Városliget

1965-ben a XIV. kerületi Tanács azzal az ötlettel állt elő, hogy a Városliget fennállásának 100. évfordulója alkalmából – hagyományteremtő szándékkal – „Városliget Hetek” címmel rendezvénysorozatot szervez.

A zuglói Tanács folyamatosan érzékelte, hogy a Budapesti Nemzetközi Vásár egyre erőteljesebb terjeszkedése miatt jelentősen csökken a Városliget zöldfelületének nagysága és minősége, egyre több fát vágnak ki újabb és újabb ideiglenes pavilonok építése céljából. Mindezek megakadályozására a zuglói Tanácsnak nem volt sem lehetősége, sem eszköze, ezért inkább azt az utat választották, hogy felhívják a figyelmet a Városliget természeti és kulturális értékeire, hogy minél több látogatóval megismertessék a XIV. kerületnek ezt a hagyományokban és szépségekben gazdag részét, visszaszerezzék korábbi népszerűséget, miközben színvonalas szórakozási lehetőségeket biztosítanak a Ligetbe látogatóknak. Úgy vélték, hogy ennek kiváló eszköze lehet a Városligeti Hetek c. rendezvénysorozat, melynek megvalósítása érdekében igyekeztek összefogni a Városligetben található valamennyi múzeummal, intézménnyel.

Az eredeti elképzelések szerint az augusztus 19-én kezdődő rendezvénysorozatban az Állatkert, a Vidámpark és Cirkusz mellett a ligeti vendéglátóhelyek vettek volna részt. A terv az volt, hogy a Vajdahunyadvára udvarán megrendezendő koncerttel indul program, az Állatkert Barlang mozijában a Városliget történetét felelevenítő előadások várnák a közönséget, sőt ismeretterjesztő ligeti sétákat is tervbe vettek, a Vidámpark pedig hosszabb nyitva tartással várná látogatóit. A hagyományosan augusztus 20-ra épülő Fásköri Színpadot ebben az évben nem bontották volna le, ide tervezték augusztus 28-án a záróünnepséget és a nagyszabású városligeti divatbemutatót. Ám ebben az évben a tervek az íróasztal fiókjában maradtak.

Egy évvel később, 1966-ban azonban már valamennyi elképzelésüket sikerült megvalósítani.
Az augusztus 19 – szeptember 10 között megrendezett rendezvénysorozat programját a szervezők úgy állították össze, hogy nem volt olyan területe a kulturális életnek, amelyik ne képviseltette volna magát.

Képzőművészeti Kivitelező Vállalat épületében (ma Millennium Háza) „A Városerdőtől a Városligetig címmel” térképek, okiratok és fényképek segítségével mutatták be a park történetét, a Szépművészeti Múzeumban ezer év magyar képzőművészetét szemléltető tárlat várta a látogatókat. A Műcsarnokban Andrássy Kurta János (1911-2008) szobrászművész gyűjteményes kiállítását tekinthették meg, míg a Mezőgazdasági Múzeum Tangl Ferenc (1866-1917) fiziológus, állatorvos, egyetemi tanár, munkásságának állított emléket.

A Vajdahunyad vár udvarán esténként a Pénzügyőr Zenekar, a MÁV Szimfonikus Zenekar és az I. István Gimnázium Szimfonikus Zenekara adott koncertet, utóbbi Kórody András vezényletével.
A Ligetben egymást érték a botanikai, művészettörténeti és irodalmi séták, az állatkerti Barlang moziban pedig a szép számú érdeklődőnek a Tudományos Ismereterjesztő Társulat tartott Városliget történeti előadásokat.
A kínálatból nem hiányoztak a könnyedebb szórakoztató programok sem. A Liget Sörözőben kabaréval, az Ezerjó Vendéglőben magyar nóta és népdalesttel, majd szüreti bállal, a Vidámpark étteremben szakácsversennyel várták a szórakozni vágyókat.
A programsorozat zárásaként szintén a Barlang moziban Városliget történeti vetélkedőt tartottak, a búcsúhangversenyre a Vajdahunyad vár udvarán került sor.
A közel három hetes hagyományteremtő rendezvény egyik különlegessé volt a Közlekedési Múzeum közreműködésével felújított omnibusz, melyen az érdeklődők végig utazhattak a Stefánián (akkor Népstadion útnak hívták).

Omnibusz a Városligetben

A színvonal a következő évben sem csökkent.
1967-ben a Városligeti Hetek a Népstadion úton végig vonuló látványos jelmezes felvonulással kezdődött, mely egy, a Városligeti tavon megrendezett nyitóbálba „torkollott.”

Az 1967-es műsorplakát

A Közlekedési Múzeumban „Zugló fejlődése és a Városliget a művészetben” c. kiállítással várta az érdeklődőket, melyen a Nemzeti Galéria és a Kiscelli Múzeum gyűjteményéből származó festményeken és rajzokon elevenedett meg a Zugló és Városliget története. A bemutatott műalkotások között láthatóak voltak többek között Barabás Miklós, Derkovits Gyula, Kmetty János, Pór Bertalan és Herman Lipót munkái.

A Vajdahunyad vár udvarában esti koncertekkel továbbra is várták az érdeklődőket.

Az ismeretterjesztés változatlanul kiemelt helyen szerepelt e Városligeti Hetek programjában. Ilyen filmek várták az érdeklődőket állatkerti Barlang moziban, e mellett „A Liget művészeti emlékei” címmel izgalmas sétákat szerveztek az érdeklődőknek.
A gyereke sem maradtak program nélkül. A szervezők a Hősök terén nagyszabású gyermekrajz verseny hirdettek, ahol a kis képzőművészeknek olyan verseket kellett illusztrálniuk, amelyeket előzőleg Egressy István, a kor közkedvelt rádió bemondója mondott el. Az állatkerti Bambi cukrászdában vidám uzsonna délután várta a gyermekeket, itt a mesemondó Takács Mari, a Magyar Televízió népszerű műsorvezetője volt.

Takács Mari, a Magyar Televízió népszerű bemondója az Állatkertben mesél

Volt még ezen kívül hajómodellező verseny a városligeti tavon, ismét szakácsparádé a Vidám Park étteremben, műsoros est a Liget sörözőben, mely után sramlizene mellett szórakozhatnak a Liget szerelmesei. A műsorban fellépett Erdődy Kálmán, Rózsahegyi Marika és Palotás Tibor. A zenét Lakatos György és zenekara, valamint az Orkán együttes szolgáltatta.

A vetélkedők kedvelői részt vehettek a Ki mit tud a Városligetről? c. versenyen, melyet Thaly Tibor, a „200 éves a Városliget” c. könyv szerzője vezetett, de a merészebbek a „Ki tud többet a Szovjetunióról” c. vetélkedőn is részt vehettek.

Újszer program volt az Úttörő Áruház gyermekruha bemutatója. Zárónapon a Vajdahunyad várában az I. István Gimnázium szimfonikus zenekar előadásában egyebek között Beethoven IV. szimfóniáját meghallgatva búcsúzott a közönség a Városligeti Hetektől.

A következő évben ismét jelmezes felvonulás nyitotta meg a Városligeti Heteket: ötszáz, különböző korok ruháiba öltözött fiatal vonul a Kisstadiontól a Hősök teréig.

1001 éjszakát idéző tevekaraván a Népstadion úton

Ebben az évben is színvonalas kiállításokkal várták a Városligeti Hetek résztvevőit. Közülük is kiemelkedett a Szépművészeti Múzeumban ez alkalomból megnyílt — négy világhírű európai gyűjtemény anyagából — Velence festészetét bemutató tárlat.
A komolyzenei kínálat sem veszített az előző években megszokott színvonalából: a Vajdahunyad-várnál a Vasas Központi Művészegyüttes szimfonikus zenekara adott koncertet, a Botanikus kertben megrendezett gyertyafényes kamarazenekari koncerteken pedig nem volt annyi hely, ahány érdeklődő
A gyerekeket a Ligetben rollerverseny, a tavon hajómodell verseny, a Felvonulási terén repülőmodell bemutató várta, az Állatkertben Takács Mari mellett Márkus László mesélt, a Fásköri Színpadon bohócparádé szórakoztatta a kilátogató családokat. Itt mutatták be a hagyományoknak megfelelően az „Ujjé a Ligetben nagyszerű” kabaré összeállítást, melyen sok más között fellépett Latinovits Zoltán, Pécsi Ildikó, Rátonyi Róbert és Tordy Géza. Volt még asztalitenisz bajnokságát, magyar nóta est, KRESZ-vetélkedő, botanikai séta és prímásvetélkedő is. A Centrum Áruházak nyári-őszi divatbemutatójára a Hajóbárban került sor.

Ujjé a Ligetben nagyszerű! Várhegyi Teréz és Csákányi László

Igazi különlegesség volt az ügyességi autóverseny és a muzeális gépkocsik parádéja – erre újsághirdetés útján kerestek veterán autó tulajdonosokat -, majd az azt követő autós bál, melyen a kor legnagyobb sztárjai léptek fel.

Egy igazi régiség

A szervezők lendülete azonban csak eddig tartott, a negyedik évben a XIV. kerületi Tanács már nem tudta finanszírozni a rendezvénysorozatot, a fővárostól pedig erre nem kapott támogatást. Pedig …

1898 júniusában négy pesti polgár azzal a kéréssel fordult a főváros vezetéséhez, hogy 50 évre engedélyezzék számukra egy városligeti nyári „Víg Opera” felépítését és működtetését.

A „Víg Opera alapítóbizottsága” tagjai - Alpár Ignác építész (sok más munkája mellet a ma még a Magyar Mezőgazdasági Múzeumnak otthont adó városligeti Vajdahunyadvár tervezője), Bartók Lajos költő, író, Silberstein Ötvös Adolf újságíró, esztéta és Basch Vilmos operaénekes - beadványukban részletesen kifejtették elképzeléseiket. 

Alpár Ignác portréja 1923-ból

„Vezéreszménk az általános honpolgári nagytörekvésnek egybekapcsolása a művészet –név szerint a zene – ideális irányzataival, még pedig azért, hogy hazánk fővárosát e részben is a művelt nyugat legelső fejlettségű városaival egyenlő szintre emeljük.” – emelték ki rögtön beadványuk elején. 

Mivel az Operaház csak télen működött, fontosnak érezték, hogy a nyári szezonban se maradjon opera nélkül a fővárosi közönség, mindezt egy „fényes ragyogású és teljes modern kényelmű színházban perfekt előkelőségű művészi berendezettséggel, ének-, zeneművészekkel, s programmal.”

A monumentális beruházás pontos helyét előterjesztésükben nem jelölték meg, pusztán annyit írtak le, hogy a 4000 fő befogadására alkalmas „impozáns és díszes ízlésű palotát” a Városligetben, egy hatalmas park közepén képzelik elhelyezni.

Az évadot május 15 és szeptember 15 közötti időszakra álmodták, ez idő alatt 122 előadást kívántak tartani. Az épületet körülvevő 2400 m2-es kertbe remek, megfizethető vendéglőt sőt, egy világító szökőkutat is terveztek. A kertbe szóló belépőjegy árát 1 koronában határozták meg, „mely a színház látogatására valamint az egész előadás végig hallgatására jogosít. Ülőhelyek, valamint az első emeleten lévő páholyok csekély utánfizetéssel válthatók."

A műsor elképzeléseik szerint „víg dalművekből áll, melyek az egész estét (7-től 10-ig) betöltendik. Ezenkívül fényes kiállítású operákat és finom zenéjű operetteket is” szándékukban állt előadni. 

Az ötletet a sajtó némi fenntartással fogadta. Drukkoltak ugyan a szervezőknek, ám attól féltették, őket, hogy a nagy terveket nem fogják tudni megvalósítani és ez az előadások színvonalának csökkenésével fog járni. Gondot láttak abban is, hogy vajon lesz-e igazán kereslet a nyári operára, hiszen a télin sem tolongott a közönség.

Feld Zsigmond, a Városligeti Színkör igazgatója a sajtóból értesült Alpárék tervéről és azonnal ellentámadásba lendült. Beadvánnyal fordult a városi tanácshoz, melyben kérte, hogy a Víg Opera tervét utasítsák el. Többek között arra hivatkozott, hogy ha az új színház megkezdené működését, ő biztosan tönkre menne. Egyébként is „a tervezett vállalat egészen felesleges a közönség művészi szórakozása szempontjából, sőt a pesti oldalon immár egy újabb színház egyáltalán nem képez közszükséget.” Kifejtette, hogy Pesten nyáron is sok színház, színkör működik, azon kívül ott a cirkusz, a sok orfeum és Ős Budavára. Javasolta, hogy ha a tanács mégis beleegyezne az új színház létesítésébe, akkor annak helyszíne ne a Városliget legyen.

Hivatalosan Alpárék beadványát először a fővárosi közoktatásügyi bizottság tárgyalta, ahol hatalmas vita bontakozott ki, melynek során szinte valamennyi bizottsági tag kifejtette véleményét.  Többen azért tartották elfogadhatatlannak a javaslatot, mert ez idő tájt Feld Zsigmondnak a Városliget területére kizárólagos színház működtetési joga volt. Egy másik képviselő azért szól a terv ellen, mert álláspontja szerint a Városliget már így is túl van zsúfolva mulatóhelyekkel, nem kell ide még egy Víg Opera. Volt olyan is, aki Feldet támogatva úgy vélte, hogy a tervezett műintézmény csak egyszerű kocsma lenne. Ő rímbe szedve így összegezte véleményét: 

„Feld és famíliája fuccs va’, 
Ha megnyílik a Víg-Operai kocsma“

Egyetlen bizottsági tag akadt, aki az engedély megadása mellett érvelt, őt Beck Dénesnek hívták, aki szakmáját tekintve közgazdász volt. Nehezményezte a Bizottság azt is, hogy a beadvány készítői nem határozták meg pontosan a tervezett Víg Opera Városligeten belüli helyét, csak körülírták, hogy hol lenne a színház. 

