Városliget

 A cikk az Arcanum Adatbázisának felhasználásával készült

1891 elején két ismert színházi szakember, Galó György (1845-1928 ) és Horváth Zsigmond (?-?) színházépítési engedélyért folyamodott a főváros vezetéséhez. Első körben a kérelmet az illetékes bizottság „városrendezés szempontjából, valamint a tervek helytelen felszerelése miatt” elutasította, ám az előírt javítások után engedélyt adott, hogy a Városligetben felépüljön a Hőköm Színház. Március végén a döntést megerősítette a Városligeti Bizottság is. A színházalapítók ekkor már komoly színházi múlttal rendelkeztek, Galó, mint a Népszínház főgépésze rendkívül szellemes, ötletes és látványos színpadtechnikai megoldásaival tette magát szinte nélkülözhetetlenné, Horváth pedig mint színházi súgó szerzett jelentős színházi tapasztalatokat. A színház első hallásra fura neve a Hőköm Mátyás c. színdarabból eredt, melyet a Népszínházban mutattak be, és melynek színpadmestere maga Galó volt. Hőköm Mátyás tulajdonképpen Hüvelyk Matyi, a hőköm szó a hüvelyk szóból némi torzítás során keletkezett: hüvelyk – hüvelykem – hüvököm – hőköm. 

Hőköm Színház hirdetése a Budapesti Hírlapban, 1891. júniusában

A 450 ülőhellyel, 60 páholyszékkel rendelkező fából ácsolt színház rekordidő alatt épült fel a mai Széchenyi Fürdő helyén működő vurstli XXIII. parcelláján.  Galóék terve az volt, hogy a színházban „népies  irányú, egyszersmind  azonban  nemzeti  jellegű oly tiszta magyar  előadásokat  tartsanak,  amelyek mulattatók és  oktatók is  legyenek és a nép  alsóbb rétegeiben a  rendes színházi előadások  látogatására kedvet adjanak.” Ám színháznyitási engedélyért folyamodó beadványukat az erre illetékes főkapitány elutasította „azt adván okul, hogy az általunk célba vett egy-egy órai tartamú előadások, amelyekben legtöbbnyire ifjú leányok szerepeltek volna …..  egészen új válfaját  képeznék a  színielőadásoknak,  amelyek  előreláthatólag  elszaporodván, könnyen erkölcstelen irányokba  tévedhetnének. Ellenben megengedte  a  tekintetes  főkapitányság,  hogy egyéb, az  orfeumokban szokásos  előadásokat  tarthassunk.” Engedve a „hatósági erőszaknak” változott a koncepció és orfeum jellegű előadásokkal igyekeztek magukhoz vonzani a közönséget. Később lazult a szigor, és bár a repertoár java részét zenés, táncos, egyszerűbb, azaz krajcáros varieté előadások tették ki, nem ritkán feltűnt egy-egy komolyabb darab is. A szegényebb közönség számára hetenként egy ingyenes előadást is tartottak. Időnként játszottak lovagdrámákat, tündérjátékokat, melyek a közönség hatalmas ovációja mellett látványos görögtűz kíséretében fejeződtek be. Ezeket a színháztechnikai csodákat természetesen maga Galó György tervezte.

Előadásaik eleinte német nyelvűek voltak. Ekkoriban a város vezetése részéről erőteljes törekvés, mi több elvárás volt, hogy a színházakban és a mutatványos üzemekben a produkciók magyarul hangozzanak el. Ezt az elvárásukat a helyiség bérleti szerződésekben rögzítette a városi tanács. Az érintettek – így a Hőköm Színház is – eleinte ellenkezett, de aztán kénytelenek voltak engedni, mert további ellenállásuk szerződésbontáshoz vezetett volna. 
Régi vurstlis hagyományoknak megfelelően a Hőköm Színháznak saját kikiáltója is volt. A színház erkélyéről fojtott torokhangon, raccsolva és pöszén kiabálva produkálta magát a vékonydongájú, kicsit torz külsejű kikiáltó, akit nemes egyszerűséggel a közönség Bolond Lacinak hívott: „Moszt kezdődik az egész vacak! Ilyet még nem láttak! Vakok és mezítlábaszok ingyen bemehetnek, katonák és dezatündéjek félájon."
Indulatos ember volt, hamar dühbe gurult, és ha valaki szóvá tette külsejét vagy beszédhibáját, gyorsan és rendkívül durván vágott vissza. Számoló Lacinak is hívták, mert remek fejszámoló volt, villámgyorsan és hibátlanul szorzott össze többjegyű számokat. Alpár Ágnes így írt róla „A Városliget színházai” c. könyvében: „Ennek a furcsa vadzseninek a híre hamar túljutott a Városligeten. Jeles matematikusok vizsgálták meg, s kiderült róla, hogy kivételes, született számoló lángelme. A kor közömbösségén múlott, hogy Bolond Laci ottmaradt a Hőköm Színházban, lassan elkallódott, s végül eltűnt.” 

