaág kialakítására lesz szükség, mely összeköti a jelenlegi Felső-tavat a Városligeti körút alatt a várárokkal Ez azonban nem egyszerű feladat a Városligetben, hiszen keresztezni kell a kéregvasút (a földalatti ) nyomvonalát, a Kós Károly sétányt, és át kell hidalni a Felső-és Alsó-tó közötti mintegy 4 méter szintkülönbséget is. Ezt a már a Felső-tóból ismert kaszkádrendszerrel, csobogókkal fogják megoldani. A földalatti felett a medret megfelelően szigetelni kell, ráadásul ezen a szakaszon, az új ágban a mederfenék magas fekvése miatt csak csekély vízmélység (kb 50 cm) érhető el. Tovább bonyolíthatja a kivitelezést, hogy a Kós Károly sétányt a csatornaág kialakításának idejére le kell  zárni - kérdés mit szól majd ehhez a főváros.

Az Alsó-tó a Műjégpálya által használt területet is magában foglalja (fotó: Majkó Zsuzsa)

Ezzel azonban a nehézségeknek még koránt sincs végük. Mivel egy új sziget képződik a tóban, logikus, hogy arra valahogy be is kell jutni. A megoldás 4 új híd, amiből kettőnek közúti terhelést is bírnia kell. Az egyik ilyen a Kós Károly sétány vonalában épül, a másik az Állatkert főbejáratával szemben. Ez utóbbira azért van szükség, hogy a szigetre a beszállítás (Itató Nyereg étterem), a mentő és tűzoltóútvonal, és az onnan történő kiszállítás (pl. hulladék) megoldható legyen. A másik két híd gyalogoshíd lesz, de a négy új műtárgy (plusz a Robinson Étterem melletti gyalogos átjáró visszaállítása) jelentősen drágítja majd a kivitelezést.

1-4. számozással az új hidak helye, ebből az 1. és a 4. közúti teherbírással készül. A-val jelölve a  90-es években tönkrement gyalogosátjáró, melyet visszaállítanak (grafika: Garten Stúdió, Liget Park Fórum, prezentáció, 2017.06.08)

További, a Városliget Építési Szabályzatban megkövetelt egyik változás, hogy a Széchenyi-szigetet körbecsónakázhatóvá kell tenni. Ehhez el kell bontani a jelenleg az Alsó-tavat és a várárkot elválasztó betonalapú kerítést, valamint át kell helyezni a Vajdahunyadvárat ellátó gázvezetéket. A másik előírt követelmény, hogy a Műjégpálya területének kivételével a tómedernek egész évben vízzel borítottnak kell lennie. Nyári idényben ezzel nincs is probléma, télen azonban miközben a Műjégen korcsolyáznak, a várárokban és az Alsó-tó fennmaradó részén meg kell oldani a vízzel való feltöltést. Ezt egy beton alépítményes mobilgátrendszerrel kívánja a Garten Stúdió megoldani úgy, hogy a mobilgátat minden ősszel, a koriszezon kezdete előtt felépítik, tavasszal pedig az idény végeztével elbontják. Természetesen a gátnak ki kell bírnia a rá nehezedő víznyomást, illetve kemény teleken az esetlegesen képződő jég nyomását is.

A várárok újra csónakázható lesz (fotó: fortepan.hu, 1916)

Tudjuk, hogy a Városliget sokat emlegetett zöldfelületi növekményének kb 50%-a a tó vízfelületének  zöldfelületi beszámításával jön létre, miközben a csatornaággal kiegészített tó valós mérete számításaink szerint csak mintegy 5 000 nm-rel növekszik. Sokan úgy vélik, a beszámítás feltétele, hogy a tó jelenlegi betonaljzatát fel kell törni, és visszaállítani a  természetes medret. Ez azonban kizárt, hiszen mint Szloszjár György, a garten vezető tervezője a HVG.hu-nak elmondta,  a városligeti talaj olyan jó vízelvezető képességgel rendelkezik, hogy ebben az esetben a tó meleg nyarakon - úgy mint az 1860-as években -  biztosan kiszáradna. A tómeder tehát a jövőben is mesterséges aljzatot kap, a természetes hatást a tervezők  bizonyos  partszakaszokra telepített vízparti növényzettel, valamint egy, a Vajdahunyadvár Hunyadi loggiái előtt húzódó tóparti sétánnyal kívánják elérni.