A közoktatásügyi bizottság végül úgy döntött, hogy a javaslatot nem támogatja. „Nem foglal állást az ellen, hogy a főváros színházainak száma szaporittassék, de tekintettel arra, hogy 1899-ig Feld Zsigmondnak kizárólagos engedélye van a városligetben előadásokat tartani s a szerződés a városliget környékére is vonatkozik, tekintettel továbbá arra, hogy a városligetben a mulatóhelyek amúgy is nagyon konczentrálva vannak, a bizottság sem a városligetet, sem annak környékét ily színház felállítására alkalmasnak nem tartja.”

A bizottság elutasító javaslata a városi tanács elé került. Ők úgy határoztak, hogy addig érdemben nem tárgyalnak az ügyről, amíg a kérelmezők nem jelölik meg pontosan hová óhajtják felépíteni a Víg Operát.

Közben az ötletgazda alapítók egy részvénytársaság létrehozásán fáradoztak. Sajtóhírek szerint a részvények előzetes jegyzése jól haladt, jegyzett már részvényt több bútorgyáros, valamint a leendő kert beültetését Mauthner Ödön a kor kiemelkedő kertészének cége vállalta. Egy részvény ára 100 Ft volt, aki 10 részvényt kívánt vásárolni, annak az egész nyári szezonra ingyen belépőjegyet ígértek.

Szeptemberben Alpárék ismét benyújtották kérelmüket, amely tartalmában nem tért el az előzőtől, ám most már meghatározták a Víg Opera tervezett helyét, azaz a Hungária körút, Erzsébet királyné útja, Hermina út által határolt hatalmas telket, melynek tulajdonosa Lechner Ödön (1845-1914) építész volt. 
Beadványukhoz mellékelték Lechner szándék nyilatkozatát, melyben egyebek között az is szerepelt, hogy a tulajdonos 135.000 forintért eladja telkét a Víg Opera alapítóknak. 

Az a bizonyos Lechner telek (forrás: Budapest Főváros Levéltára)

Lechner Ödön nevéhez fűződik egyebek között a régi városligeti korcsolyacsarnok (1875-ben épült, 1893-ban elbontották), a ma romokban heverő Iparművészeti Múzeum, a Magyar Földtani Intézet, a Hold utcai volt Postatakarékpénztár (ma: Magyar Államkincstár) és Hermina úti volt Sipeki Balázs Béla villa (ma: MVGYOSZ, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Szövetségének székháza). 

A pontos helymegjelölést tartalmazó kérelem ismét a közoktatási bizottság elé került, amelyik most már egyhangúlag támogatta a Víg Opera tervét, azzal a megkötéssel, hogy „az előadások kizárólag magyar nyelvűek legyenek s a víg opera a zenét nemzeti irányban igyekezzék kultiválni.”

A városi tanács 1898. december 7- közgyűlésén ténylegesen tárgyalt a javaslatról és a színháznyitási engedélyt néhány feltételhez kötve megadta. Többek között előírták, 

• hogy az építkezést egy éven belül meg kell kezdeni, és két év alatt be kell fejezni; az engedély másra csak előzetes engedéllyel ruházható át,
• az épület csak színházi előadásokra használható, ettől csak a főváros előzetes engedélyével térhetnek el,
• csak víg operákat és „más ehhez hasonló dalműveket” adhatnak elő, 
• törekedniük kell „a magyar nemzeti dalművészet ápolására és fejlesztésére”,
• illetve, hogy a személyzet csak magyarokból állhat és idegen nyelvű előadások megtartásához is a főváros előzetes engedélye szükséges.

Most már minden adott volt, hogy a vállalkozók hozzá kezdjenek terveik megvalósításához. Ám a Víg Opera soha sem épült fel. Hogy ennek mi volt az oka, azt csak találgatni tudjuk. Annyi bizonyos, hogy a Víg Operának kijelölt telek adásvételére végül nem került sor, az továbbra is Lechner Ödön tulajdonában maradt. Valószínű, hogy a grandiózus terv megvalósításához a részvényjegyzések során nem gyűlt össze a szükséges tőke, így a szervezők inkább ejtették tervüket.

 A cikk az Arcanum Adatbázisának felhasználásával készült

1869-ben Kőmíves Imre színész, színigazgató, akinek ekkoriban két színtársulata is működött – az egyik Kecskeméten, a másik Nagyváradon -, úgy gondolta, hogy beindít egy harmadikat is, de azt már Pesten, a Városligetben. Miután megkapta az engedélyt, Mikos Sándor komáromi ácsmester vezetésével villámgyorsan fel is építették a társulatnak otthont adó színházat. Ez egy hevenyészve összetákolt „célszerűtlenül épített” faépület volt, mely a korabeli visszaemlékezések szerint „oly kicsiny, hogy a legkedvezőbb esetben sem hozhat be egy-egy este sok jövedelmet. Az ily színkör építésénél pedig épp arra kell gondolni, hogy egy-egy sikerült előadás jövedelme pár üres ház veszteségét könnyen kipótolhassa.”

Kőmíves Imre (1839-1921)

A „Pest városligeti magyar színkör” július 25-én, viszonylag nagy érdeklődés mellett Szigeti József „Csizmadia, mint kísértet” c. három felvonásos népszínművével kezdte meg működését. Mivel Kőmíves egy csepp energiát sem fektetett színháza népszerűsítésébe, a kezdeti lendület villámgyorsan alábbhagyott, már csak azért is, mert - ahogy a Hazánk s a külföld c. újság július 29- száma összefoglalta - az igazgató „még a lapokkal sem tudatta személyzetének névsorát s előadandó darabjait, ami pedig nagy hiba, mert Pesten sok a zaj, s aki itt észre akarja magát vétetni, annak egy kissé kiáltani kell.” Augusztus végére a színház be is fejezte tiszavirág életű működését.

Alig egy évvel Kőmíves kudarcba fulladt próbálkozása után Kratochwil Ferenc tanár azzal a kéréssel fordult Pest város tanácsához, hogy számára gyermekszínház létesítéséhez 20 évre kizárólagos engedélyt adjon. Tervei szerint a színház a Széchenyi sétatéren (a mai Szabadság téren) épült volna fel. Elképzelése az volt, hogy a „Myrioma tízezerlátvány” nevű „mechanico-optikai gyermekszínházban” magyar, német és francia nyelven „érdekes látni valók, ködképek, panorámák, csoportozatok stb. képeznék az előadásokat, világos, gyermekeknek szánt magyarázatokkal.”
Annak ellenér, hogy színházépítési és működtetési engedélye nem volt, Kratochwil megállapodott az Országos Színiiskola (Színészeti Tanoda) alapító igazgatójával, gróf Festetics Leóval, aki „megengedte, hogy a színi tanoda növendékei a magyar előadásokban részt vehessenek.” Ám a tanács a helyszínre vonatkozó ötletet elvetette. Egy évvel később Kratochwil ugyanezzel a javaslattal állt elő, de ekkor már a Városligetbe álmodta meg gyermekszínházát. Most már megkapta a város beleegyezését, így 1869 májusában Buzzi Bódog Ferenc (Felix Buzzi), olasz származású mérnök, építőmester tervei alapján és az ő kivitelezésében meg is kezdődött a színház felépítése. Buzzi a kor ismert és megbecsült építésze volt, vállalkozásához köthető többek között a Népszínház (Blaha Lujza tér) és a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga felépítése. Az Aréna út (ma Dózsa György út) városligeti oldalán, szemben a János utcával (ma Benczúr utca) kijelölt helyen 1870 májusában kezdte meg működését az új gyermekszínház.

A színház kijelölt helye

Az építkezést egy kisebb közjáték zavarta meg. Korabeli sajtóbeszámolók szerint egy kora tavaszi nap, az építkezés területén egy fiatalember meztelenre vetkőzött, táncolni kezdett, mondván, hogy ő egy madár. A munkások igyekeztek mutatványát megakadályozni, de ő beleugrott egy meszesgödörbe, amely szerencsére majdnem üres volt. A szerencsétlent – mint később kiderült ügyvéd volt – a rendőrök bekísérték a Rókus kórházba. Az építkezés ezután zavartalanul folytatódott, majd májusban a színház megkezdte működését, „persze, német társulattal, s így a magyar gyermekek nem sok hasznát látják” – fanyalgott a Fővárosi Lapok nem sokkal a megnyitó után. Később ugyan sor került néhány magyar nyelvű előadásra, ám ekkor a sajtó baja az volt, hogy azokat nem igazán látogatják gyerekek. Az érdektelenséghez az is hozzájárult, hogy sikerült műsorra tűzni olyan darabokat, mint Offenbach Gerolsteini nagyhercegnő c. operettjét, ami még erős túlzással sem nevezhető gyermekelőadásnak.

A városligeti gyermekszínház homlokzati terve. Tervező Buzzi Bódog

1870 augusztusában, 1869-ig visszamenő hatállyal Kratochwil a főváros javára lemondott a színházzal kapcsolatos szinte valamennyi jogáról. A színház így a fővárosé lett, Kratochwil évi egy arany bérleti díj megfizetése ellenében bérelte vissza, illetve őt terhelte minden javítási, karbantartási kötelezettség, sőt a színház környékének rendben és tisztán tartása is. Cserébe a város megígérte, hogy az 1881-ig tartó bérleti időszak alatt más a Városligetben nem létesíthet gyermekszínházat. Még meg sem száradt a pecsét a szerződésen, amikor Kratochwill a színház üzemeltetési jogát átadta az építész Buzzi Bódognak. A Fővárosi Lapok a tranzakcióról röviden így számolt be: „A városligeti gyermekszínház vezetését saját építője: Buzzi Felix építész veszi át, s óhajtjuk, hogy elődjénél jobban vezesse.”

Buzzi azonban még annyira sem értett a színházcsináláshoz, mint Kratochwill, így aztán az épület vagy üresen állt, vagy olyan alkalmi társulatok léptek fel, mint „Liphardt majom társasága, ponyk, kutyák s egy dámvaddal.”
1872 elején már nem működött a színház. Annyi még tellett erejéből, hogy a Budapesti Korcsolyázóegylet hagyományos jelmezes jégünnepélyére, melynek a városligeti jégpálya adott otthont, az érdeklődők a színház jelmeztárából tudtak jelmezeket kölcsönözni.

Nemsokára Buzzi belátta, hogy a vállalkozás csak a pénzt viszi, ezért a színház lebontását kezdeményezte Pest város tanácsánál, mondván, hogy „gyümölcstelen vállalat”. A főváros azonban ehhez nem járult hozzá. Felhívták Buzzi figyelmét, hogy érvényes szerződésük van, mely szerint 1881-ben az épület végleg a fővárosé lesz, addig is a bérlő kötelessége az épület „jó karban tartása”.

Buzzi időközben a színházat eladta Miklóssy Gyula színigazgatónak, aki azt tervezte, hogy a lebontja a színházat, és bontott anyagot felhasználja az István térre tervezett színháza felépítéséhez. A Tanács végül beleegyezett a tranzakcióba, azzal a feltétel, hogy Buzzi fizet a városnak 2000 forint „bánatpénzt” és a bontás után visszaállítja a terület eredeti állapotát. Így is történt.

Alig egy évvel a városligeti gyermekszínház bontását követően, Miklóssy/Miklósy Gyula gondolt egy merészet, és az István téren működő színköre mellett, egy újat kívánt építeni a Városligetben. Megkérte és 6 évre meg is kapta az engedélyt a városi tanács által legalkalmasabbnak vélt helyen, az artézi kút és állatkert közötti területen, nagyjából a mai Szépművészeti Múzeum állatkert felöli részénél, „hol a színkör a nap heve ellen terebélyes fák által is lesz védve.” Azonnal nekilátott az építkezésnek. Úgy tervezte, hogy a „színkör díszes és tágas lesz, ötezer nézőre számítva. Gondoskodva lesz a nézőtér ventillatiójáról is. Az ülések kényelmesek lesznek czélszerű beosztással, a színpad pedig oly nagyra van tervezve, hogy a legnépesebb látványos darabot is kényelmesen lehessen rajta adni, azon kívül a színpad háttere kinyitható lesz s akkor még egyszer annyi hely áll rendelkezésre.” (Szinnyei József Magyar Írók élete és munkái c. 1891-ben megjelent könyve a színház befogadóképességét 6000 főben adja meg. Úgy vélem azonban, hogy ezt a számot érdemes fenntartásokkal kezelni.) Nehezítette a kivitelezést, hogy egy áprilisi vihar erősen megrongálta a majdnem kész épületet. A balesetnek még halálos áldozata is volt: az egyik építőmunkást egy leomló gerenda agyonütötte. Minden nehézség ellenére a színkör május 24-én Szigligeti Ede II. Rákóczi Ferenc fogsága c. 5 felvonásos „látványos történeti színművével” megnyitotta kapuit.