Budapesti Hírlap 1892. március 25.

A színház közönsége eleinte nem igazán volt tisztában a színházakban elvárt és megszokott viselkedési szokásokkal. Gyakran együtt énekeltek a színészekkel, beszólogattak, ezt-azt feldobáltak a színpadra. Később aztán ez is változott, viselkedésük fokról-fokra javult. 
A nézők közül néhány fiatal legény az előadások után – melyből naponta több is volt – a színház előtt kezében egy szál virággal izgatottan várta a „művésznőket”. Ők voltak a „Hőköm gigerlik”, akik imádottjuk egyetlen rájuk vetett mosolyáért fél életüket oda adták volna. 

Galóéknak az előadások megszervezése mellett volt gondjuk bőven. Történt egyszer, hogy a színház beszerzésekkel megbízott munkatársát kisebb stiklijei miatt elbocsátották. Ám ő, a mit sem sejtő kereskedők előtt változatlanul a színház alkalmazottjának tüntette fel magát, és a színház nevében továbbra is „utánvéttel” szerzett be ezt, azt .. kizárólag saját hasznára. 
1892-ben Pázmándy Dénes országgyűlési képviselő egy, a Magyar Hírlapnak c. lapnak írt levelében (Magyar Hírlap, 1892. 242. szám) trágárnak nevezte a színházban „bemutatásra kerülő dolgokat” és egyben a rendőrség figyelmét is felhívta az ott tapasztaltakra. Galó és Horváth az általuk alaptalannak tartott rágalmakon felháborodva sajtópert indítottak Pázmándy ellen, akinek mentelmi jogát – egyébként saját kérésére – a képviselőház 1892 decemberében felfüggesztette. Ám a panaszosok konkrét „vádlevelüket” nem nyújtották be időben, így a bíróság az eljárást megszüntette. Színházi ügyben Pázmándy később is hallatta hangját, igaz akkor a Dalos Színházat dicsérte, de erről később még szó lesz.
1893-ban a hatóságok a Hököm Színházat tűzveszélyesnek nyilvánították, mert az össze vízcsap egy korábbi rendelet miatt le lett zárva. Még az 1892-es kolerajárvány után a hatóságok elzártatták az összes olyan vízvezetéket, melyből tisztítatlan víz folyt. Ez történt a Hőköm Színházzal is, így a fából készült épületben a tiltásig életveszélyes körülmények között zajlottak az előadások. Az igazgatóság végül nagy nehézségek árán elérte, hogy a vezetékeket és a színházat újra megnyithassák. 
1893-ban Galó és Horváth elköszöntek egymástól, társzerződésüket kölcsönösen felbontották. Ezzel a Hőköm Színház megszűnt. 

