A cikk az Arcanum Adatbázisának felhasználásával készült.
A Magyar Műszínkör történetének kezdete az 1890-es évek elejéig nyúlik vissza. 1892-ben Pollantz Teréz és Lázár Mihály a Városligetben létesítendő színház építési engedélyéért folyamodtak a városi tanácshoz. Az engedélyt azzal a határozott kikötéssel kapták meg, hogy a „Magyar Mű Aréna” csak cirkuszi előadásokat tarthat és azokat is kizárólag magyar nyelven. A színház – nagyjából a mai Hermina út Kós Károly sétány sarkánál - már május elején megkezdte működését, igaz, ekkor még csak egy ideiglenes épületben. A színház ráfizetéses volt, ennek ellenére a következő évben a tulajdonosok felépítették a színház igazi épületét, melyben 417 ülő és 150 állóhely kapott helyet, sőt még egy 3 szobás lakást is hozzátoldottak.
Az építkezés azonban összes pénzüket felemésztette, ezért Pollantzék bérleti jogukat átruházták Szelecky E. Lajos építészre, aki néhány hét elteltével az épületet és a bérleti jogot továbbadta Lázár Mihálynénak (sz. Krause Berta). Az új bérlő nem igazán értett a színházcsináláshoz, ezért 1896-ban örömmel fogadta Galó György (1845-1928) segítségét, aki először üzletvezetőként kapcsolódott be a munkába. Galó számára nem volt ismeretlen a városligeti színházcsinálás. 1891-ben Horváth Zsigmonddal közösen már alapított színházat a Ligetben. Az volt a Hőköm Színház, melyet 1893-ban hagyott ott. Most visszatért a Városligetbe.
Galó György
Új helyén Galó azzal kezdte működését, hogy az alacsony, dísztelen színházépületet „az igényeknek megfelelően, a millenniumi év tekintetbe vételével” átépítette, illetve a létező legkorszerűbb színpadtechnika eszközöket szerelte be, süllyesztőket, mennydörgést, szélvészt, záporesőt utánzó szerkezeteket állított működésbe. Ezeknek az eszközöknek mindegyike az ő „elmeszüleménye” volt. Az átalakításokhoz szükséges anyagi fedezetet Lázárné és Galó közösen biztosították.
Az új színház megnyitására 1896. március 21-én az „1000 éves Magyarország” c. darab bemutatásával került sor, melynek hatalmas sikere volt. Telt ház mellett ezután még több mint százszor adták elő. „A liget közönsége minden este zsúfolásig megtöltötte a színházat és Galó József (helyesen: György) a legkülönbözőbb technikai újításokkal kápráztatta el a hozzáértőket. Olyan mennydörgést, szélvészt sehol sem lehetett hallani, mint amilyeneket ö agyafúrt gépjeivel csinált” – emlékezett vissza a nyitásra az Újság, 40 évvel később.
A színház az ezredéves kiállítás alatt végig rendkívül népszerű volt, látogatottsága minden előzetes elképzelést felülmúlt.
Egy évvel az ezredéves kiállítás után jelent meg a rendőrfőkapitány „a budapesti mulatók, dalcsarnokok és egyéb látványos és mutatványos helyekre vonatkozó új szabályrendelete”, mely a Magyar Műszínkör tevékenységét is érintette. Ebben egyebek között előírták, hogy csak magyar nyelvű vígjátékok, bohózatok, stb. adhatók elő, illetve hogy a színházaknak törekedni kell olyan darabok előadására, „amelyek irányzatuknál fogva alkalmasak arra, hogy a nép hazafiúi, vallási és erkölcsi érzületére felemelőleg hassanak.” Szigorodtak a biztonsági előírások is, melyek értelmében legalább két kézi tűzoltó szivattyút kell készenlétbe helyezni, illetve mindenhol megtiltották a dohányzást. Ezeket a szabályokat a hatóság szigorúan ellenőrizte.
A Magyar Műszínkör átépítési terve 1908-ból (Forrás: Budapest Főváros Levéltára)
Még ebben az évben a tulajdonos Lázárné úgy döntött, hogy a bérleti jogot átruházza Galóra, aki társnak megnyerte színészkollégáját, Szalkay (Szalkai) Sándort. Kérvényük engedélyezése már az illetékes Sétányügyi Bizottmány előtt volt, amikor a régi harcostárs, a Hőköm Színházat igazgató Horváth Zsigmond és a német nyelvű varieté tulajdonosa, Fisch Ferenc, félve a konkurencia megerősödésétől, interveniáltak az átruházás ellen, követelve, hogy a Magyar Műszínkörben az övékhez hasonló előadásokat ne lehessen tartani. Minden akadékoskodásuk ellenére a hatóság az engedélyt kiadta. Ebben komoly szerepe volt annak, hogy Galó kizárólag magyar nyelvű előadásokat tartott, ami a két konkurensről nem volt elmondható. A jegyek ára megfizethető volt, a repertoáron főleg egyfelvonásos darabok szerepeltek sok dal- és táncbetéttel.