Miklóssy/Miklósy Gyula (1839-1891)

Miklóssyék több mint 20 bemutatót tartottak a Városligetben. Játszottak vígjátékot, komédiát, operettet, operát, drámát, tragédiát és népszínművet egyaránt. Láthatta a közönség Verdi Trubadúr c. operáját, Offenbach Orfeusz az alvilágban és Szép Heléna c. operettjét ugyanúgy, mint Szigligeti Ede A csikós c. népszínművét. A Városligeti Színkör társulata ugyanaz volt, mint az István téri színköré. A Városligetben az előadások többsége délután 5 órakor kezdődött, „előadás után nyitott omnibusz kocsiba ültettek bennünket a még elég világos nappal, színpadi öltözetben, kimaszkálva, vittek befelé, mint a majmokat, hogy az István téri színházban újra kezdjük ugyanazon darabot – vagy egy másikat” – emlékezett vissza ezekre az időkre Kassai Vidor színész.

A nyári baleset miatti jelentős többlet kiadások, a bécsi tőzsdekrach és a nyári kolerajárvány miatt Miklóssy előzetes számításai nem váltak be, a Városligeti Színkör látogatottsága messze elmaradt a direktor várakozásaitól, a színkör megbukott. Az Athenaeum c. lap augusztus elején tömören így foglalta össze a kudarc okát: „Nyári magyar közönség máig sincs Pesten elég!” Utolsó előadást október 5-én tartották.

 A cikk az Arcanum Adatbázisának felhasználásával készült

A Thália Színház nyári játszóhelyét, a Körszínházat a színház igazgató főrendezője, Kazimír Károly 1958-ban álmodta meg. Először egy Sátorszínház megvalósításán gondolkodott, ezért a Fővárosi Nagycirkusszal kezdett tárgyalni. A szerződés létre is jött, ám mikor az igényelt cirkuszi sátrat meglátta, rájött, hogy az teljesen alkalmatlan színházi célokra. Nyáron nagyon meleg, télen borzalmasan hideg, ha esik az eső, a sátorban géppuskaropogás szerű zaj van.

Kazimír Károly

Miközben sátorszínház helyett más nyári játékhelyet keresett, figyelmébe ajánlották a Nagyszombat utca amfiteátrum romjait, de – ahogy visszaemlékezésében írta - „Nem akartam kiszolgáltatni nyári produkcióinkat az időjárás szeszélyeinek, nem olyan szabadtéri előadást akartam rendezni, ahol a közönség kellemes nyári estét akar eltölteni a csillagos ég alatt. Olyan színházi élményt akartam nyújtani, amelyet a külső körülmények viszonylag …. nem zavarnak, és ezáltal lehetővé teszik a figyelem összpontosítását a művészi élményre.”

Básti Lajos Szophoklész: Oidupusz király c. drámájában

Lehetséges helyszíneként felmerült a Szépművészeti Múzeum aulája is, de akkoriban – a műkincsek biztonsága érdekében - hat óra után ember nem tehette be a lábát múzeumba, így ezt az ötletet elvetették.

Aztán a Városligetben sétálva felfedezte az ideálisnak tűnő helyszínt, az Építésügyi Minisztérium kiállítási pavilonját. A hely már csak azért is ígéretesnek tűnt, mert kiállítási célra csak tavasszal és ősszel használták, nyáron kongott az ürességtől. dr. Trautmann Rezső építésügyi miniszter segítségével a kísérletező rendező meg is kapta az épületet, ám hamar kiderült, hogy az igen messze van az ideális nyári színházi helyszíntől. A színészeknek az épület mellett felállított katonai sátrakban volt az öltözőjük, a Cirkusztól kölcsönkapott nézőtéri padok kétségbeejtő állapotban voltak, előadások előtt hosszú órákig tűzoltófecskendőből kellett hűteni az épület üveg tetejét, hogy belül viszonylag elviselhető legyen a hőmérséklet. Tudomásul véve a nehézségeket, rögtön két előadással nyitottak, Szopokhlész Antigonéját és az Oidipusz királyt mutatták be egymást követő napokon, 1958. július 19-én és 20-án. A siker Kazimíréket igazolta: ezen a nyáron 15 alkalommal adták elő Szophoklész örökbecsű darabjait, mindannyiszor teltház előtt.

Petőfi Sándor: Tigris és hiéna (Nagy Attila és Pécsi Ildikó)

A következő idényben nem működött a Körszínház, majd új helyre, a Jégcsarnokba költöztek. Kicsivel jobb körülmények között, mint a Ligetben, itt 5 éven át működött a Körszínház. Gondok persze itt is akadtak: a színpadot úgy alakították ki, hogy deszkát helyeztek a meglévő jégfelületre, ezen játszottak időnként fogvacogva a művészek. „Fáztak a színészek, talán a közönség is, de különösen a súgónő, ő meleg nadrágba öltözve dolgozott” – emlékezett vissza 1967-ben Rajkay György díszlettervező. A Jégcsarnokban többek között Euripidész: Iphigénia Auliszban, Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, Shakespeare: II. Richárd, Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit!, Corneille: Cid c. drámája került bemutatásra.

Jelenet Corneille: Cid c. drámájából (forrás: Film Színház Muzsika, 1963. 28. szám)

1967-ben visszaköltöztek a Városligetbe, ezután a Lengyelország pavilonja adott otthont a Körszínháznak.
Az 1973-ig tartó viszonylag nyugodt időszak alatt itt olyan műveket láthatott a közönség, mint Petőfi: Tigris és hiénája, Dante: Isteni színjátéka, a Kalevala, John Milton: Elveszett paradicsoma, továbbá a Ramajana, és a Karagőz. 1973-ban a városligeti BNV elköltözött Kőbányára, a pavilonok döntő többségére bontás várt. Ez történt a lengyel pavilonnal is. Egy ideig úgy tűnt, hogy a Körszínház megkaphatja a Szovjetunió volt kiállítási csarnokát, ám egy alapos statikai vizsgálat kiderítette, hogy olyan állapotban van az épület, aminek a felújítására egy fillért sem érdemes fordítani.

Ramajana a Körszínházban (forrás: Színház, 1973. 10. szám)

A megoldás végül az osztrák pavilon birtokba vétele volt. Ide eredetileg téli-nyári ifjúsági centrumot terveztek, ám mikor kiderült, hogy fűtése nem megoldott, így csak nyáron üzemelhetne, inkább a lebontását fontolgatták. Majd megszületett a döntés: az épület marad és a bontásra szánt szovjet pavilon helyett megkapja a Körszínház.
Ez az épület sem volt tökéletes, mert a tervezett színpad helyén egy hatalmas iroda volt, ezt pedig statikai okok miatt nem lehetett áthelyezni. Korszerű színpadtechnika sem állt rendelkezésre, ezért Kazimírék úgynevezett térszínpadot építettek. A darabon belüli képváltásokra a szereplők vagy a narrátor szövege utalt, a közönség pedig a megszokottól eltérően nem a színpad előtt, hanem a színpad körül foglalt helyet.

John Milton: Elveszett paradicsom

A Körszínház életében ezután a nyugalom időszaka következett. Az elkövetkező másfél évtizedben évről évre egymást követték a kiemelkedően színvonalas előadások. A teljesség igénye nélkül: bemutatásra került Az agyagtáblák üzenete, az Énekek éneke, a Thyl Ulenspiegel, a Szép asszonyok egy gazdag házban, és Bocaccio Dekameronja.
A Körszínházba bemutatott műveket – egy kivételével – mindegyiket Kazimír Károly rendezte, aki 1990-ben egészségi állapota megromlása miatt lemondott a színház vezetéséről. Ami ezután jött, annak már igazán semmi köze nem volt a klasszikus értelemben vett Körszínházhoz.
Neve Globe Színház lett, működött benne disco, gyerekszínház, rendeztek benne kiállítást. 2000 januárjában minden bizonnyal előre kitervelt bűncselekmény áldozata lett: porig égett.

A Körszínháznak emléket állító táblát a Magyar Színházi Társaság és a Thália Színház kezdeményezésére 2001. október 12-én, másfél évvel a tűzeset után avatták.

A cikk az Arcanum Adatbázisának felhasználásával készült

A háború előtt a városligeti Vurstli kedvelt látványossága volt a Panoptikum és a vele egy épületben működő Fortuna mozgó. Ez utóbbi helyiségeiben 1947-ben nyílt meg Németh Nándor vezetésével a Fortuna Varieté. Keveset tudunk a működéséről, ami biztos, hogy Nóti Károly: Megcsal a feleségem c. bohózata volt az első bemutatójuk. 1950-ben a főváros vezetőiben felmerült, hogy helyén ismét mozi legyen. Nem így történt, még ebben az évben az a döntés született, hogy az épületben továbbra is varieté működjön, most már Népvarieté néven.

Az új városligeti szórakozóhely eleinte a frissen alakult népszórakoztató brigádok állandó fellépő helye volt. A „brigád” tagja volt – mások közözött - Salamon Bála, Herczegh Jenő, Komlós Vilmos, Boros Géza, Misoga László, Barna Anci és Kabos László. Rajtuk kívül láthatott a közönség artistaszámokat, ének duetteket és „napra készre alakított” népszínművet is.

Népvarieté szezonális játszóhelyként csak a nyáron üzemelt, ennek ellenére a város vezetői már pár hónappal megnyitása után megállapították, hogy „a dolgozók szórakoztatva nevelését szolgáló könnyű műfaj a tanácsrendszer óta színvonalban emelkedett és sok területen politikai kabarévá nőtt.” És mivel a „tanács tisztán látja a könnyű szórakozás műfajának jelentőségét”, tervbe vették, hogy több más szórakoztató színházzal együtt a Népvarietét kísérleti színházzá alakítják, ahol majd „ifjú színészek, fiatal rendezők és szerzők mutatkoznak be, hogy a könnyű műfajt magasabb művészi szintre emeljék.” A terve ebben a formában csak részben valósult meg és bár a sajtó alapjaiban elégedett volt az új műsorstruktúrával, nem maradtak el az „előremutató” bírálatok sem. „A főváros kultúrszervei elismerésre méltó hivatástudattal megtalálták a szervezeti módját a budapesti lakosság komoly hányadának kulturális nevelésére. Ennek a feladatnak a teljesítésében most már csak az maradt hátra, hogy ezt a kiváló lehetősé-get fokozottabb igényű, és a kiváló elmélyültség magasabb fokán álló kultúrpolitikával gyümölcsöztessék a külvárosi lakosság öntudatának fejlesztésére” – hívta fel a figyelmet a hiányosságokra a Színház és Filmművészet c. lap 1951-ben.
Előadások minden nap délután 6 órától, szombaton 4 órától, vasárnap délelőtt 11 órától folyamatosan voltak, melynek során öt-hatszámos műsorokat adtak elő, melyek során kabaréjelenetek, énekszámok, sőt kisebb operettek váltották egymást. 1951 májusa és 1952 augusztusa között összesen 17 bemutatót tartottak.

Szendrő Mária és Palotás Imre az Asszony és a bárányok című operettben

1952 júliusában elkezdtek gyülekezni a sötét felhők a Népvarieté fölött. A színházak működését vizsgáló városi bizottság megállapította, hogy a Népvarieté művészi színvonala és technikai körülményei nem kielégítőek. Bár az elmúlt két nyáron több mint félmillió néző fordult meg és az ez évi műsora a tavalyihoz képest jobb volt, „de a megnövekedett kultúrigényt már nem elégíti ki. Valószínűleg a jövő évben már meg sem nyitják a Népvarietét.”

Karikatúra az Esti Budapest, 1952. július 12-i számában

A karikatúrán is említett „Lázár kádár lánya” c. kis operett igencsak felháborította a sajtó munkatársait. Nehezményezték az ostoba történetet, a dalok primitív szövegét, sőt a főszereplő Kazal László magamutogató előadásmódját. „Budapest dolgozói egész heti munkájuk után, vasárnap egészséges, friss, derűs, szórakoztató műsort akarnak látni a Népvarietében, nem pedig olyant, amelyet valóban művészet végignézni” – summázta véleményét az Esti Budapest újságírója a „Méltatlan műsor a Népvarietében” c. írásában. Októberben aztán megszületett az ítélet, a Főváros Tanácsa októberben bezárta a színházat.

A Panoptikum épületében működő varietének – visszaidézve a Vurstli dicső múltját – saját kikiáltója is volt. Arany Manónak hívták. Goldfinger (Galambos) Manó, alias Arany Manó már a 20-as években jó nevű kikiáltó volt, korabeli pletykák szerint eredetileg nyakkendőügynökként kereste kenyerét. Állítólag jól szituált ember volt, valahol Pest környékén kis háza is volt. Pályája kezdetén a Majomszínház kikiáltójaként toborozta a közönséget:: „Tíz fillér, öt krajcár, gyermeknek és felnőttnek egyaránt! Akik szegénységi bizonyítványt felmutatnak, ingyen bemehetnek! Ilyen kitűnő előadást még nem láttak! Tizenkét kis majom, két nagy majom – itt mindenki majom!” – harsogta. Később a kis cirkuszban, a Jancsi arénában kikiáltó és beszélő istállómester volt, a háború után a Fortuna mozi. A háború után a lett a Népvarité kikiáltója lett. Még ekkor is szinte "beszövegelte" a közönséget a színházba. A Vurstli népe imádta Manó bácsit, ezért ha elkezdett "rekommandálni”, pillanatok alatt akkora tömeg verődött össze a pénztár előtt, mintha ingyen osztogattuk volna a jegyeket" - emlékezett vissza 1973-ban Szilágyi György. A színházban fellépő országos hírű művészeknek - Kazal László, Latabár Árpád, Somogyi Nusi - eleinte szokatlanok volta Arany Manó szövegei, ezért kérték, hogy ne "ordibáljon", mert nekik ez nagyon kellemetlen. Mire ő rövid úton helyre tette őket: "Az lehet, hogy önök a színpadhoz értenek, de a Vurstlihoz én értek. Ha én nem kiabálok, itt senki nem ül be." Volt ebben némi igazság: amikor Manó rázendített, azonnal hatalmas tömeg gyűlt össze a színház előtt.
Minden új műsorhoz új szöveg kellett. "Asszonyom, ha nem távozik innen, azonnal rendőrt hívok! Értse meg, hölgyem, az állásommal játszom, ha beengedem! Ha nem hallgat rám, a mentők fogják elvinni innen! Ne legyen ilyen erőszakost Az ön idegei nem bírják ki azt a másfél órás kacagást, aminek minden néző ki van téve a Népvarieté öt perc múlva kezdődő szenzációs díszelőadásán!...” A Népvarietével szemben lévő Kék Hordó pincérei többször nehezményezték, hogy "műsorával" rendre elcsábítja tőlük a közönséget. A Fővárosi Tanács illetékeseinek sem tetszett Arany Manó működése, egy ellenőrzés után fegyelmi úton elbocsátották állásából. Szegényen, elfeledve, idősen és betegen a Jókai téri Kis Színpadnál kapott portás állást.