Még ez év júniusában arról számoltak be a fővárosi lapok, hogy a városligeti Hőköm Színház megszűnése után, a helyén hamarosan megnyílik a Vaudeville Színház. Galó György kiválása után ezt a színházat már egyedül igazgatta Horváth Zsigmond, akinek munkáját rendezőként Bártfai Antal színész segítette. Szakítva a Hőköm meglehetősen alacsony színvonalával, nívósabb kabarék, vígjátékok, táncos produkciók előadásával szerették volna elkápráztatni a liget nem túl kulturált közönségét. De nem csak azzal, hanem mint a Hét c. lap írta: „valamennyi intézet között, mely a tűzijátéktéren kicsalja a szegény emberek zsebeiből a krajczárokat, ez a színház nyújtja a legnagyobb ellenszolgáltatást. Egészen csinos tánczokat lejtenek ott el, van néhány széphangú baritonistája, akik igen csinosan énekelnek magyar népdalokat és azokban a drámai jelenetekben, melyek színre kerülnek, kevés ugyan a drámai érték, de sok a jókedv.” A sajtó elégedettségét csak fokozta, hogy „a műsor változatos és érdekes és a mi a fődolog, minden száma magyar, úgy, hogy az eddigi német produkcziók véglegesen megszűntek.” Persze azért a sajtó berzenkedett is egy kicsit az idegen hangzású „Vaudeville” név miatt. Ám ezt a bakit megbocsátotta, mert „a mit bemutattak, abban, nem volt semmi tisztesség ellenes; az orfeumokra emlékeztető programból kitűnt, hogy nagyon jól lehet a zengerájok „deucsolását” nélkülözni, a trágárságokat is lehet kerülni, azért van elég nóta, kuplé, tánc, jelenet, amivel egy-két órán át mulattathatják — a kevésbé követelő publikumot." 

Hirdetés a Pesti Hírlapban 1894 júniusában

Ám volt olyan színdarab, melyen átok ült. A Leánykeresők c. darabnak nem volt olyan előadása, hogy valamilyen apróbb baj ne lett volna. Egyik alkalommal, amikor a két főhős három lányt akart léghajóval megszöktetni, egy óvatlan pillanatban a léghajó kosarának rögzítő kötele elszakadt és a kosár utasaival együtt 3 m magasról a színpadra zuhant. Az egyik lány ebben a balesetben súlyosabban megsérült.  

A színház Horváth minden erőfeszítése ellenére nem volt túl sikeres. 1898-ban bevételeit úgy próbálta növelni, hogy a főváros vezetésétől engedélyt kért egy un. automata büfé üzemeltetésére. A tanács azonban a kérelmet elutasította. 

1899-ben Horváth Zsigmond más irányú elfoglaltsága miatt – átmenetileg egy törpékből álló színtársulat külföldi turnéjának lett az impresszáriója -  Zöldi Márton (1854-1919) vette át a Vaudeville színház igazgatását. Zöldi pályafutását színészként kezdte, később a Nemzeti Színház a ltitkára lett. Újságíróként - Lucián álnéven - több száz cikke jelent meg különböző lapokban. A színház élén történt változás együtt járt a színház nevének megváltozásával, ezután Dalos Színháznak hívták.

Zöldi Márton

Zöldi terve az volt, hogy a varietés és orfeumi számok helyett egyfelvonásos operákból, operettekből, népszínművekből, és énekes „bohóságokból” állítja össze műsorát, s mellé ének és zenekart és rendes színtársulatot szervez. A város vezetése ezt a változást örömmel fogadta és támogatásáról biztosította az új igazgatót.
Zöldi nagy erőkkel látott munkához, a március végére tervezett megnyitóra a teljesen újjá alakult közel 50 fős társulat Offenbach és Suppé operettjeivel készült. A színháznyitást azonban el kellett halasztani, mert bár a társulat készen állt, a váratlan márciusi hószakadás miatt a színház megközelíthetetlen volt, ráadásul a fűtetlen színházban nem lehetett előadást tartani. Végül aztán minden jóra fordult, a megnyitóra húsvét vasárnap sor kerülhetett, amikor is a színház „falait majd szétvetette a taps”. A színház ezután hihetetlenül gyorsan népszerű lett a Liget látogatói között. Ahogy a Budapesti Hírlap fogalmazott: „A Dalos Színház nap-nap után nagy közönséget édesget falai közé.” 

Tetszett a Dallos Színház új irányzata Pázmándy Dénes országgyűlési képviselőnek, aki néhány évvel ezelőtt a Hőköm Színház bárdolatlanságát, közönségességét és német nyelvűségét támadta. Most így lelkendezett a Magyarország c. lap hasábjain: „A Városliget az idén tehát tele lesz magyarul csicsergő színpadi szózattal. Így van ez jól. Verjük ki lassacskán a fővárosból az idegen mutatványosokat, s tanítsuk őket magyar nyelven beszélni, magyarul érezni, s magyarosan cselekedni. Feld, Zöldi, Bokodi, az Isten segítsen benneteket vállalatotokban.”