Problémák a vízminőséggel

A Városligeti tó Vajdahunyadvárát körülvevő árkában a legsúlyosabbak a vízminőségi problémák, mivel itt egyáltalán nem mozog a víz. Ez előrevetíti, hogy az újonnan kialakítandó, Páva-szigetet körülölelő csatornaágban is hasonló problémákkal számolhatnának a tervezők. Így a vízmozgatást a teljes tó területén meg kell majd oldani. Ezt tóba telepített szökőkutakkal, az árokban csobogókkal és vízeséssel, valamint állandóan működő vízátemelő szivattyúkkal lehet megoldani. Ezek elsősorban az üzemeltetési költségeket fogják megemelni, hiszen a szivattyúk az év 365 napján dolgoznak, áramot fogyasztanak, a csobogókat, vízeséseket pedig rendszeresen tisztítani kell. A vízminőségi problémák kiküszöbölésére a legbiztosabb megoldás a Széchenyi fürdő tóba eresztett medencevizének tisztítása lenne. Ehhez a befolyás előtt tisztítóberendezés telepítésére lenne szükség, illetve meg kéne oldani, hogy a jelenleg egyetlen befolyási pont helyett a tó több ponton is kapjon vizet. A tervezők azt ígérik, a Rákos-patak hajdani befolyópontját is használni fogják a fürdő vizének tóba eresztéséhez.

A Rákos patak hajdani befolyónyílása, jó ideje használaton kívül (fotó: Majkó Zsuzsa)

Költségek, gondok és nyereség

A tó átalakítása valószínűleg a parkrekonstrukció legköltségesebb eleme. 4 új híd, több kaszkádrendszer, szökőkút, mobilgátrendszer, a Kós Károly sétányt keresztező csatornaág,  új befolyási pontok, teljes mederrekonstrukció drágítja a beruházást. Ha figyelembe vesszük, hogy a parkfejlesztés első ütemének nem túl jelentős beruházásai - kutyafuttató, egy 200 méteres futópálya, a Vakok kertje felújítása - 1 milliárd forintot emésztenek fel, kérdés, lesz-e elég fedezet a tó megújítására a 15 mrd-os, parkrekonstrukcióra szánt költségvetésben.

A Felső-tó jelenlegi partvonala. A tervezett nyomvonal útjában koros fák állnak (fotó: Majkó Zsuzsa)

További gondot jelent a fentebb vázolt abszurd jogi helyzet, a tó jelenleg ugyanis nincs egységes kezelésben. Míg a Felső-tó és a várárok a Városliget zrt fennhatósága, a Műjégpályát is magába foglaló Alsó-tavat a főváros nem adta át a zrt-nek. Így itt most a Budapesti Sportszolgáltató zrt az úr, ők húzogatják ki a képletes dugót a medence fenekén, ha rendezvényterületként kívánják hasznosítani az alsó tómedret.

Szintén gondot okozhat, hogy a csatornaág kialakításának idejére - ez valószínűleg hosszú hónapokat jelent -  a Kós Károly sétányt le kell majd zárni. Ez szintén a főváros jogköre, ők viszont az út lezárását a Szegedi úti felüljáró megépítéséhez kötik,  erre azonban jelenleg se pénz, se különösebb eltökéltség nincs.

Hogy a csatornaág, és az egyéb műtárgyak kialakításának hány fa áll útjában, az jelenleg nem ismert. Vélhetően bravúros tervezői munkát fog igényelni a fák kikerülése, félő, hogy ez nem is lesz maradéktalanul kivitelezhető.