A cikk az Arcanum Adatbázisának felhasználásával készült

Nagy Endre, az ismert kabarészerző, konferanszié 1922-ben gondolt egy merészet, és a Városligetben, a volt Kolegerszky Kioszk területén megalapította saját kabaréját, a Lomb Színpadot.

Nagy Endre

A Kolegerszky Kioszk a század elején szépen berendezett, népszerű vendéglátóhely volt, később – megőrizve nevét - a Központi Tejcsarnok Rt. üzemeltette, majd a Grasham kávéház tulajdonosa, Fessl József vette bérbe. Miután Nagy Endrével megállapodtak a bérleti díjban, megépítették a színpadot, kialakították a nézőteret, ahol asztalok mellett 400 fő fért el, akik, ha akartak még meg is vacsorázhattak. Biztos, ami biztos, a vezetőség az illendő viselkedésre így hívta fel a vendégek figyelmét: „Az előadás művészi nyugalma érdekében kérjük Önt, hogy lehetőleg az előadás megkezdése előtt, a szünetben, vagy az előadás után vacsorázzanak. – Elvégre Önnek és a vendéglősnek is elég, ha háromszor vacsoráznak.” Nagyék még arra is figyeltek, hogy eső esetén a nézőknek legyen hová behúzódni. Miután beszerezték az összes szükséges engedélyt és befizették az ezekkel járó díjakat, június elején megnyitották a Lomb Színpadot.

A Lomb Színpad hirdetése

A sajtó kiemelt érdeklődéssel fogadta a Nagy Endre kezdeményezését, melynek „Nyáron se muszáj nívótlannak lenni” volt a jelszava . A Világ c. lap a megnyitó másnapján így lelkendezett: (Nagy Endre) „most a ligetben menti meg a nyarat. Hogy mit csinált? Sebtében így fogalmazom: megteremtette a kabaré és a szabadszínpad, mondjuk a nyári „Festspiele“-k átmeneti formáját. Majd tíz esztendő múlva esztétikus-történészek részletesebben és pontosabban fogják meghatározni. Most csak érezni lehet: új szórakozási alapot teremtett a nyáron gyomrára és szellemi hűtőitalokra degradálódott pesti kedélynek.”

Alig telt el két hét, a főváros gazdasági hivatala betiltotta az előadásokat és előírta a Lomb Színpad bezárását. Nagyék értetlenül álltak a döntés előtt és azonnal fellebbezést nyújtottak be az intézkedés ellen. Végül sikerült tisztázni a félreértéseket, Nagyék ismét benyújtották a szükséges papírokat és az eredetileg megállapítottnál magasabb díj ellenében megkapták a szükséges engedélyeket. Pár nappal a bezárást elrendelő határozat után ismét megnyílt a Lomb Színpad..
Korabeli pletykák szerint azonban a betiltás hátterében az állt, hogy az egyik kabaré jelenetben nem túl pozitív megjegyzés hangzott el a fővárosi tanács egyik fontos tisztviselőjéről, aki ezt nem vette jó néven és mindent elkövetett, hogy keresztbe tegyen Nagyéknak. Ez részben sikerült is, sőt sajtóhírek szerint a műsorból kivetették az inkriminált jelenetet.

Zahler Magda és Boyar Ily a Lomb-színpad „Daphnis es Cloe" c. jelenetében
(forrás: Színházi Élet 1922. június 18.)

A Lomb Színpad műsorának gerincét kabarétréfák, politikai szatírák, énekes táncos jelenetek alkották, melyeket időnként megszakított Nagy Endre egy-egy konferansziéja, és amelyek az „Estve jött a parancsolat” c. kis operettel zárult. A kor neves művészei közül nem egy fellépett, közöttük Pethes Sándor, Péchy Blanka, Gábor József, Czobor Ernő és Ferenczy Károly.

A Lomb Színpadot gyakran nevezték Rokokó Színpadnak is a műsorban elhangzó Rokokó dala c énekszám alapján, mely Lányi Viktor- Fodor László páros szerzeménye volt.

A téli szünet után 1923-ban egy ideig még működött, ekkor már Szőke Szakáll is tagja volt a társulatnak. Nagy Endre – Salamon Bélával közösen - még ebben az évben belevágott a Teréz körúti Színpad megszervezésébe, így a Lomb Színpad története ezzel befejeződött.

A cikk az Arcanum Adatbázisának felhasználásával készült

Bródy István (1882-1941) rendező (a Pesti Színház alapítója) felbuzdulva Sziklay Kornél Kis Színházának sikerén, bérbe vette a Hermina út 51. szám alatti (a mai Biodóm helyén) nagy telket és ott felépítette az új városligeti színházat, a Vígszínkört. A színház „keresztapja” Molnár Ferenc volt. „Krajcáros színház volt a Vígszínkör, a nép számára és kitűnő színházi vállalkozásnak bizonyult” – emlékezett vissza 1937-ben a kezdeti évekre Bródy.

Bródy István (1882-1941) rendező, színházigazgató

Az új „múzsahajlék” ünnepélyes megnyitóját 1910. március 26-ra tűzték ki, ám ezt többször el kellett halasztani. Először „technikai okok miatt” csúszott a bemutató, majd a zord időjárás miatt kellet az közönség további türelmét kérni. Mindenki nagy érdeklődéssel várta a megnyitót, mert - ahogy a Népszava március 26-i számában az újságíró fogalmazott, - „régi hiányt pótol a Városligetben emelt Vígszínkör, mely 40 és 20 filléres munkásjegyeket bocsát a munkásság rendelkezésére, hogy olcsó helyárak mellett szórakoztató és tartalmas színielőadásban részesülhessen.”

Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény

A nyitó előadásra végül 1910. április 16-án került sor. A műsor Molnár Ferenc prológusával kezdődött, aki ekkor már túl volt a Pál utcai fiúk c. regényén, valamint a városligeti vurstlihoz szorosan kötődő Liliom c. drámája bemutatóján és már csak néhány hónap választotta el A testőr c. örökbecsű színdarab Vígszínházi bemutatójától.
Részlet a Prológból:
„A mi gyermekkorunk összeesik a Városliget gyermekkorával. A mikor mi még óriáskifli után vágyódtunk, a Városligetben óriáskifli termett. A mikor a mi mulatságunk még csak a bolhaszínház volt, akkor a Városliget bolhákat termelt számunkra. Itt volt a szakálas nő, a törzsnélküli huszártiszt, az átlyukasztott csecsemő, az összenőtt ikerpár, a márványkeblű hölgy, akinek a keblére négy közhonvéd állott fel és ki még akkor is mosolygott, …. itt hallottátok ti nők az első bókokat, itt kaptátok ti urak az első pofonokat tőlük, itt volt a szomszédban a jó régi állatkert, az öreg női kalapokból csinált strucc madár, az öntözőcsőből kinevezett kígyóval, a szűcstől vásárolt jegesmedvebőrrel és tigrisbőrrel, - itt volt minden, a mi a gyermeket érdekelte. És most velünk együtt nagyra nőtt a liget is. Már épül az új állatkert, a melyben igazi állatok lesznek, a hinták, lövöldék díszes palotákba vonultak, és íme, a mai napon megnyílik a Vígszínkör, az első igazi ligeti színház, az első igazi pesti színház, finom mulatsága gazdagnak és szegénynek egyaránt.
Olyanok leszünk, mint a jó francia pezsgő : mikor issza az ember, hűsít, de aztán felmelegszik tőle a szíve. Mulattatni fogunk és mulatni fogunk magunk is. Megőrizzük a Városliget tradícióját: nem leszünk unalmasok soha.”

Molnár köszöntőjét maga Bródy István mondta el, majd Falk Richárd és Barna Izsó A világ vége c. operettjével indult az évad, a főbb szerepekben Medgyaszay Vilmával, Kornai Bertával, Gyárfás Dezsővel és Huszár Károllyal (alias Huszár Pufi). A siker óriási volt, és a színház iránt az érdeklődés később sem csökkent.

Nem várt események azonban nehezítették az új teátrum működését. Nem sokkal a nyitás után a színház éjjeliőre jelentősen megdézsmálta a színészek jelmeztárát. Főleg Simay István színész járt pórul, neki a teljes ruhatárát ellopta a tolvaj. Cserébe viszont írásos üzenet kíséretében ott hagyta saját ütött-kopott öltözetét: „Amit a többiektől elvittem, az eladásra kell, de az ön ruháit viselni fogom, lehetőleg egészséggel. Viselje maga is az enyémet. Itt lóg a falon. Csibészszerepekre jó lesz.” Betörések később is előfordultak, egyszer 2000, később 1800 korona értékben loptak el jelmezt, készpénzt, vagy más értékesnek tűnő díszletelemet.
Bródy felbuzdulva a nyitó év sikerein, a következő évad kezdetére kívül-belül kicsinosíttatta a színházat.

Még el sem kezdődött az új idény, a lapok már a Vígszínkörről írtak. Történt, hogy Szabolcs (Singer) Ernő, a Singer és Wolfner könyvkiadó tulajdonosának a fia beleszeretett Szőlősi Rózsiba (1892-??), a Vígszínkör fiatal színésznőjébe. A fiú szülei ellenezték a szerintük rangon aluli kapcsolatot. A fiatalember azonban hajthatatlan volt és annak ellenére kitartott szerelme mellett, hogy a szülők szabályosan kitagadták. A fiatal szerelmes előtt nem létezett akadály, és mivel amúgy is titkos vágya volt a színészkedés, megállapodott Bródy Istvánnal, és havi 700 korona gázsi fejében leszerződött a Vígszínkörhöz. Itt együtt lehetett szerelmével, együtt léptek fel, és akivel még ebben az évben össze is házasodtak. Sikerük volt, a Délmagyarország c. lap szerint „A Szőllősi (Szinger) duett a legelőkelőbb budapesti orfeumokban a legelőkelőbb számok között foglalna helyet.”

A fiatal szerelmesek, Szabolcs Ernő és Szőlősi Rózsi a Vígszínkör színpadán 1911-ben

1911 júliusában Bródy – megúnván a Vígszínkört - leköszönt igazgatói posztjáról és a színház vezetését átadta Vágó Géza színész, rendezőnek (később a városligeti Jardin de Paris mulató igazgatója). Ő követve elődje példáját - szinte állandó teltház mellett -, elsősorban operetteket, könnyű vígjátékokat és bohózatokat tartott műsoron. Kora ősszel még egy nemzetközi birkózóverseny megrendezése is belefért a repertoárba.
Miközben minden ment a maga útján, jobbnál jobb előadások követték egymást, 1914-ben újabb igazgatóváltás következett: Vágó helyébe Iványi Dezső színész lépett.

1919-ben visszatért a színház élére Bródy István és most már Scala Színház néven működött tovább a ligeti színház. Ekkora már a színház tulajdonosa az Angol Parkot birtokló Meinhardt család volt, Bródy csak bérelte a színházat. Az üzemeltetéséhez csatlakozott Upor (Ungerleider) József színházigazgató és Wertheimer Elemér színházi vállalkozó.

1920-ban „a főváros legnagyobb és legszebb nyári színháza” nyitó előadása Bródy István rendezésében Offenbach Szép Heléna c. operettje volt, a főbb szerepekben Péchy Erzsivel, Székelyhidy Ferenccel és Gyárfás Dezsővel valamint a Revű Színház táncosainak közreműködésével. A színház fogadtatása nem volt egyértelmű. Amíg a Szózat című lap újságírója szerint a „Fülsértően hamis énekkar, rossz és ötlettelen szereplők, elkopott tréfák, sértő és Ízléstelen kiszólások ölik meg az amúgy is döcögő rendezést”, addig a Pesti Napló helyszíni tudósítása szerint „a közönség elragadtatással hallgatja Offenbach gyönyörű „Szép Heléná"-iát, csodálkozással nézi a ragyogó kiállítást, a fantasztikus ruhákat és a kápráztatóan szép balettet”.

Bródy örült a sikernek: „a színház naponként az utolsó helyig megtelt a legjobb közönséggel. Esténként három-négyszáz fogat és autó állt a színház előtt. … Úgy ment a színház, ahogy mehetett.”
Bródy emlékei szerint egy, a színházhoz közvetlenül nem kapcsolódó tragédia azonban véget vetett a sikersorozatnak. Egy nap a városligeti tóban egy előkelő kereskedő holttestére bukkantak. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag aznap este már csak fél ház volt, majd a közönség lassan elpárolgott. Próbálkoztak új bemutatóval, de az sem segített: a nézők eltűntek. Bródy ezután elhagyta a társulatot.