Az Üstökös c. vicclap a siker láttán egy „hazafias” poént is megengedett magának:
„— Melyik Budapest leghazafiasabb színháza? - kérdi a múltkor valaki. 
— A Dalos színház - volt a felelet. 
— Miért? 
— Nos, Veress Sándor a baritonistája, egy kardalost Fehér Herminának hívnak, az igazgató pedig Zöldi Márton.”

Zöldi május elsejére egy igen meglepő ötlettel állt elő: ezen a napon a színház első előadása hajnali 4 órakor kezdődött!!! A közönség vette a lapot és már 3 órakor a pénztárak előtt tolongott. Az előadás azonban majdnem elmaradt, mert a súgó egész egyszerűen elaludt! Végül az utolsó pillanatban beesett, így a Szép Heléna és a Daphnis és Cloé bemutatásával sikerült megtartani ezt az egyedülálló előadást. A siker óriási volt. „Soha ennél érdekesebb színházi publikumot nem láttam. A virrasztás s a mohón élvezett alkohol egyeseket olyan szelíd álomba ringatott, hogy ott a zártszéken Offenbach muzsikájának pajkos melódiáinál el is aludtak. … Thália hajnali pongyolában is szeretetreméltónak mutatkozott.” – írta a Magyarország május 2-i számában Lucián, azaz maga az igazgató, Zöldi Márton.

Mindezeket megfejelve, Zöldiék nyárra még egy különlegességgel készültek. Azt tervezték, hogy a színház erkélyéről „trombita-kvartett fogja harsogni a színre kerülő operák és operettek vezér motívumait”, ezzel csalogatva a színházba Liget népét.

A repertoár igen izgalmas volt, az előzetes terveknek megfelelően főleg operetteket játszottak (az idény végéig összesen 40 operettet mutattak be!), de előadtak kisebb operákat, vígjátékokat, paródiákat is. Petőfi halálának 50 évfordulójára nagyszabású, hét képből álló történelmi játékkal készültek, és szerepelt repertoárjukon a Zöldi Márton által írt Eszter c. zenés melodráma is, amelyet több mint 30 alkalommal adtak elő. Ez utóbbinak akkora volt a sikere, hogy a Somossy orfeum télre leszerződtette a teljes előadást. Erre az alkalomra a zenét is és a szöveget is részben átdolgozták, mert a hatóságok csak azzal a feltétellel engedélyezték a vendégjátékot, ha az „előadásoknak nem lesz olyan színezete, mint a rendes színházi előadásoknak.” 

Szeptemberben visszatért külföldi turnéjáról a régi igazgató, Horváth Zsigmond. Rögtön át is vette Zölditől a irányítást, aki még egy ideig a színháznál maradt, majd felhagyva a színházcsinálással visszavonult és csak írással foglalkozott.

A következő évben már Horváth Zsigmond igazgatta a Dalos Színházat, ám irányítása alatt - ahogy a korabeli sajtó fogalmazott – „bizony süllyedt a művészi színvonal”. Mi sem jellemzi a megváltozott színvonalat jobban, mint az, hogy bemutatták Gale Ottó: Miss Niagara c. egyfelvonásos bohózatát. A Gale Ottó –  akit a Pesti Hírlap egyszerűen „lapunk szóficam-mániában szenvedő boldogtalan barátjának” nevezett -  álnév mögött Zsoldos László író húzódott, aki rosszabbnál rosszabb szóviccek tucatjaival szórta tele darabját, ráadásul maga a történet is borzalmas volt.
Íme, egy „szóvicc” izelítőül:
- Remélem, törekvésemet siker fogja koronázni! 
- Semmi koronázás, dollározni fogja a siker! 

Zsoldos László (alias Gale Ottó) hírlapíró, tárca- és novellaíró

A darab mindezek ellenére elnyerte a közönség tetszését, bár, ahogy a Pesti Hírlap megírta, „a rendőrségnek feltűnt, hogy a Városligetben a Dalos színház környékén az utóbbi két hét alatt igen sok embert találtak elszédülve feküdni a fűben. Rövid ápolás után valamennyien magukhoz tértek, de még azután is … egyes mondásaik határozottan a közveszélyesség impresszióját tették a figyelőre. Mivel ilyen mondások igen sűrűn, szinte járványszerűleg mutatkoztak az illetőkön, a rendőrség néhány mondást vizsgálat végett beküldött az országos bakteriológiai intézetbe, ahol szakértői vegyelemzés után egy új bacillus, a szóvicc-bacillus jelenlétét állapították meg bennök. Mint kiderült, a szóvicc-bacillusok lapunk barátjának, Gale Ottónak, Miss Niagara című rémbohózatában tenyésznek ...”