Sűrűn állnak a fák a tervezett új csatornaág közelében (fotó: Majkó Zsuzsa)

Amit a látogatók nyernek: új, nagy, nyílt vízfelületre senki ne számítson, ahogy az a sokszor hangoztatott nyereség is téves, hogy a tó majd körbecsónakázható lesz. Erre a szintkülönbséget áthidaló vízesésrendszer miatt nem lesz lehetőség. A parklátogatók egy nem túl jelentős, sekély vízborítottságú csatornaágat kapnak, mely kb ötezer nm-rel növeli a valós vízfelületet. Egész éves vízborítottság a tó nagy részén, a Széchenyi-sziget körbecsónakázhatósága, a part bizonyos szakaszainak természetesebb hatása, tisztább, jobb minőségű víz- ennyi érhető el a jelenlegi tervek szerint.

A tóra vonatkozó tervekről Szloszjár György a Garten Stúdió vezetője beszélt 2017. 06. 08-án, a Liget Park Fórumon: https://www.youtube.com/watch?time_continue=5502&v=_Rkx5NBuoVE

További info: http://hvg.hu/ingatlan/20171027_Mobilgat_fakivagasok_nepszerusegre_hajto_elso_utem__beindulnak_a_Varosliget_fejlesztesei

https://24.hu/belfold/2017/07/06/liget-projekt-megszuntetik-az-olof-palme-setanyt/

Majkó Zsuzsa

A mai Városligeti tó helyén még a XVIII. században is nagy kiterjedésű mocsár húzódott. A tavat a század legvégén kezdték el kialakítani, a Batthyány József hercegprímás által felkért Witsch Rudolf mérnök tervei alapján. Hozzáfogtak a mocsár lecsapolásához, kialakították a tó partvonalát, a két sziget (Páva-sziget és Drót-sziget) területét pedig feltöltötték. A megkezdett munkát aztán Nebbien folytatta tovább az 1810-es évek végén, aki a partot természetes hatásúra alakította, a szigeteket pedig növényekkel ültette be.

Csónakázók a tavon, az 1840-es években

A tó és környéke hamar népszerű lett a kirándulók körében, 1839-ben már halászversenyt is rendeztek itt. Az 1840-es évek végétől a tavon élénk élet zajlott: nyáron csónakázás, télen korcsolyázás. A nagyobb szigeten vendéglőt építettek, a kisebben hangulatos kioszk várta a vendégeket. A tóból a városnak haszna is származott, a halászati, csónakáztatási, sőt a téli jégvágás jogát is értékesítették. Az 1850-es évek végétől rendszeresen kikotorták a medret, az iszapot pedig a környékbeli gazdálkodóknak trágya gyanánt adták el.

Mivel a tó természetes vízutánpótlása nem volt megoldott, a kezdetetektől fogva folyamatosan problémát jelentett, hogy erősen posványosodott, gyakran elviselhetetlen bűz volt a környéken. Száraz forró nyarakon viszont az is megesett, hogy teljesen kiszáradt. Már 1855-ben megpróbálkoztak a meder kikotrásával, az iszap lecsapolásával, de csak átmeneti javulást értek el. A megoldás a tó teljes kitisztítása és a vízutánpótlás szabályozása lett volna, amihez nem volt elég forrása a városnak, ezért a német színház igazgatói, Winter és Schwartz urak, egy jótékony célú díszelőadás szervezésével akarták a hiányzó összeget előteremteni.

A munkálatok 1865 nyarán meg is kezdődtek, a tavat kisebbre szabták, a Drót-szigetet pedig megnagyobbították. A partot rézsútosra alakították, és pázsittal ültették körbe.

Az 1860-as évek vége felé a tó, több leírás szerint is a Városliget legkedveltebb része volt, néhány krajcárért két-, négy- és hatevezős Rákócziról, Kossuthról, Attiláról és Árpádról elnevezett ladikokat lehetett bérelni csónakázás céljára. Reitter Ferenc már 1870-ben javasolta, hogy a vízellátási gondok megoldására a Rákos-patak bevezetése lenne célszerű, erre azonban a fővárosnak nem volt pénze.

A Városligeti tó kontúrja a két szigettel, 1870-es évek.