Decemberben megjelentek a hírek, hogy az UNIO Színházüzemi és Színházépítő Rt. szemet vetett a Scala Színházra.

Miután az UNIO átvette a Scala Színház működtetését, Szirmai Imre színész személyében új igazgatót neveztek ki a színház élére, aki az 1921-es évadnyitóra Planquette „Rip Van Winkle” c. operettjének bemutatásával készült, a főbb szerepekben Környey Bélával, Lábas Jucival, Berczelly Magdával és Ujj Kálmánnal.
Ám akadt egy kis probléma: nem megfelelő műszaki állapot miatt az Unio erre az évre nem kapott működési engedélyt, ám mivel mégis üzemeltette a színházat, júniusban a tanács betiltotta az előadásokat. Az Unió az előírt tűzbiztonsági javítási munkálatokat elvégezte, így az további működésnek nem volt akadálya, igaz, ekkor már mozi működött a színházban. A Scala Színház ezzel gyakorlatilag megszűnt.
A hatóságok további javítási munkálatokat írtak elő, aminek a finanszírozását az Unio már csak ezért sem tudta vállalni, mert 1925 májusában csődeljárás indult ellene. Így aztán lemondott bérleti jogáról és az egész színházat visszaadta tulajdonosának, a Meinhardt családnak. A mozi egy darabig mérsékelt sikerrel működött, aztán az is megszűnt. Ezután hosszabb-rövidebb időre kisebb-nagyobb társulatok bérelték, 1925 nyáron pl. Uferini, a híres olasz illuzionista és bűvész társulata vendégszerepelt benne.

Később felmerült, hogy lebontják a színházat és helyén boxaréna épül. Ez nem történt meg, viszont 1929 tavaszán egy újabb ötletről számolt be a sajtó: át fogják alakítani a színház épületét, mégpedig úgy, hogy „az Angol Park felöli bejárat dekoratív kiképzést nyer. Az épület belsejében egy 1.30 m. mélységű vasbeton medence létesül, mely 0.80 m. magasságig vízzel lesz megtöltve. Ezen medence villamos hajtású csónakok közlekedésére fog szolgálni és Hydrodrom elnevezést nyer.”

 A Hydrodrom

Mintegy húsz év után így ért véget Bródy István városligeti színházi kezdeményezése.

A cikk az Arcanum Adatbázisának felhasználásával készült

A Magyarok bejövetele című körképet (közismert nevén Feszty körképet), amely 1894-től a mai Szépművészeti Múzeum helyén álló un. rotundában volt megtekinthető, 1896-ban meghívták a három évvel később esedékes londoni világkiállításra. Ezért az Ezredéves Kiállítás után Fesztyék azonnal nekiláttak a várva várt külföldi kiállítás megszervezésének. Közben, 1898-ban döntés született arról, hogy az új Szépművészeti Múzeum a körkép helyén fog felépülni. Miután a főváros kártalanította Fesztyéket, megkezdődhetett az múzeum tervezése és a Feszty körkép új helyének kijelölése. A körkép – igen kalandos történések után – végül 1909-ben érkezett vissza a fővárosba. Addigra több eredménytelen egyeztetés után megszületett a döntés: a körkép a frissen létrejött mutatványos tér 15-ös parcelláján - Kohn kávémérése és Rosenthal Pali bácsi cukrászdája között, szemben a Barlangvasúttal és a Plasztikonnal - felépített új rotundában kap helyet.
A főváros azzal hitegette Fesztyéket, illetve a körkép ügyeit intéző „A magyarok bejövetele Körképr Rt-t”, hogy a körkép Vurstliban való elhelyezése csak ideiglenes megoldás, előbb utóbb keresni és találni fognak a körképnek ennél méltóbb helyet. Nem így történt.

A Feszty körkép rotundája a Vurstli főutcáján

Az Rt. igazgatósága úgy gondolta, hogy a meglehetősen sok hiányossággal és hibával felépített épület alagsori helyiségeit mozi vagy színház céljára bérbe adja, így javítva az Rt. igencsak megromlott anyagi helyzetén. Az épület jellegéből adódóan izgalmas volt az új színházban kialakított nézőtér, mely 500 férőhelyes volt, ám szélesebb, mint a pesti színházak nézőterei, viszont a hossza összesen tíz méter volt.

A színház az első pillanattól kezdve a Körkép Rt-vel szimbiózisban működött, oly annyira hogy mind a kettőnek azonos volt az igazgatója. Eleinte különböző színházi társulatok bérelték a helyiségeket, de egy időben mozi is működött benne. Történt egyszer, hogy a moziban meleget biztosító szénfűtésű kályha elromlott, szénmonoxid szivárgott a nézőtérre, aminek következtében több néző, közöttünk néhány gyermek is rosszul lett. A rendőrség egy időre bezáratta a mozit.

Bár a közönség kedvelte az alkalmi színházi előadásokat, a kritika időnként fanyalgott. Az 1919-ben bemutatott „Milliárdos kisasszony” c. Strauss operett kapcsán a Színházi élet ezt írta: „a Milliárdos kisasszony című Strauss operettet játszották, szavalták, énekelték és táncolták, sok jóakarattal, de annál kevesebb eredménnyel.” Minden gond, baj és nehézség ellenére a színház olyan jól működött, hogy gyakran több bevételt termelt, mint maga a Körkép. A sikerek nagymértékben az igazgatónak, Szász Jánosnak voltak köszönhetőek, aki igazi kultúra pártoló hírében állt. A színház 1919-ben felvette a Magyar Színház nevet, és hála Szász működésének, önálló zenekari felszerelése, díszlet és jelmez raktára, és főleg saját társulata is lett. Leginkább operetteket, népszínműveket, bohózatokat játszottak – igen nagy sikerrel.
1923-tól a színház 16 tagú stabil társulatával Jókai Színkör néven működött tovább. Műsorát a ligeti igényeknek megfelelően az operettek dominálták. De minden második héten magyar népszínmű-előadásokat rendeztek és négyhetenként került sor a drámai előadásokra. A színház naponta egy, vasárnap három előadással várva közönségét.

Jelenet Karl Schönher: Gyermektragédia c. drámájából.
Császár Sándor, Acsay Rezső, A. Tímár Aranka(Színházi Élet, 1924.)

1926-ban „egyedül álló premier” volt a Városligetben. Két városligeti színház – a Műszínkör és a Jókai Színkör - ugyanazon a napon mutatta be Leo Fall Pompadur c. operettjét. Mindkét előadás teltházzal zajlott, igaz mindegyik egy órás késéssel kezdődött. A Műszínkörbe nem érkeztek meg időre a parókák, a Jókai Színkörben pedig a tervezett kezdésig nem készült el a díszlet. Ráadásul – a korabeli sajtóbeszámolók szerint - a Jókai Színkörben az előadás kezdete után öt perccel leszakadt egy díszlet elem és pont az alatta álló – Pompadurt alakító – Tombor Olgára zuhant, akinek ennek következtében megsérült a lába. Az előadást fél órára meg kellett szakítani, de művésznő rövid kezelése után folytatódott és tomboló siker mellet be is fejeződött.

A Jókai Színkör Pompadur előadásának szereplői. Középen Tombor Olga

Még ebben az évben újabb gond nehezítette a Jókai Színkör életét. Néhány hónappal előbb alkalmatlanság miatt elbocsátották a színház súgóját, aki nem hagyta annyiban a dolgot és beperelte a színházat. A bíróságon kabaréba illő jelenetek zajlottak, amikor a tárgyalást vezető bíró szakértő tanúk jelenlétében vizsgálta, hogy valóban össze-vissza súg az alperes – ahogy ezt a színház az elbocsátás indokául állította. A bíróság végül a súgónőnek adott igazat és kártalanításra kötelezte a színházat.
Az 1932-es év egyik kiemelkedő bemutatója volt Tary Gizella Mátkaság c. vígjátéka. Tary nemcsak remek színésznő és kitűnő író volt, de az ő nevéhez köthető az 1924-es párizsi olimpián az első magyar női tőrvívásban megszerzett olimpiai pont. Tary ugyanis remek vívó volt.

Közben alig észrevehetően gyülekeztek a felhők a színkör felett. 1932. január 10-ére tervezett előadás botrányba fulladt, azaz el sem kezdődött, mert a színészek addig nem voltak hajlandóak színpadra állni, míg elmaradt bérüket ki nem fizetik. És miközben a Jókai Színkör a megszerzett színházi engedély birtokában Jókai Színházra változtatta nevét, kiderült, hogy Szász igazgató, a kultúra nagy barátja közönséges gazember. Egymás után kerültek elő pénzügyi stiklijei (kifizetetlen számlák, visszafizetetlen kölcsönök), így aztán Szász működése alatt a Körkép Rt és így a színház jelentős mértékben eladósodott. Szászt kirúgták, és új igazgató, Toma Gábor került a közös vállalkozás élére. Ekkorra a színház adóssága elérte a 20 ezer pengőt. Toma meglepődve tapasztalta, hogy a színház, úgy ahogy működött, ám a körképet magát alig látogatta valaki. Így aztán a Kötkép Rt. deficitje egyre emelkedett, aminek következménye az volt, hogy a színház is egyre nehezebb helyzetbe került. Toma egymás után írta elkeseredett hangú leveleit az Rt tulajdonosainak, de túl sok változás nem történt, a körkép látogatottsága továbbra is gyenge volt. Toma egy Feszty Istvánhoz írott levelében 1934-ben így summázta a kialakult helyzetet: „nem jön az ördög se, pang itt kérlek minden.” Az összes gond és baj ellenére, a színház műsora színvonalas volt, egyebek között Szigligeti Ede, Szirmai Albert, Lehár Ferenc Hervé, Offenbach és Johann Strauss műveit tartották repertoáron.

A Jókai Színház bejárata

1933-ban a felhalmozott adósság miatt felmerült annak lehetősége is, hogy elárverezik a Feszty körképet, valamint körképnek és a Jókai Színkörnek otthont adó épületet. Ez a színház végét is jelentette volna, jóllehet ők a körülményekhez képest folyamatosan „termelték a bevételt.” Ám mivel az adósságtól szenvedő Rt. része volt, a bukás a színházat is elérte volna. Szerencsére nem így történt, a Feszty családnak sikerült a veszélyt elhárítani. Többek között új vezetőt bíztak meg a színház vezetésével. A máig érthetetlen okból igazgatóvá kinevezett Léderer Imre gomb gyárosnak fogalma nem volt a színházvezetésről. Ekkorra már a színházban szombaton kettő, vasárnap három előadást tartottak, hét közben a színészek a hétvégi új bemutatókra készültek. A színházhoz egyáltalán nem értő Léderer elképesztő bérezési rendszert próbált bevezetni: öt előadásért és egy heti próbáért öt pengő, azaz havi 20 pengő bért akart fizetni.

Karikatúra a Borsszem Jankó c. lapban

Léderer kinevezése nem tetszett a Színművészeti és Filmművészeti Kamarának. Levélben kérték Szendy Károly polgármestert, hogy ne adja ki a színház működési engedélyét, mert Léderer a feladat ellátásához semmilyen szükséges szakképesítéssel nem rendelkezik. Végül a probléma úgy oldódott meg, hogy a színház élére Fábián Tivadar színházigazgatót nevezték ki, így az engedélyt már ki lehetett adni.

Léderer távozás után igazgatók sora váltotta egymást és az addigi gyakorlatnak megfelelően a színház hozta a tőle elvárt színvonalat, míg a maga körkép folyamatosan termelte a veszteséget.

1937. szeptember elején különös közjáték zavarta meg az óbudai vasúton utazók nyugalmát. A kalauz, miután megvizsgálta az utasok jegyeit, belső zsebéből meghívókat vett elő és sorra átnyújt belőle mindenkinek egyet, miközben elmondta, hogy „szeptember l6-án lesz kérem a premierem a Jókai Színházban és erre az alkalomra tisztelettel meghívok mindenkit.” Mint kiderült, Kubicsek Gyula kalauznak Kocsis Imre esztergályossal közösen írt "A falu szégyene" c. népszínművét fogja bemutatni a Jókai Színház. A hír igaz volt, a három felvonásból és három képből álló népszínművet nagy érdeklődés mellett mutatták be. "Természetesen" a bemutató napján a szerzők csúnyán összevesztek. Kubicsek azt állította, hogy a darabot ő írta, Kocsis csak besegített. Kocsis viszont ennek pont az ellenkezőjéről győzködte a sajtót. A vita békésen, bár fura módon rendeződött. A felek békét kötöttek: "A kiegyezés alapján kétféle plakát készül. Az egyiken Kocsis Imre szerepel elől, a másikon pedig Kubicsek." - számolt be az egyezségről a Színházi Élet című lap. Kubicseknek nem ez volt az első színházi bemutatója, egy évvel korábban a Jókai Színház a szerző rendezésében a "Bánat asszonya" c. művét mutatta be. Több népszínművet is írt, az egyik drámáját a Nemzeti Színház "igen szép kritikával" adta vissza.

