A cikk az Arcanum Adatbázisának felhasználásával készült
A Thália Színház nyári játszóhelyét, a Körszínházat a színház igazgató főrendezője, Kazimír Károly 1958-ban álmodta meg. Először egy Sátorszínház megvalósításán gondolkodott, ezért a Fővárosi Nagycirkusszal kezdett tárgyalni. A szerződés létre is jött, ám mikor az igényelt cirkuszi sátrat meglátta, rájött, hogy az teljesen alkalmatlan színházi célokra. Nyáron nagyon meleg, télen borzalmasan hideg, ha esik az eső, a sátorban géppuskaropogás szerű zaj van.
Kazimír Károly
Miközben sátorszínház helyett más nyári játékhelyet keresett, figyelmébe ajánlották a Nagyszombat utca amfiteátrum romjait, de – ahogy visszaemlékezésében írta - „Nem akartam kiszolgáltatni nyári produkcióinkat az időjárás szeszélyeinek, nem olyan szabadtéri előadást akartam rendezni, ahol a közönség kellemes nyári estét akar eltölteni a csillagos ég alatt. Olyan színházi élményt akartam nyújtani, amelyet a külső körülmények viszonylag …. nem zavarnak, és ezáltal lehetővé teszik a figyelem összpontosítását a művészi élményre.”
Básti Lajos Szophoklész: Oidupusz király c. drámájában
Lehetséges helyszíneként felmerült a Szépművészeti Múzeum aulája is, de akkoriban – a műkincsek biztonsága érdekében - hat óra után ember nem tehette be a lábát múzeumba, így ezt az ötletet elvetették.
Aztán a Városligetben sétálva felfedezte az ideálisnak tűnő helyszínt, az Építésügyi Minisztérium kiállítási pavilonját. A hely már csak azért is ígéretesnek tűnt, mert kiállítási célra csak tavasszal és ősszel használták, nyáron kongott az ürességtől. dr. Trautmann Rezső építésügyi miniszter segítségével a kísérletező rendező meg is kapta az épületet, ám hamar kiderült, hogy az igen messze van az ideális nyári színházi helyszíntől. A színészeknek az épület mellett felállított katonai sátrakban volt az öltözőjük, a Cirkusztól kölcsönkapott nézőtéri padok kétségbeejtő állapotban voltak, előadások előtt hosszú órákig tűzoltófecskendőből kellett hűteni az épület üveg tetejét, hogy belül viszonylag elviselhető legyen a hőmérséklet. Tudomásul véve a nehézségeket, rögtön két előadással nyitottak, Szopokhlész Antigonéját és az Oidipusz királyt mutatták be egymást követő napokon, 1958. július 19-én és 20-án. A siker Kazimíréket igazolta: ezen a nyáron 15 alkalommal adták elő Szophoklész örökbecsű darabjait, mindannyiszor teltház előtt.
Petőfi Sándor: Tigris és hiéna (Nagy Attila és Pécsi Ildikó)
A következő idényben nem működött a Körszínház, majd új helyre, a Jégcsarnokba költöztek. Kicsivel jobb körülmények között, mint a Ligetben, itt 5 éven át működött a Körszínház. Gondok persze itt is akadtak: a színpadot úgy alakították ki, hogy deszkát helyeztek a meglévő jégfelületre, ezen játszottak időnként fogvacogva a művészek. „Fáztak a színészek, talán a közönség is, de különösen a súgónő, ő meleg nadrágba öltözve dolgozott” – emlékezett vissza 1967-ben Rajkay György díszlettervező. A Jégcsarnokban többek között Euripidész: Iphigénia Auliszban, Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, Shakespeare: II. Richárd, Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit!, Corneille: Cid c. drámája került bemutatásra.
Jelenet Corneille: Cid c. drámájából (forrás: Film Színház Muzsika, 1963. 28. szám)
1967-ben visszaköltöztek a Városligetbe, ezután a Lengyelország pavilonja adott otthont a Körszínháznak.
Az 1973-ig tartó viszonylag nyugodt időszak alatt itt olyan műveket láthatott a közönség, mint Petőfi: Tigris és hiénája, Dante: Isteni színjátéka, a Kalevala, John Milton: Elveszett paradicsoma, továbbá a Ramajana, és a Karagőz. 1973-ban a városligeti BNV elköltözött Kőbányára, a pavilonok döntő többségére bontás várt. Ez történt a lengyel pavilonnal is. Egy ideig úgy tűnt, hogy a Körszínház megkaphatja a Szovjetunió volt kiállítási csarnokát, ám egy alapos statikai vizsgálat kiderítette, hogy olyan állapotban van az épület, aminek a felújítására egy fillért sem érdemes fordítani.
Ramajana a Körszínházban (forrás: Színház, 1973. 10. szám)
A megoldás végül az osztrák pavilon birtokba vétele volt. Ide eredetileg téli-nyári ifjúsági centrumot terveztek, ám mikor kiderült, hogy fűtése nem megoldott, így csak nyáron üzemelhetne, inkább a lebontását fontolgatták. Majd megszületett a döntés: az épület marad és a bontásra szánt szovjet pavilon helyett megkapja a Körszínház.
Ez az épület sem volt tökéletes, mert a tervezett színpad helyén egy hatalmas iroda volt, ezt pedig statikai okok miatt nem lehetett áthelyezni. Korszerű színpadtechnika sem állt rendelkezésre, ezért Kazimírék úgynevezett térszínpadot építettek. A darabon belüli képváltásokra a szereplők vagy a narrátor szövege utalt, a közönség pedig a megszokottól eltérően nem a színpad előtt, hanem a színpad körül foglalt helyet.
John Milton: Elveszett paradicsom
A Körszínház életében ezután a nyugalom időszaka következett. Az elkövetkező másfél évtizedben évről évre egymást követték a kiemelkedően színvonalas előadások. A teljesség igénye nélkül: bemutatásra került Az agyagtáblák üzenete, az Énekek éneke, a Thyl Ulenspiegel, a Szép asszonyok egy gazdag házban, és Bocaccio Dekameronja.
A Körszínházba bemutatott műveket – egy kivételével – mindegyiket Kazimír Károly rendezte, aki 1990-ben egészségi állapota megromlása miatt lemondott a színház vezetéséről. Ami ezután jött, annak már igazán semmi köze nem volt a klasszikus értelemben vett Körszínházhoz.
Neve Globe Színház lett, működött benne disco, gyerekszínház, rendeztek benne kiállítást. 2000 januárjában minden bizonnyal előre kitervelt bűncselekmény áldozata lett: porig égett.
A Körszínháznak emléket állító táblát a Magyar Színházi Társaság és a Thália Színház kezdeményezésére 2001. október 12-én, másfél évvel a tűzeset után avatták.