Az 1880-as években minden erőfeszítés a tó friss vízzel való ellátására irányult. A rondónál felállított szökőkút vizét, valamint vízvezetéki vizet is vezettek a tóba, ami jelentős költség volt a városnak, mégsem hozott tartós eredményt. Arra csak 1894-ban, a millenniumi kiállítás előkészítő munkálataival egy időben került sor. Ekkor a medret kikotorták, a folyamatos vízcsere céljából pedig a Rákos-patak vizét egy föld alatti, zárt csatornán keresztül a tóba vezették. Ezzel párhuzamosan feltöltötték a Nádor-szigetet körülölelő keleti mellékágat. Ezzel a Nádor-sziget megszűnt, összenőtt a szárazfölddel.

A várárok 1916-ban, háttérben a Rákos patak befolyónyílása

1908 őszén a főváros egymillió korona költséggel lebetonoztatta a tó medrét. A betonozás ellenére a tó bája és romantikája megmaradt, nyáron hattyúk úszkáltak rajta, télen pedig a korcsolyázók vették birtokba. A parton mozit (Tó-mozi) és hangulatos teraszvendéglőt is kialakítottak.

A tavat 1971-ig a Rákos-patak látta el friss vízzel, ezt azonban a  Millenniumi Földalatti Vasút bővítésekor megszüntették. Ekkor alakították ki a hármas tórendszert. A Felső- tó, az Állatkerthez közel eső részen egész évben vízzel borított, az Alsó- tó (a Műjégpálya előtti rész) egy kaszkádrendszeren a Felső- tóból kapja a vizet a nyári idényben. A Vajdahunyadvár körüli tórész csónakázhatósága jelenleg sajnos nem megoldott. A medret 1971 óta a Széchenyi fürdő 35 fokos, használt medencevizével töltik fel, amely télen varázslatos párafüggönnyel veszi körül a partot. Hattyúk már nem élnek a tavon, helyüket népes vadkacsaraj foglalta el. Télen gyakorta felkeresik sirályok is, és nem ritka vendégek az Állatkertből kiruccanó kárókatonák sem a hangulatos tó környékén.

A tó az 1960-as évek végén, háttérben a hajdani szigetre vezető Nádor-híd.

A Napozórét a 80-as években. Komlósné Hlatky Katalin felvétele

A Városliget krónikáját a XVIII. század végén kezdték írni – maguk Pest város polgárai. Előtte csak a terület történetéről beszélhetünk, az pedig az évszázadok során nem sokat fejlődött. A tatárdúlás után királyi adományként került a domonkos rendi apácák birtokába, tőlük azonban Pest városa elperelte. A futóhomokkal körbezárt mocsaras rétet a török kor után legelőként hasznosították a városfalon kívül lakó marhatartók – vélhetően innen korabeli elnevezése: Ochsenried, azaz Ökördűlő. Fásítása Mária Terézia erdőrendelete alapján indult meg, de még nem a közpark kialakítása, hanem a futóhomok megkötése okán. A szárba szökkent ültetvényeket aztán a környékbeli lakosok még azelőtt spontán használatba vették, hogy a közpark tényleges kialakítása megkezdődött volna. Dokumentumok bizonyítják, hogy Boráros János városbíró már 1794-ben javasolta a területen egy városi vendéglő felépítését, a vállalkozó szellemű főpap, Batthyány hercegprímás pedig 1799-ben bejelentkezett a terület haszonbérletéért, sőt bormérési jogot is kieszközölt magának. Márpedig ahol bor és vendéglő szóba került, ott kirándulóknak is kellett lenni. 1802-ben már lófuttatást tartottak a Városerdőcskében, 1810-ben pedig az első mutatványos vállalkozó, Grossinger Leopold is feltűnt a Stokvájdliban, hogy bort mérjen és forgókát (körhintát) üzemeltessen, a tisztes haszon reményében.

A Páva-sziget, Rudolf von Alt festménye után, Sandman litográfiája, 1845

Ilyen előzmények után került sor a Szépítő Bizottmány 1813-as tervpályázatára, melyben a Városerdőt népkertté, azaz közparkká kívánták alakíttatni. Van ebben a pályázati kiírásban egy rendkívül fontos mondat, mely a Városligetet megkülönbözteti a többi, már meglévő, nyilvános európai parktól. A mondattöredék így szól: „für alle Classen der Einwohner”, azaz a városlakók minden osztálya számára. Míg a Városligetnél régebbi, európai parkok jellemzően az uralkodói, királyi kertek megnyitásával jöttek létre, és nem mindenki számára voltak látogathatók, a Városerdő az első olyan köztulajdonú és közcélú városi park, melyet a város saját tulajdonú telkén, saját költségén, saját lakosai számára hozott létre.