"A falu szégyene" színészei

A háború alatt az épületet és maga a körkép is súlyos sérüléseket szenvedett. Ennek ellenére a Jókai Színházat május elsejére sikerült olyan állapotba hozni, hogy munkásszínjátszók előadhatták Molière Duda Gyuri (Dandin György) és Csokonai Az özvegy Karnyóné s a két szeleburdiak című vígjátékát Szendrő Ferenc és Major Tamás rendezésében. Ők szeptember végéig léptek fel itt.
1946-ban a Fővárosi Tanács úgy döntött, hogy a romokban heverő körkép épületet le kell bontani. Ugyanakkor utasításba adta, hogy ezzel párhuzamosan a Jókai Színház fölé – a későbbi beázások elkerülése érdekében – a bontást végzőnek ideiglenes tetőt kell építenie. Így is történt. A színház hivatalos megnyitására az előírt munkák elvégzése után, 1947. március 15-én került sor. Ekkor Kárpáti /Kiss/ Pál lett az igazgató, aki egyébként már 1939-től vezette a színházat. Kárpátiról a korabeli krónikák feljegyezték, hogy gyakran beült a pénztárba és ha netán valamelyik nézőnek nem volt elég pénze a jegyre, pénz helyett elfogadott gyümölcsöt, zöldséget, tojást, vagy egy későbbi időpontra szóló fizetése nyilatkozatot. Az évtizedes hagyományoknak megfelelően műsoron elsősorban operettek, zenés vígjátékok, olykor népszínművek szerepeltek. Az államosítás előtti utolsó bemutatót 1949. augusztus 30-án tartották.

A színház több mint négy évtizedes működése során közel 600 bemutatót tartott. A nem kis sikerrel előadott művek szerzői között megtalálhatóak voltak – sok más között – Szirmai Albert, Lehár Ferenc, Offenbach, Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc, Zilahy Lajos, Zerkovitz Béla Kacsoh Pongrác, Csajkovszkij, Kálmán Imre, Nóti Károly és Gárdonyi Géza.

A cikk az Arcanum Adatbázisának felhasználásával készült.

A Magyar Műszínkör történetének kezdete az 1890-es évek elejéig nyúlik vissza. 1892-ben Pollantz Teréz és Lázár Mihály a Városligetben létesítendő színház építési engedélyéért folyamodtak a városi tanácshoz. Az engedélyt azzal a határozott kikötéssel kapták meg, hogy a „Magyar Mű Aréna” csak cirkuszi előadásokat tarthat és azokat is kizárólag magyar nyelven. A színház – nagyjából a mai Hermina út Kós Károly sétány sarkánál - már május elején megkezdte működését, igaz, ekkor még csak egy ideiglenes épületben. A színház ráfizetéses volt, ennek ellenére a következő évben a tulajdonosok felépítették a színház igazi épületét, melyben 417 ülő és 150 állóhely kapott helyet, sőt még egy 3 szobás lakást is hozzátoldottak.

Az építkezés azonban összes pénzüket felemésztette, ezért Pollantzék bérleti jogukat átruházták Szelecky E. Lajos építészre, aki néhány hét elteltével az épületet és a bérleti jogot továbbadta Lázár Mihálynénak (sz. Krause Berta). Az új bérlő nem igazán értett a színházcsináláshoz, ezért 1896-ban örömmel fogadta Galó György (1845-1928) segítségét, aki először üzletvezetőként kapcsolódott be a munkába. Galó számára nem volt ismeretlen a városligeti színházcsinálás. 1891-ben Horváth Zsigmonddal közösen már alapított színházat a Ligetben. Az volt a Hőköm Színház, melyet 1893-ban hagyott ott. Most visszatért a Városligetbe.

Galó György

Új helyén Galó azzal kezdte működését, hogy az alacsony, dísztelen színházépületet „az igényeknek megfelelően, a millenniumi év tekintetbe vételével” átépítette, illetve a létező legkorszerűbb színpadtechnika eszközöket szerelte be, süllyesztőket, mennydörgést, szélvészt, záporesőt utánzó szerkezeteket állított működésbe. Ezeknek az eszközöknek mindegyike az ő „elmeszüleménye” volt. Az átalakításokhoz szükséges anyagi fedezetet Lázárné és Galó közösen biztosították.
Az új színház megnyitására 1896. március 21-én az „1000 éves Magyarország” c. darab bemutatásával került sor, melynek hatalmas sikere volt. Telt ház mellett ezután még több mint százszor adták elő. „A liget közönsége minden este zsúfolásig megtöltötte a színházat és Galó József (helyesen: György) a legkülönbözőbb technikai újításokkal kápráztatta el a hozzáértőket. Olyan mennydörgést, szélvészt sehol sem lehetett hallani, mint amilyeneket ö agyafúrt gépjeivel csinált” – emlékezett vissza a nyitásra az Újság, 40 évvel később.

A színház az ezredéves kiállítás alatt végig rendkívül népszerű volt, látogatottsága minden előzetes elképzelést felülmúlt.
Egy évvel az ezredéves kiállítás után jelent meg a rendőrfőkapitány „a budapesti mulatók, dalcsarnokok és egyéb látványos és mutatványos helyekre vonatkozó új szabályrendelete”, mely a Magyar Műszínkör tevékenységét is érintette. Ebben egyebek között előírták, hogy csak magyar nyelvű vígjátékok, bohózatok, stb. adhatók elő, illetve hogy a színházaknak törekedni kell olyan darabok előadására, „amelyek irányzatuknál fogva alkalmasak arra, hogy a nép hazafiúi, vallási és erkölcsi érzületére felemelőleg hassanak.” Szigorodtak a biztonsági előírások is, melyek értelmében legalább két kézi tűzoltó szivattyút kell készenlétbe helyezni, illetve mindenhol megtiltották a dohányzást. Ezeket a szabályokat a hatóság szigorúan ellenőrizte.

A Magyar Műszínkör átépítési terve 1908-ból (Forrás: Budapest Főváros Levéltára)

Még ebben az évben a tulajdonos Lázárné úgy döntött, hogy a bérleti jogot átruházza Galóra, aki társnak megnyerte színészkollégáját, Szalkay (Szalkai) Sándort. Kérvényük engedélyezése már az illetékes Sétányügyi Bizottmány előtt volt, amikor a régi harcostárs, a Hőköm Színházat igazgató Horváth Zsigmond és a német nyelvű varieté tulajdonosa, Fisch Ferenc, félve a konkurencia megerősödésétől, interveniáltak az átruházás ellen, követelve, hogy a Magyar Műszínkörben az övékhez hasonló előadásokat ne lehessen tartani. Minden akadékoskodásuk ellenére a hatóság az engedélyt kiadta. Ebben komoly szerepe volt annak, hogy Galó kizárólag magyar nyelvű előadásokat tartott, ami a két konkurensről nem volt elmondható. A jegyek ára megfizethető volt, a repertoáron főleg egyfelvonásos darabok szerepeltek sok dal- és táncbetéttel.
A szakmai ellentétek mellett időnként más gondok is akadtak 1905-ben néhány züllött alak megdézsmálta a Műszínkör jelmezraktárát és ellopott 38 színházi jelmezt. Szerencsére villámgyorsan lebuktak, így nem érte kár Galóékat.

1910-es évektől a műsor jelentősen megváltozott: az egyfelvonásosok helyére mindinkább a három felvonásos nagyoperettek (pl. Kálmán Imre: A farsang tündére) és a belvárosi színházakban sikeres kortárs darabok (pl. Zilahy Lajos.: Süt a nap) kerültek.

A látogatottsággal nem volt gond, de egyre másra jelentkeztek a nehézségek. 1924-ben váratlanul megkondult a vészharang a színház fölött. Az épület maga a tulajdonosoké volt, ám az a telekrész, amin az épület állt, az a főváros tulajdona volt, ők pedig nem akarták meghosszabbítani a telekbérleti szerződést. Végül sikerült megállapodni az illetékesekkel, így a viharfelhők elvonultak a színház fölül.

1925-ben főkapitányi rendelet tiltotta meg, hogy „fiatalkorúak nyilvános helyiségekben, mint vendéglő, kávéház, mozi, klubok, kabarék, stb. megjelenhessenek”. A tiltás a színházakat is érintette, így elméletileg nem léptethettek fel gyermekszereplőket. A Műszínkörnek a rendelet miatt két operettet is ki kellett volna vonni a repertoárból. Galóék azonban ismét sikerrel lobbiztak, a rendőrkapitány a két előadásra felmentést adott.

A színháznak - mint valamennyi társának - minden évad elején alapos tűzbiztonsági ellenőrzésen kellett átesnie. Az így felszínre került  problémák megoldása komoly kihívást jelentett. 1925-ben a tűzoltóság pl. 16 pontban sorolta fel észrevételeit, többek között, hogy zsákdarabokkal tompították a színpadvilágítás lámpáinak fényerejét, ami- álláspontjuk szerint - rendkívül tűzveszélyes. De azt is nehezményezték, hogy a színpad tömve volt díszletekkel és a színészek tiltott helyen dohányoztak.

Az 1920-as évek második felétől naponta két, vasár- és ünnepnapokon három előadást tartottak, amelyek között - az operettek mellett – Vaszary János, Békeffy István, Gellért Lajos és Stella Adorján darabjai is helyet kaptak.

Szalkay Sándor felesége, Csepreghy Júlia

1939 tavaszán úgy tűnt, hogy 43 évi működés után nem nyit ki a színház. A hatályos törvények szerint minden évben a Színművészeti és Filmművészeti Kamarának kellett javaslatot tenni a főváros vezetése felé a színházak működési engedélyének kiadására. A kamara ebben az évben azt javasolta, hogy vonják meg a Műszínkör bérlőinek működési engedélyét, mert az eddigieknél nívósabb előadásokra van szükség a Városligetben, továbbá „magasabb igényeknek megfelelő vidéki színigazgatónak szánták” ezt a ligeti színházat nyári állomásul. A város intézkedett a bezárásról, noha a bérlőknek még három évig joguk volt a színházhoz.
Aztán minden másképp alakult. A kamara meggondolta magát és május elején leiratban kérte a fővárost, hogy mégis adja ki a működési engedélyt. Így is történt, ezután a színház vezetői hozzákezdhettek az évad előkészítéséhez és 1939. május 27-re meg is hirdették az évadnyitó előadást. Pont ebben az évben a Kamarával a Jókai színháznak is meggyűlt a baja.

A Magyar Műszínkör pénztára 1934-ben (forrás: Pesti Napló 1934. május 27.)

Ezután ment minden a maga útján, a Magyar Műszínkör változatlan repertoárral 1944-ig szinte zavartalanul működött. Az épületet a háború után elbontották, területét parkosították.

A Magyar Műszínkör majd’ 50 éves fennállása alatt – bármilyen hihetetlen – közel 500 darabot mutatott be. Hosszabb-rövidebb ideig a repertoáron szerepelt dráma (egy és több felvonásos egyaránt), bohózat, népszínmű, komédia, életkép, daljáték, tragédia, vígjáték és természetesen kis és nagyoperett egyaránt. Sok más mellett olyan szerzők műveit láthatta a ligeti közönség, mint Hervé, Johann Strauss, Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Fényes Szabolcs, Zerkovitz Béla, Jakoby Viktor, Rejtő Jenő vagy Zilahy Lajos.

A Magyar Műszínkör a maga korában egyedülálló attrakció volt. Ahogy a Film Színház Irodalom újságírója fogalmazott: „Tisztelt hölgyeim és uraim , méltóztatnak ugyebár tudni, hogy a Műszi idekinn a periférián a Vígszínház, a Nemzeti Színház és a Magyar Művelődés Háza egy személyben, vagyis - egymagában.”

 A cikk az Arcanum Adatbázisának felhasználásával készült

1891 elején két ismert színházi szakember, Galó György (1845-1928 ) és Horváth Zsigmond (?-?) színházépítési engedélyért folyamodott a főváros vezetéséhez. Első körben a kérelmet az illetékes bizottság „városrendezés szempontjából, valamint a tervek helytelen felszerelése miatt” elutasította, ám az előírt javítások után engedélyt adott, hogy a Városligetben felépüljön a Hőköm Színház. Március végén a döntést megerősítette a Városligeti Bizottság is. A színházalapítók ekkor már komoly színházi múlttal rendelkeztek, Galó, mint a Népszínház főgépésze rendkívül szellemes, ötletes és látványos színpadtechnikai megoldásaival tette magát szinte nélkülözhetetlenné, Horváth pedig mint színházi súgó szerzett jelentős színházi tapasztalatokat. A színház első hallásra fura neve a Hőköm Mátyás c. színdarabból eredt, melyet a Népszínházban mutattak be, és melynek színpadmestere maga Galó volt. Hőköm Mátyás tulajdonképpen Hüvelyk Matyi, a hőköm szó a hüvelyk szóból némi torzítás során keletkezett: hüvelyk – hüvelykem – hüvököm – hőköm. 