Horváth az 1901-es színházi évad fontos eseményének szánta a baloldali elkötelezettségű újságíró, Mezőfi Vilmos Gyári lányok c. színművének bemutatását. A hatóság azonban „annak erős szocialista iránya” miatt színdarab előadását megtiltotta. Ha itt nem is, később az Óbudai Kisfaludy Színházban viszont láthatta a közönség.

A színház nem túl jó gazdasági helyzetén a vezetőség úgy próbált javítani, hogy júniusban bérbe adták a színházat egy nemzetközi birkózó bemutatónak. Még ebben a hónapban változás történt a színház élén, Horváth Zsigmondtól Borsodi Vilmos színész vette át a színház vezetését. Borsodi a jól bevált repertoár szerint működtette a színházat, ismét bohózatok, operettek kerültek a színre, melyeket a közönség nagy lelkesedéssel fogadott.

1903-ban Borsodi igazgatása mellett a Dalos Színház nevet váltott és Nyári Színház néven kezdte el az új évadot. A repertoáron továbbra is a nagy sikerrel játszott „legkitűnőbb bohózatok, operettek, látványosságok, magán- és párjelenetek” szerepeltek. Mérsékelt helyárak mellett hétköznap fél négytől, szombaton és vasárnap három órától este 9 óráig folyamatosan zajlottak az előadások.

1903 szeptemberében Sziklay Kornél, a Magyar Színház színésze bérbe vette a Dalos Színházat,  megalapítva a „liget operettszínházát”, mely kedvenc szórakozóhelye lett nemcsak a ligeti publikumnak, hanem a belváros kényesebb igényű közönségének, és amelyet ettől kezdve Kis Színház/Kis Színkör néven üzemeltetett. Az 1904-es idény kezdetére a színpadot és a nézőteret teljesen átépítették, korszerűsítették a világítást, és több új kijáratot is nyitottak, így a nézőtérről az előcsarnokot kikerülve, közvetlenül a ligetbe távozhatott a közönség. 

Komoly várakozás előzte meg a színház megnyitását, már csak azért is, mert a tervek szerint „a Kis Színház műsorával hiányt pótol a fővárosban, mert az egyedüli színház lesz, melyben egyfelvonásos operettek és színdarabok művészi előadásban fognak színre kerülni”.

Sziklay/Sziklai Kornél

Sziklay és társulata - saját zenekar, balettkar, kitűnő műszaki személyzet - óriási lelkesedéssel készült a március 18-i megnyitóra, melyre jó előre minden jegy elkelt, ám az előadás hajszál híján botrányba fulladt. Az történt, hogy sokan, akiknek nem jutott már aznapra jegy, kihasználva a jegyszedők felületességét, a másnapra váltott jeggyel osontak be a nézőtérre. Ennek aztán a jogos jegytulajdonosok és besomfordálók között. hangos vitatkozás, veszekedés, lökdösődés lett a vége Bár az igazgató felszólította a másnapi jeggyel rendelkezőket a távozásra, kérése süket fülekre talált. Végül egy rendőrtisztviselő és a társulat titkára, Bródy István egyenként megvizsgálták a jegyeket és a sunnyogókat kitessékelték a Ligetbe. Ezek után a nyitó előadást óriási siker mellett megtartották. Tomboló taps köszönte meg a külön erre az alkalomra írt dalokat, tréfákat, táncszámokat, valamint Urai Dezső két darabját, a Farkasverem és az Endre lovag c. színműveket. Az eredetileg arról is szó volt, hogy a nyitónapon ott lesz Fedák Sári is, de végül az „ő miniatűr mása, a kedves kis négyesztendős Lakos Vilma” lépett fel.