A pályázatot, mint ez köztudott, a lübecki Heinrich Nebbien nyerte, és az 1816 után meginduló kivitelezési munkálatokat is ő vezette egy ideig. Bár a területre tervezett építményekből jórészt semmi nem lett, a park térszerkezetét és növényzetét Nebbien intenciói alapján alakították ki. Az így létrejött tájképi kert arányaival, páratlan harmóniát sugárzó szerkezetével a szakértők szerint is az egyik legszebb romantikus kert Európában. Nem törekszik pompára, szemlélőjét nem lenyűgözni akarja, hanem a természetes, idilli táj élményével ajándékozza meg.

A Városliget annak ellenére lett Pest legkedveltebb üdülő (értsd felüdülésre szolgáló) helye, hogy a várospolitika sokszor mostohán bánt vele. Ha húzni kellett a nadrágszíjon, azt a Liget biztos megérezte, és fejlesztésére sem volt sokáig koncepció: csak abban értettek egyet a városatyák, hogy pihenőparknak kell megőrizni. A városlakókat a fenti körülmény azonban nemigen zavarta abban, hogy az 1840-es években már tömegesen keressék fel a Ligetet az első tavaszi napoktól kezdve. 1842-ben debütál az első „fagylalda”, Fischer Péter cukrászata, 1855-ben Fischof tanár vízgyógyintézetet nyit a Liget szélén, 1856-ra elkészül a Hermina-kápolna, 1866-ban megnyílik az Állatkert, 1867-ben egy nyári színkör (még német nyelven játszik), 1869-ben a jégpálya, majd benépesül a mutatványos tér, amelyet Stuwer tűzmester bemutatói után Tűzijátéktérnek neveznek el.

Szerencsére ebből az időszakból már számos tudósítás, útleírás áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy elég pontos képet kapjunk a közpark városlakók életében betöltött szerepéről. A Divatcsarnok című társasági lap 1854-ben arról számol be, hogy az első tavaszi napok beköszöntével a városi zöld terek „számnélküli látogatóknak örvendenek”. A Ligetben a nép sétál, csónakázik, sörözik, a tehetősek pedig fogataikon hajtatnak a kanyargós utakon. Vahot Imre 1860 körül a Városligeti tó környékének leírásában azt mondja, csónakázók egész hada lepi el a tavat, a Páva-szigeten pedig esténként száz meg száz pár táncol a gyepen.

A Városligetben ekkor már számtalan vendéglő (Városi vendéglő, Bimbó, Szarvas, Szép kilátás, Neswarba), kávé- és bormérés várja a mulatni vágyókat. A Vasárnapi Ujság 1860-ban azt írja, hogy a vendéglőkben találni bort, sört, kávét, fagylaltot, hideg- és meleg ételeket, az egyikben cigány muzsikál, a másikban hárfa, gitár vagy flóta, a szabadban pedig sípláda szól. Legszebb látvány, már ekkor is a tó, melyet az 1860-as években újraszabályoznak, medrét kikotorják. A komoly fejlesztések azonban váratnak magukra, és majd csak kényszerűségből, a két nagy országos kiállításhoz kapcsolódóan kerül rájuk sor.