Hőköm Színház hirdetése a Budapesti Hírlapban, 1891. júniusában

A 450 ülőhellyel, 60 páholyszékkel rendelkező fából ácsolt színház rekordidő alatt épült fel a mai Széchenyi Fürdő helyén működő vurstli XXIII. parcelláján.  Galóék terve az volt, hogy a színházban „népies  irányú, egyszersmind  azonban  nemzeti  jellegű oly tiszta magyar  előadásokat  tartsanak,  amelyek mulattatók és  oktatók is  legyenek és a nép  alsóbb rétegeiben a  rendes színházi előadások  látogatására kedvet adjanak.” Ám színháznyitási engedélyért folyamodó beadványukat az erre illetékes főkapitány elutasította „azt adván okul, hogy az általunk célba vett egy-egy órai tartamú előadások, amelyekben legtöbbnyire ifjú leányok szerepeltek volna …..  egészen új válfaját  képeznék a  színielőadásoknak,  amelyek  előreláthatólag  elszaporodván, könnyen erkölcstelen irányokba  tévedhetnének. Ellenben megengedte  a  tekintetes  főkapitányság,  hogy egyéb, az  orfeumokban szokásos  előadásokat  tarthassunk.” Engedve a „hatósági erőszaknak” változott a koncepció és orfeum jellegű előadásokkal igyekeztek magukhoz vonzani a közönséget. Később lazult a szigor, és bár a repertoár java részét zenés, táncos, egyszerűbb, azaz krajcáros varieté előadások tették ki, nem ritkán feltűnt egy-egy komolyabb darab is. A szegényebb közönség számára hetenként egy ingyenes előadást is tartottak. Időnként játszottak lovagdrámákat, tündérjátékokat, melyek a közönség hatalmas ovációja mellett látványos görögtűz kíséretében fejeződtek be. Ezeket a színháztechnikai csodákat természetesen maga Galó György tervezte.

Előadásaik eleinte német nyelvűek voltak. Ekkoriban a város vezetése részéről erőteljes törekvés, mi több elvárás volt, hogy a színházakban és a mutatványos üzemekben a produkciók magyarul hangozzanak el. Ezt az elvárásukat a helyiség bérleti szerződésekben rögzítette a városi tanács. Az érintettek – így a Hőköm Színház is – eleinte ellenkezett, de aztán kénytelenek voltak engedni, mert további ellenállásuk szerződésbontáshoz vezetett volna. 
Régi vurstlis hagyományoknak megfelelően a Hőköm Színháznak saját kikiáltója is volt. A színház erkélyéről fojtott torokhangon, raccsolva és pöszén kiabálva produkálta magát a vékonydongájú, kicsit torz külsejű kikiáltó, akit nemes egyszerűséggel a közönség Bolond Lacinak hívott: „Moszt kezdődik az egész vacak! Ilyet még nem láttak! Vakok és mezítlábaszok ingyen bemehetnek, katonák és dezatündéjek félájon."
Indulatos ember volt, hamar dühbe gurult, és ha valaki szóvá tette külsejét vagy beszédhibáját, gyorsan és rendkívül durván vágott vissza. Számoló Lacinak is hívták, mert remek fejszámoló volt, villámgyorsan és hibátlanul szorzott össze többjegyű számokat. Alpár Ágnes így írt róla „A Városliget színházai” c. könyvében: „Ennek a furcsa vadzseninek a híre hamar túljutott a Városligeten. Jeles matematikusok vizsgálták meg, s kiderült róla, hogy kivételes, született számoló lángelme. A kor közömbösségén múlott, hogy Bolond Laci ottmaradt a Hőköm Színházban, lassan elkallódott, s végül eltűnt.” 

Budapesti Hírlap 1892. március 25.

A színház közönsége eleinte nem igazán volt tisztában a színházakban elvárt és megszokott viselkedési szokásokkal. Gyakran együtt énekeltek a színészekkel, beszólogattak, ezt-azt feldobáltak a színpadra. Később aztán ez is változott, viselkedésük fokról-fokra javult. 
A nézők közül néhány fiatal legény az előadások után – melyből naponta több is volt – a színház előtt kezében egy szál virággal izgatottan várta a „művésznőket”. Ők voltak a „Hőköm gigerlik”, akik imádottjuk egyetlen rájuk vetett mosolyáért fél életüket oda adták volna. 

Galóéknak az előadások megszervezése mellett volt gondjuk bőven. Történt egyszer, hogy a színház beszerzésekkel megbízott munkatársát kisebb stiklijei miatt elbocsátották. Ám ő, a mit sem sejtő kereskedők előtt változatlanul a színház alkalmazottjának tüntette fel magát, és a színház nevében továbbra is „utánvéttel” szerzett be ezt, azt .. kizárólag saját hasznára. 
1892-ben Pázmándy Dénes országgyűlési képviselő egy, a Magyar Hírlapnak c. lapnak írt levelében (Magyar Hírlap, 1892. 242. szám) trágárnak nevezte a színházban „bemutatásra kerülő dolgokat” és egyben a rendőrség figyelmét is felhívta az ott tapasztaltakra. Galó és Horváth az általuk alaptalannak tartott rágalmakon felháborodva sajtópert indítottak Pázmándy ellen, akinek mentelmi jogát – egyébként saját kérésére – a képviselőház 1892 decemberében felfüggesztette. Ám a panaszosok konkrét „vádlevelüket” nem nyújtották be időben, így a bíróság az eljárást megszüntette. Színházi ügyben Pázmándy később is hallatta hangját, igaz akkor a Dalos Színházat dicsérte, de erről később még szó lesz.
1893-ban a hatóságok a Hököm Színházat tűzveszélyesnek nyilvánították, mert az össze vízcsap egy korábbi rendelet miatt le lett zárva. Még az 1892-es kolerajárvány után a hatóságok elzártatták az összes olyan vízvezetéket, melyből tisztítatlan víz folyt. Ez történt a Hőköm Színházzal is, így a fából készült épületben a tiltásig életveszélyes körülmények között zajlottak az előadások. Az igazgatóság végül nagy nehézségek árán elérte, hogy a vezetékeket és a színházat újra megnyithassák. 
1893-ban Galó és Horváth elköszöntek egymástól, társzerződésüket kölcsönösen felbontották. Ezzel a Hőköm Színház megszűnt. 

Még ez év júniusában arról számoltak be a fővárosi lapok, hogy a városligeti Hőköm Színház megszűnése után, a helyén hamarosan megnyílik a Vaudeville Színház. Galó György kiválása után ezt a színházat már egyedül igazgatta Horváth Zsigmond, akinek munkáját rendezőként Bártfai Antal színész segítette. Szakítva a Hőköm meglehetősen alacsony színvonalával, nívósabb kabarék, vígjátékok, táncos produkciók előadásával szerették volna elkápráztatni a liget nem túl kulturált közönségét. De nem csak azzal, hanem mint a Hét c. lap írta: „valamennyi intézet között, mely a tűzijátéktéren kicsalja a szegény emberek zsebeiből a krajczárokat, ez a színház nyújtja a legnagyobb ellenszolgáltatást. Egészen csinos tánczokat lejtenek ott el, van néhány széphangú baritonistája, akik igen csinosan énekelnek magyar népdalokat és azokban a drámai jelenetekben, melyek színre kerülnek, kevés ugyan a drámai érték, de sok a jókedv.” A sajtó elégedettségét csak fokozta, hogy „a műsor változatos és érdekes és a mi a fődolog, minden száma magyar, úgy, hogy az eddigi német produkcziók véglegesen megszűntek.” Persze azért a sajtó berzenkedett is egy kicsit az idegen hangzású „Vaudeville” név miatt. Ám ezt a bakit megbocsátotta, mert „a mit bemutattak, abban, nem volt semmi tisztesség ellenes; az orfeumokra emlékeztető programból kitűnt, hogy nagyon jól lehet a zengerájok „deucsolását” nélkülözni, a trágárságokat is lehet kerülni, azért van elég nóta, kuplé, tánc, jelenet, amivel egy-két órán át mulattathatják — a kevésbé követelő publikumot." 

Hirdetés a Pesti Hírlapban 1894 júniusában

Ám volt olyan színdarab, melyen átok ült. A Leánykeresők c. darabnak nem volt olyan előadása, hogy valamilyen apróbb baj ne lett volna. Egyik alkalommal, amikor a két főhős három lányt akart léghajóval megszöktetni, egy óvatlan pillanatban a léghajó kosarának rögzítő kötele elszakadt és a kosár utasaival együtt 3 m magasról a színpadra zuhant. Az egyik lány ebben a balesetben súlyosabban megsérült.  

A színház Horváth minden erőfeszítése ellenére nem volt túl sikeres. 1898-ban bevételeit úgy próbálta növelni, hogy a főváros vezetésétől engedélyt kért egy un. automata büfé üzemeltetésére. A tanács azonban a kérelmet elutasította. 

1899-ben Horváth Zsigmond más irányú elfoglaltsága miatt – átmenetileg egy törpékből álló színtársulat külföldi turnéjának lett az impresszáriója -  Zöldi Márton (1854-1919) vette át a Vaudeville színház igazgatását. Zöldi pályafutását színészként kezdte, később a Nemzeti Színház a ltitkára lett. Újságíróként - Lucián álnéven - több száz cikke jelent meg különböző lapokban. A színház élén történt változás együtt járt a színház nevének megváltozásával, ezután Dalos Színháznak hívták.

Zöldi Márton

Zöldi terve az volt, hogy a varietés és orfeumi számok helyett egyfelvonásos operákból, operettekből, népszínművekből, és énekes „bohóságokból” állítja össze műsorát, s mellé ének és zenekart és rendes színtársulatot szervez. A város vezetése ezt a változást örömmel fogadta és támogatásáról biztosította az új igazgatót.
Zöldi nagy erőkkel látott munkához, a március végére tervezett megnyitóra a teljesen újjá alakult közel 50 fős társulat Offenbach és Suppé operettjeivel készült. A színháznyitást azonban el kellett halasztani, mert bár a társulat készen állt, a váratlan márciusi hószakadás miatt a színház megközelíthetetlen volt, ráadásul a fűtetlen színházban nem lehetett előadást tartani. Végül aztán minden jóra fordult, a megnyitóra húsvét vasárnap sor kerülhetett, amikor is a színház „falait majd szétvetette a taps”. A színház ezután hihetetlenül gyorsan népszerű lett a Liget látogatói között. Ahogy a Budapesti Hírlap fogalmazott: „A Dalos Színház nap-nap után nagy közönséget édesget falai közé.” 

Tetszett a Dallos Színház új irányzata Pázmándy Dénes országgyűlési képviselőnek, aki néhány évvel ezelőtt a Hőköm Színház bárdolatlanságát, közönségességét és német nyelvűségét támadta. Most így lelkendezett a Magyarország c. lap hasábjain: „A Városliget az idén tehát tele lesz magyarul csicsergő színpadi szózattal. Így van ez jól. Verjük ki lassacskán a fővárosból az idegen mutatványosokat, s tanítsuk őket magyar nyelven beszélni, magyarul érezni, s magyarosan cselekedni. Feld, Zöldi, Bokodi, az Isten segítsen benneteket vállalatotokban.”

Az Üstökös c. vicclap a siker láttán egy „hazafias” poént is megengedett magának:
„— Melyik Budapest leghazafiasabb színháza? - kérdi a múltkor valaki. 
— A Dalos színház - volt a felelet. 
— Miért? 
— Nos, Veress Sándor a baritonistája, egy kardalost Fehér Herminának hívnak, az igazgató pedig Zöldi Márton.”

Zöldi május elsejére egy igen meglepő ötlettel állt elő: ezen a napon a színház első előadása hajnali 4 órakor kezdődött!!! A közönség vette a lapot és már 3 órakor a pénztárak előtt tolongott. Az előadás azonban majdnem elmaradt, mert a súgó egész egyszerűen elaludt! Végül az utolsó pillanatban beesett, így a Szép Heléna és a Daphnis és Cloé bemutatásával sikerült megtartani ezt az egyedülálló előadást. A siker óriási volt. „Soha ennél érdekesebb színházi publikumot nem láttam. A virrasztás s a mohón élvezett alkohol egyeseket olyan szelíd álomba ringatott, hogy ott a zártszéken Offenbach muzsikájának pajkos melódiáinál el is aludtak. … Thália hajnali pongyolában is szeretetreméltónak mutatkozott.” – írta a Magyarország május 2-i számában Lucián, azaz maga az igazgató, Zöldi Márton.

Mindezeket megfejelve, Zöldiék nyárra még egy különlegességgel készültek. Azt tervezték, hogy a színház erkélyéről „trombita-kvartett fogja harsogni a színre kerülő operák és operettek vezér motívumait”, ezzel csalogatva a színházba Liget népét.

A repertoár igen izgalmas volt, az előzetes terveknek megfelelően főleg operetteket játszottak (az idény végéig összesen 40 operettet mutattak be!), de előadtak kisebb operákat, vígjátékokat, paródiákat is. Petőfi halálának 50 évfordulójára nagyszabású, hét képből álló történelmi játékkal készültek, és szerepelt repertoárjukon a Zöldi Márton által írt Eszter c. zenés melodráma is, amelyet több mint 30 alkalommal adtak elő. Ez utóbbinak akkora volt a sikere, hogy a Somossy orfeum télre leszerződtette a teljes előadást. Erre az alkalomra a zenét is és a szöveget is részben átdolgozták, mert a hatóságok csak azzal a feltétellel engedélyezték a vendégjátékot, ha az „előadásoknak nem lesz olyan színezete, mint a rendes színházi előadásoknak.” 

Szeptemberben visszatért külföldi turnéjáról a régi igazgató, Horváth Zsigmond. Rögtön át is vette Zölditől a irányítást, aki még egy ideig a színháznál maradt, majd felhagyva a színházcsinálással visszavonult és csak írással foglalkozott.

A következő évben már Horváth Zsigmond igazgatta a Dalos Színházat, ám irányítása alatt - ahogy a korabeli sajtó fogalmazott – „bizony süllyedt a művészi színvonal”. Mi sem jellemzi a megváltozott színvonalat jobban, mint az, hogy bemutatták Gale Ottó: Miss Niagara c. egyfelvonásos bohózatát. A Gale Ottó –  akit a Pesti Hírlap egyszerűen „lapunk szóficam-mániában szenvedő boldogtalan barátjának” nevezett -  álnév mögött Zsoldos László író húzódott, aki rosszabbnál rosszabb szóviccek tucatjaival szórta tele darabját, ráadásul maga a történet is borzalmas volt.
Íme, egy „szóvicc” izelítőül:
- Remélem, törekvésemet siker fogja koronázni! 
- Semmi koronázás, dollározni fogja a siker! 