A színház nem csak a megnyitón, de később is tartotta magát ahhoz a vállalásához, hogy „a Városliget közönségének olcsó pénzért olyan előadást nyújt, mely ízlését fejleszti s melyben eddig nem volt része, színészt nevel és az írónak alkalmat ad, hogy színpadi technikáját megszilárdítsa.”
Még ez év augusztusában Sziklay Horváth Zsigmondtól megvásárolta a színházat, mert mint egy olvasói levélben megírta az Ellenzék c. lap november 3-i számában: „Én a Kis színház igazgatója vagyok, augusztus 3-dika óta pedig tulajdonosa, mert a színház olyan fényesen jövedelmezett, hogy megvehettem.”

Az elkövetkező években a Kis Színház közönsége láthatott operettet, bohózatot, énekes népszínműveket, időnként drámákat, daljátékokat, színes, látványos revüelőadásokat egyaránt. Szerzői között megtaláljuk Carl Milöcker-t, Hetényi Heidelberg Albertet, sőt Emile Zola-t is. Sziklay nemcsak saját színházában lépett fel, 1905 végéig tagja volt a Magyar Színháznak, majd a Király Színházhoz szerződött.  

A városligeti Kis Színkör (Erdélyi Mór felvétele)

Sziklay nyughatatlan ember lévén, 1907 elején újabb színházi vállalkozásba kezdett volna. A Baross téren mintegy 250 000 korona költséggel szeretett volna színházat építeni. Az illetékes bizottság a kérést elutasította, mondván, hogy az építési szabályzat ezt nem teszi lehetővé. Sziklay nem adta fel, még ennek az évnek a végén a régi Lövölde helyén, a Rottenbiller utca végén (ma Rottenbiller utca 47.) megalakította a Fővárosi Kisszínházat. Ellentétben a városligeti Kis Színházzal, amelyik csak nyáron üzemelt, ez már télen-nyáron játszó színház volt. E mellett továbbra is igazgatta a városligeti színházát, amely örök kedvence volt.

A „fából készült múzsa-templomban” egyszer-egyszer próbálkozott „a városligeti közönség ízlését nemesebb irányba terelni.” Ilyen kísérlete volt 1910-ben Deréki Antal „Az istentagadó” c. művének bemutatása. A darab várakozáson felüli sikere „bizonyítékául szolgált annak, hogy Sziklay helyesen teszi, ha a könnyebb fajtájú darabok mellett, a magvasabb és tanulságosabb, irodalmilag is értékesebb művekkel” szolgál a ligetbe látogatóknak. 

1911-ben ismét újított, amikor is a teljes évadra leszerződtetett 14 országos hírű komikust, közöttük olyan – akkoriban nagy névnek számító – művészeket, mint Baumann Károly és Gyárfás Dezső. Nem csak igazgatott, írt drámát, operettet, bohózatot, sőt némelyiknek a zenéjét is ő szerezte. 

Bogár Gizi primadonna Sziklay Kornél és Iványi Dezső között az 1910-es évek közepén

Sziklay Kornél 1919 végéig igazgatta a Kis Színkört. Rövid betegség után 50 éves korában elhunyt. 

Kellér Dezső a 60-as, 70-es évek népszerű humoristája, konferansziéja 1982-ben így emlékezett Kis Színköri élményeire: „Akkoriban a Széchenyi fürdővel szemben színház állt: Sziklay Kornél Kis Színköre. Pénzünk nem volt, ott ácsorogtunk. Jött a színházi tűzoltó, megszánt bennünket, bevitt, és leültetett a színfalak mögött. Csodálatos világ tárult a szemünk elé. Ahogy ott bámészkodtunk, egyszer csak elénk toppant Bogár Gizi, a népszerű primadonna, s dobálta le magáról a ruháit. Gyors öltözése volt, nem ért rá az öltözőjébe menni. Majd kiugrott a szemünk gyönyörű meztelen testét látva. Talán akkor határoztam el: olyan foglalkozást választok, amely lehetővé teszi, hogy a színfalak mögé nézzek.” (Budapest, 1982 1-2 szám