A szakmai ellentétek mellett időnként más gondok is akadtak 1905-ben néhány züllött alak megdézsmálta a Műszínkör jelmezraktárát és ellopott 38 színházi jelmezt. Szerencsére villámgyorsan lebuktak, így nem érte kár Galóékat.
1910-es évektől a műsor jelentősen megváltozott: az egyfelvonásosok helyére mindinkább a három felvonásos nagyoperettek (pl. Kálmán Imre: A farsang tündére) és a belvárosi színházakban sikeres kortárs darabok (pl. Zilahy Lajos.: Süt a nap) kerültek.
A látogatottsággal nem volt gond, de egyre másra jelentkeztek a nehézségek. 1924-ben váratlanul megkondult a vészharang a színház fölött. Az épület maga a tulajdonosoké volt, ám az a telekrész, amin az épület állt, az a főváros tulajdona volt, ők pedig nem akarták meghosszabbítani a telekbérleti szerződést. Végül sikerült megállapodni az illetékesekkel, így a viharfelhők elvonultak a színház fölül.
1925-ben főkapitányi rendelet tiltotta meg, hogy „fiatalkorúak nyilvános helyiségekben, mint vendéglő, kávéház, mozi, klubok, kabarék, stb. megjelenhessenek”. A tiltás a színházakat is érintette, így elméletileg nem léptethettek fel gyermekszereplőket. A Műszínkörnek a rendelet miatt két operettet is ki kellett volna vonni a repertoárból. Galóék azonban ismét sikerrel lobbiztak, a rendőrkapitány a két előadásra felmentést adott.
Az 1920-as évek második felétől naponta két, vasár- és ünnepnapokon három előadást tartottak, amelyek között - az operettek mellett – Vaszary János, Békeffy István, Gellért Lajos és Stella Adorján darabjai is helyet kaptak.
Szalkay Sándor felesége, Csepreghy Júlia
Közben folyamatosan változott a színházat irányítók személye – igaz, minden „családon belül” maradt. Szalkay Sándor 1910-ben elhunyt, ezt követően felesége, Csepreghy Julianna vezette a színházat Galóval közösen. Csepreghy Júlia 1926-ban bekövetkezett halála után, lánya Szalkay Ida segítette Galót, annak 1928-ban bekövetkezett haláláig. Ezután Szalkay Ida és Galó György lánya, Galó Mária vezették a Műszínkört. Galó Mária 67 éves korában, 1955-ben, Szalkay Ida 83 éves korában, 1969-ben hunyt el.
1939 tavaszán úgy tűnt, hogy 43 évi működés után nem nyit ki a színház. A hatályos törvények szerint minden évben a Magyar Színházi Kamarának kellett javaslatot tenni a főváros vezetése felé a színházak működési engedélyének kiadására. A kamara ebben az évben azt javasolta, hogy vonják meg a Műszínkör bérlőinek működési engedélyét, mert az eddigieknél nívósabb előadásokra van szükség a Városligetben, továbbá „magasabb igényeknek megfelelő vidéki színigazgatónak szánták” ezt a ligeti színházat nyári állomásul. A város intézkedett a bezárásról, noha a bérlőknek még három évig joguk volt a színházhoz.
Aztán minden másképp alakult. A kamara meggondolta magát és május elején leiratban kérte a fővárost, hogy mégis adja ki a működési engedélyt. Így is történt, ezután a színház vezetői hozzákezdhettek az évad előkészítéséhez és 1939. május 27-re meg is hirdették az évadnyitó előadást.
A Magyar Műszínkör pénztára 1934-ben (forrás: Pesti Napló 1934. május 27.)
Ezután ment minden a maga útján, a Magyar Műszínkör változatlan repertoárral 1944-ig szinte zavartalanul működött. Az épületet a háború után elbontották, területét parkosították.
A Magyar Műszínkör majd’ 50 éves fennállása alatt – bármilyen hihetetlen – közel 500 darabot mutatott be. Hosszabb-rövidebb ideig a repertoáron szerepelt dráma (egy és több felvonásos egyaránt), bohózat, népszínmű, komédia, életkép, daljáték, tragédia, vígjáték és természetesen kis és nagyoperett egyaránt. Sok más mellett olyan szerzők műveit láthatta a ligeti közönség, mint Hervé, Johann Strauss, Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Fényes Szabolcs, Zerkovitz Béla, Jakoby Viktor, Rejtő Jenő vagy Zilahy Lajos.
A Magyar Műszínkör a maga korában egyedülálló attrakció volt. Ahogy a Film Színház Irodalom újságírója fogalmazott: „Tisztelt hölgyeim és uraim , méltóztatnak ugyebár tudni, hogy a Műszi idekinn a periférián a Vígszínház, a Nemzeti Színház és a Magyar Művelődés Háza egy személyben, vagyis - egymagában.”