Zsoldos László (alias Gale Ottó) hírlapíró, tárca- és novellaíró

A darab mindezek ellenére elnyerte a közönség tetszését, bár, ahogy a Pesti Hírlap megírta, „a rendőrségnek feltűnt, hogy a Városligetben a Dalos színház környékén az utóbbi két hét alatt igen sok embert találtak elszédülve feküdni a fűben. Rövid ápolás után valamennyien magukhoz tértek, de még azután is … egyes mondásaik határozottan a közveszélyesség impresszióját tették a figyelőre. Mivel ilyen mondások igen sűrűn, szinte járványszerűleg mutatkoztak az illetőkön, a rendőrség néhány mondást vizsgálat végett beküldött az országos bakteriológiai intézetbe, ahol szakértői vegyelemzés után egy új bacillus, a szóvicc-bacillus jelenlétét állapították meg bennök. Mint kiderült, a szóvicc-bacillusok lapunk barátjának, Gale Ottónak, Miss Niagara című rémbohózatában tenyésznek ...”

Horváth az 1901-es színházi évad fontos eseményének szánta a baloldali elkötelezettségű újságíró, Mezőfi Vilmos Gyári lányok c. színművének bemutatását. A hatóság azonban „annak erős szocialista iránya” miatt színdarab előadását megtiltotta. Ha itt nem is, később az Óbudai Kisfaludy Színházban viszont láthatta a közönség.

A színház nem túl jó gazdasági helyzetén a vezetőség úgy próbált javítani, hogy júniusban bérbe adták a színházat egy nemzetközi birkózó bemutatónak. Még ebben a hónapban változás történt a színház élén, Horváth Zsigmondtól Borsodi Vilmos színész vette át a színház vezetését. Borsodi a jól bevált repertoár szerint működtette a színházat, ismét bohózatok, operettek kerültek a színre, melyeket a közönség nagy lelkesedéssel fogadott.

1903-ban Borsodi igazgatása mellett a Dalos Színház nevet váltott és Nyári Színház néven kezdte el az új évadot. A repertoáron továbbra is a nagy sikerrel játszott „legkitűnőbb bohózatok, operettek, látványosságok, magán- és párjelenetek” szerepeltek. Mérsékelt helyárak mellett hétköznap fél négytől, szombaton és vasárnap három órától este 9 óráig folyamatosan zajlottak az előadások.

1903 szeptemberében Sziklay Kornél, a Magyar Színház színésze bérbe vette a Dalos Színházat,  megalapítva a „liget operettszínházát”, mely kedvenc szórakozóhelye lett nemcsak a ligeti publikumnak, hanem a belváros kényesebb igényű közönségének, és amelyet ettől kezdve Kis Színház/Kis Színkör néven üzemeltetett. Az 1904-es idény kezdetére a színpadot és a nézőteret teljesen átépítették, korszerűsítették a világítást, és több új kijáratot is nyitottak, így a nézőtérről az előcsarnokot kikerülve, közvetlenül a ligetbe távozhatott a közönség. 

Komoly várakozás előzte meg a színház megnyitását, már csak azért is, mert a tervek szerint „a Kis Színház műsorával hiányt pótol a fővárosban, mert az egyedüli színház lesz, melyben egyfelvonásos operettek és színdarabok művészi előadásban fognak színre kerülni”.

Sziklay/Sziklai Kornél

Sziklay és társulata - saját zenekar, balettkar, kitűnő műszaki személyzet - óriási lelkesedéssel készült a március 18-i megnyitóra, melyre jó előre minden jegy elkelt, ám az előadás hajszál híján botrányba fulladt. Az történt, hogy sokan, akiknek nem jutott már aznapra jegy, kihasználva a jegyszedők felületességét, a másnapra váltott jeggyel osontak be a nézőtérre. Ennek aztán a jogos jegytulajdonosok és besomfordálók között. hangos vitatkozás, veszekedés, lökdösődés lett a vége Bár az igazgató felszólította a másnapi jeggyel rendelkezőket a távozásra, kérése süket fülekre talált. Végül egy rendőrtisztviselő és a társulat titkára, Bródy István egyenként megvizsgálták a jegyeket és a sunnyogókat kitessékelték a Ligetbe. Ezek után a nyitó előadást óriási siker mellett megtartották. Tomboló taps köszönte meg a külön erre az alkalomra írt dalokat, tréfákat, táncszámokat, valamint Urai Dezső két darabját, a Farkasverem és az Endre lovag c. színműveket. Az eredetileg arról is szó volt, hogy a nyitónapon ott lesz Fedák Sári is, de végül az „ő miniatűr mása, a kedves kis négyesztendős Lakos Vilma” lépett fel.

A színház nem csak a megnyitón, de később is tartotta magát ahhoz a vállalásához, hogy „a Városliget közönségének olcsó pénzért olyan előadást nyújt, mely ízlését fejleszti s melyben eddig nem volt része, színészt nevel és az írónak alkalmat ad, hogy színpadi technikáját megszilárdítsa.”
Még ez év augusztusában Sziklay Horváth Zsigmondtól megvásárolta a színházat, mert mint egy olvasói levélben megírta az Ellenzék c. lap november 3-i számában: „Én a Kis színház igazgatója vagyok, augusztus 3-dika óta pedig tulajdonosa, mert a színház olyan fényesen jövedelmezett, hogy megvehettem.”

Az elkövetkező években a Kis Színház közönsége láthatott operettet, bohózatot, énekes népszínműveket, időnként drámákat, daljátékokat, színes, látványos revüelőadásokat egyaránt. Szerzői között megtaláljuk Carl Milöcker-t, Hetényi Heidelberg Albertet, sőt Emile Zola-t is. Sziklay nemcsak saját színházában lépett fel, 1905 végéig tagja volt a Magyar Színháznak, majd a Király Színházhoz szerződött.  

A városligeti Kis Színkör (Erdélyi Mór felvétele)

Sziklay nyughatatlan ember lévén, 1907 elején újabb színházi vállalkozásba kezdett volna. A Baross téren mintegy 250 000 korona költséggel szeretett volna színházat építeni. Az illetékes bizottság a kérést elutasította, mondván, hogy az építési szabályzat ezt nem teszi lehetővé. Sziklay nem adta fel, még ennek az évnek a végén a régi Lövölde helyén, a Rottenbiller utca végén (ma Rottenbiller utca 47.) megalakította a Fővárosi Kisszínházat. Ellentétben a városligeti Kis Színházzal, amelyik csak nyáron üzemelt, ez már télen-nyáron játszó színház volt. E mellett továbbra is igazgatta a városligeti színházát, amely örök kedvence volt.

A „fából készült múzsa-templomban” egyszer-egyszer próbálkozott „a városligeti közönség ízlését nemesebb irányba terelni.” Ilyen kísérlete volt 1910-ben Deréki Antal „Az istentagadó” c. művének bemutatása. A darab várakozáson felüli sikere „bizonyítékául szolgált annak, hogy Sziklay helyesen teszi, ha a könnyebb fajtájú darabok mellett, a magvasabb és tanulságosabb, irodalmilag is értékesebb művekkel” szolgál a ligetbe látogatóknak. 

1911-ben ismét újított, amikor is a teljes évadra leszerződtetett 14 országos hírű komikust, közöttük olyan – akkoriban nagy névnek számító – művészeket, mint Baumann Károly és Gyárfás Dezső. Nem csak igazgatott, írt drámát, operettet, bohózatot, sőt némelyiknek a zenéjét is ő szerezte. 

Bogár Gizi primadonna Sziklay Kornél és Iványi Dezső között az 1910-es évek közepén

Sziklay Kornél 1919 végéig igazgatta a Kis Színkört. Rövid betegség után 50 éves korában elhunyt. 

Kellér Dezső a 60-as, 70-es évek népszerű humoristája, konferansziéja 1982-ben így emlékezett Kis Színköri élményeire: „Akkoriban a Széchenyi fürdővel szemben színház állt: Sziklay Kornél Kis Színköre. Pénzünk nem volt, ott ácsorogtunk. Jött a színházi tűzoltó, megszánt bennünket, bevitt, és leültetett a színfalak mögött. Csodálatos világ tárult a szemünk elé. Ahogy ott bámészkodtunk, egyszer csak elénk toppant Bogár Gizi, a népszerű primadonna, s dobálta le magáról a ruháit. Gyors öltözése volt, nem ért rá az öltözőjébe menni. Majd kiugrott a szemünk gyönyörű meztelen testét látva. Talán akkor határoztam el: olyan foglalkozást választok, amely lehetővé teszi, hogy a színfalak mögé nézzek.” (Budapest, 1982 1-2 szám

Egy ideig a – titkárként, rendezőként és darabíróként, gyakorlatilag mindenesként – a Kis Színkör társulatának tagja volt Bródy István is. Ő lett később a Vígszínkör alapítója, majd egy ideig a Scala Színház rendezője. 1937-ben megjelent „Mindenki benne van” c. naplójában így emlékezett a Kis Színkörben eltöltött időkre: „A Kisszínház törzsközönsége az aranyifjúság soraiból regrutálódott: akik egyenként és külön szerelmesek voltak a szép Völgyi Arankába és a démoni Bogár Gizibe. A hölgyközönség elitje viszont azokból a tanítónőkből került ki, akik olcsó pénzen szerelmi leckét adtak a körutakon járókelő, s tanulásra szomjas serdülő ifjúságnak. Ezek a hölgyek viszont a férfi sztárok iránt érdeklődtek és virágcsokrok, kisebb csomagok, nem egyszer röpültek a zenekari páholyok szépjei kezéből a színpadon tapsorkánban megjelenő bonviván felé. Sziklay a Magyarban (Magyar Színház) játszott és a délutáni színház bevételét és számoltam el s vittem be hozzá a színházhoz, az öltözőjébe. Két-három pénzeszsákocskát cipeltem esténként, mert a Kis Színkör pénztáránál mindenki aprópénzzel fizetett.”

Sziklay Kornél halála után fia, Sziklay Béla vette át a színház vezetését. Néhány hónap után Colossem néven új repertoárral várta közönségét a színház. Az új tulajdonos rengeteg pénzt fordított az épület korszerűsítésére, tervei között még a színház teljes átépítése is szerepelt, hogy télen is tudjanak ott játszani. A londoni Colosseum mintájára hatalmas revüszínházat álmodott a ligetbe, ahol „hallatlan kiállítású darabokat fognak játszani benne, őrült dolgokat a legmodernebb gépek és díszletek segítségével.”

Az 1920-as évad március közepén Verne Gyula Az óceán hajótöröttei c. színművének látványos bemutatójával kezdődött, majd „kerti ozsonnázó” hely is nyílt a színház mellett. Az idény legnagyobb szabású produkciójának ígérkezett Verő György Hadak útja c. „énekes színműve”, mely az 1848-49-es szabadságharc idején játszódott és megelevenedett benne Petőfi, Jókai és Bem apó is. Dübörögtek az ágyuk és a közönség látványos csatajelenetekben is gyönyörködhetett.. A darabban fellépett Sziklay Kornél özvegyes is.
A közönség és sajtó is elismeréssel fogadta az előadást, bár a Színházi Élet c lap megjegyezte, hogy „A  Colosseum színházzá fejlődött a régi  Kis Színkörből. De a Kis Színkör kedves romantikája kihalt belőle.” Júliustól az idény végéig Rátkai Márton szerződtetésével – főleg kabarék és operettek bemutatásával - „Délutáni Kabaré” néven működött a színház – közepesnél kicsivel nagyobb sikerrel.

1922 márciusában mutatták be Tiszavirág című egyfelvonásos népszínművet. A darab érdekessége, hogy írója és egyben az egyik szereplője Tary Gizella volt, aki az 1924-es párizsi olimpián női tőrvívásban, holtversenyben ötödik helyezést ér el. 

Tary (Tari) Gizella 

Még ebben az évben Sziklay művészeti vezetőnek szerződtette Törzs Jenőt, így próbált meg életet lehelni az egyre nehezebb helyzetbe sodródó színházába. Ez némileg sikerült is, mert olyan művészek is felléptek ekkor a színházban, mint Kabos Gyula. Törzs és Kabos jelenléte javított a színház helyzetén, „a Colosseum nagyszerű szerepelőinek percekre meg kell állniok és kivárni, míg a közönség kineveti magát a nagyszerű tréfákon.” 

Következő évben még mindig a város legolcsóbb színházaként működött a Colosseum, immár Áldori László művészeti igazgatásával. Huszka Jenő Gül baba és Bob herceg c. operettje mellett felújították a kor kedvelt népszínművét, a Göre Gábort.
Közben Sziklay szép lassan tönkrement, ezért kénytelen volt eladni a színházat. A vevő Áldori László volt, de 1923-ban már csak három hónapig tudta működtetni a Colosseumot. A színház végleg bezárt, egy évvel később a Közmunkák Tanácsa lebontatta az épületet.

Sziklay Béla az épület tégláiból gyönyörű síremléket épített édesapja sírjára, melyen fehér márványtáblán ez a felirat állt: „A néhai Kisszínház téglái alatt piheni ki az élet fáradalmait Sziklai Kornél.”

Sziklay Kornél síremléke

Sziklay Béla 1935  januárjában elszegényedve, elfeledve Amerikában hunyt el.