Egy ideig a – titkárként, rendezőként és darabíróként, gyakorlatilag mindenesként – a Kis Színkör társulatának tagja volt Bródy István is. Ő lett később a Vígszínkör alapítója, majd egy ideig a Scala Színház rendezője. 1937-ben megjelent „Mindenki benne van” c. naplójában így emlékezett a Kis Színkörben eltöltött időkre: „A Kisszínház törzsközönsége az aranyifjúság soraiból regrutálódott: akik egyenként és külön szerelmesek voltak a szép Völgyi Arankába és a démoni Bogár Gizibe. A hölgyközönség elitje viszont azokból a tanítónőkből került ki, akik olcsó pénzen szerelmi leckét adtak a körutakon járókelő, s tanulásra szomjas serdülő ifjúságnak. Ezek a hölgyek viszont a férfi sztárok iránt érdeklődtek és virágcsokrok, kisebb csomagok, nem egyszer röpültek a zenekari páholyok szépjei kezéből a színpadon tapsorkánban megjelenő bonviván felé. Sziklay a Magyarban (Magyar Színház) játszott és a délutáni színház bevételét és számoltam el s vittem be hozzá a színházhoz, az öltözőjébe. Két-három pénzeszsákocskát cipeltem esténként, mert a Kis Színkör pénztáránál mindenki aprópénzzel fizetett.”

Sziklay Kornél halála után fia, Sziklay Béla vette át a színház vezetését. Néhány hónap után Colossem néven új repertoárral várta közönségét a színház. Az új tulajdonos rengeteg pénzt fordított az épület korszerűsítésére, tervei között még a színház teljes átépítése is szerepelt, hogy télen is tudjanak ott játszani. A londoni Colosseum mintájára hatalmas revüszínházat álmodott a ligetbe, ahol „hallatlan kiállítású darabokat fognak játszani benne, őrült dolgokat a legmodernebb gépek és díszletek segítségével.”

Az 1920-as évad március közepén Verne Gyula Az óceán hajótöröttei c. színművének látványos bemutatójával kezdődött, majd „kerti ozsonnázó” hely is nyílt a színház mellett. Az idény legnagyobb szabású produkciójának ígérkezett Verő György Hadak útja c. „énekes színműve”, mely az 1848-49-es szabadságharc idején játszódott és megelevenedett benne Petőfi, Jókai és Bem apó is. Dübörögtek az ágyuk és a közönség látványos csatajelenetekben is gyönyörködhetett.. A darabban fellépett Sziklay Kornél özvegyes is.
A közönség és sajtó is elismeréssel fogadta az előadást, bár a Színházi Élet c lap megjegyezte, hogy „A  Colosseum színházzá fejlődött a régi  Kis Színkörből. De a Kis Színkör kedves romantikája kihalt belőle.” Júliustól az idény végéig Rátkai Márton szerződtetésével – főleg kabarék és operettek bemutatásával - „Délutáni Kabaré” néven működött a színház – közepesnél kicsivel nagyobb sikerrel.

1922 márciusában mutatták be Tiszavirág című egyfelvonásos népszínművet. A darab érdekessége, hogy írója és egyben az egyik szereplője Tary Gizella volt, aki az 1924-es párizsi olimpián női tőrvívásban, holtversenyben ötödik helyezést ér el. 

Tary (Tari) Gizella 

Még ebben az évben Sziklay művészeti vezetőnek szerződtette Törzs Jenőt, így próbált meg életet lehelni az egyre nehezebb helyzetbe sodródó színházába. Ez némileg sikerült is, mert olyan művészek is felléptek ekkor a színházban, mint Kabos Gyula. Törzs és Kabos jelenléte javított a színház helyzetén, „a Colosseum nagyszerű szerepelőinek percekre meg kell állniok és kivárni, míg a közönség kineveti magát a nagyszerű tréfákon.” 

Következő évben még mindig a város legolcsóbb színházaként működött a Colosseum, immár Áldori László művészeti igazgatásával. Huszka Jenő Gül baba és Bob herceg c. operettje mellett felújították a kor kedvelt népszínművét, a Göre Gábort.
Közben Sziklay szép lassan tönkrement, ezért kénytelen volt eladni a színházat. A vevő Áldori László volt, de 1923-ban már csak három hónapig tudta működtetni a Colosseumot. A színház végleg bezárt, egy évvel később a Közmunkák Tanácsa lebontatta az épületet.

Sziklay Béla az épület tégláiból gyönyörű síremléket épített édesapja sírjára, melyen fehér márványtáblán ez a felirat állt: „A néhai Kisszínház téglái alatt piheni ki az élet fáradalmait Sziklai Kornél.”

Sziklay Kornél síremléke

Sziklay Béla 1935  januárjában elszegényedve, elfeledve Amerikában hunyt el.