Az Állatkert egy 1914-es felvételen

Az 1885-ös Országos Általános Kiállítás nem hoz nagy változást a Városliget életében, bár az Iparcsarnok 14 000 nm-es épülete ekkor kerül a Blondin-rét szélére. Az építkezésnek pozitív hozadéka, hogy a belvizes rétet feltöltik, a rajta keresztülfolyó pataknak új medret ásnak, az így létrejött tágas teret pedig korzószerűen kiképzik. Ekkor készül el a Stefánia is, Európa egyik legszebb, platánokkal övezett alléja, szökőkutat kap a rondó, és megépül a régi Műcsarnok bájos, neoreneszánsz épülete. Az Ezredévi kiállítás mérlege már inkább negatív a Városliget tekintetében. Miközben nem vitatható, hogy a millennium kiemelkedően fontos és sikeres esemény a nemzet életében, a hozzá kapcsolódó kiállítás alapvetően változtatja meg a park jellegét. Az építkezések jelentős fakivágásokkal járnak, amelyeket sokáig nem tud kiheverni a Városliget, ráadásul a térhasználat is megváltozik. Intézményesül a tömegszórakoztatás: létrejön Ős-Budavára, kialakul a Vurstli a szegényeknek, a XX. század elején pedig a világvárosi mulatókomplexum, az Angol Park a módosabbaknak. Ezzel egyidejűleg az árumintavásárok, ipari kiállítások a Liget belsejébe költöznek, hiába tiltakozik Ilsemann Keresztély főkertész, a Városliget vurstlijellege erősödni látszik. A korábbi pavilonépítményektől eltérően hatalmas épületek kerülnek a parkba, felépül a Műcsarnok, a Vajdahunyadvár, a Szépművészeti Múzeum, megmarad a korábban bontásra ítélt Közlekedési Csarnok. A park kiképzése is változik, a kor uralkodó, eklektikus kertművészeti stílusának megfelelően egyre több reprezentatív, angolkerttől tájidegen részlet jelenik meg a Városligetben. A népszerűsége azonban egy jottányit sem csökken, az majd csak a 1920-as évekre lesz jellemző, egy átmeneti időre. Az első világháború után ugyanis a szabadidő-eltöltési szokások megváltoznak. Lendületet kap a turizmus, a „ki a zöldbe!” mozgalom, a közlekedés fejlődésével pedig ezek célpontja már nem elsősorban a városi közpark, hanem távolabbi vidékek. A gazdasági világválság kell ahhoz, hogy a Liget ismét a városi ember üdülőhelye legyen. A cselédek, iparosok, inflációtól nyögő kispénzű alkalmazottak mind újra szívesen járnak lizsézni.

Cselédlányok lizséznek a Széchenyi fürdő új épülete előtt, 1914 körül

A tendencia a második világháborúig töretlen, az 1944. évi bombázások, majd a kegyetlenül hosszú ostrom azonban letarolják a Városligetet. Hogy a városi ember életében milyen fontos szerepet töltött be a park, az a harcok elcsitultával mutatkozott meg igazán. Az emberek özönlöttek a Ligetbe, bár ott csak romokat találtak, de volt napfény és jó levegő. A Széchenyi fürdő üres medencéi már 1945 nyarán zsúfoltak voltak a napozóktól, a Vurstli júliusban kinyitott, a Városligeti tóban engedélyezték a fürdést, a cirkuszban pedig napi két (!) előadást kellett tartani, akkora volt az érdeklődés. A romok eltakarítása és a Felvonulási tér barbár kialakítása után a fejlődés csak az 1960-as években indult meg. Addigra talpra állt az Állatkert, megépült a kis botanikus kert, rengeteg fát telepítettek, 1974-ben pedig kiköltöztették a BNV-t, és 1978-ig rehabilitálták a volt vásárterületet. Igaztalanul kevés szó esik manapság arról, hogy ez a fejlesztés volt a XX. század legnagyobb parkrekonstrukciója Magyarországon. Ekkor alakították ki a napozórétet, a KRESZ-parkot, sportpályákat és szánkódombot építettek, koros fákat ültettek át, a Fáskör mögötti terület pedig új játszóterekkel gazdagodott. Az 1980-as éveknek csak a meglehetősen csúf Petőfi Csarnokot köszönhetjük, egyébként a park nem sokat változott. Az utóbbi 20 év csendes volt a Liget számára, csak napjainkban körvonalazódik egy új koncepció, mely azonban még nem öltött végleges formát. Ami változatlan: a Városliget ma is Budapest leglátogatottabb, legkedveltebb városi parkja.

Megjelent Ligetfalvi György - Majkó Zsuzsanna: Városliget lexikon, 2017. Városháza kiadó.