A Hősök terén álló monumentális Ezredéves Emlékmű ma megkérdőjelezhetetlen része nemzeti identitásunknak, a budapesti városképnek, nem utolsó sorban kedvelt turistacélpont. Nem is gondolnánk, hogy felépítését mennyi nem várt esemény, intrika, gáncsoskodás és baleset hátráltatta. A legemlékezetesebb, a közvéleményt hónapokig lázban tartó botrány 1900 áprilisában következett be.
Az emlékmű elkészült építészeti része még szobrok nélkül, 1902 körül
"Schikedanz fogpiszkálója"
A honatyák 1894-ben döntöttek a Honfoglalás 1000. évfordulóját megörökítő emlékmű felállításáról az Andrássy út városligeti végénél. Az emlékmű tervezésére Wekerle Sándor miniszterelnök – a kor szokásaitól eltérően - pályázat nélkül Zala Györgyöt és Schickedanz Albertet kérte fel. Zala a szobrok, domborművek elkészítésére kapott megbízást, míg Schikedanz az emlékmű építészeti részéért felelt.
A közvéleményt és a pesti lapokat hónapokig lázban tartó botrány mindjárt a szerződések megkötése után kirobbant. Nem meglepő, hiszen a Magyarországon addig még elképzelhetetlen méretű és költségvetésű emlékmű a művészeknek hatalmas presztízst, és nem mellesleg hosszútávú, biztos egzisztenciát is jelentett. A konkurencia pedig nem bánt szűkmarkúan a sokszor személyeskedésig menő kritikával. Elsősorban a Mérnök és Építész Egylet tiltakozott Schulek Frigyes vezetésével, és az „összes hazai erők bevonásával” nyílt pályázat kiírását követelte. Schickedanz tervét esztétikailag nem találták megfelelőnek, Zalával kapcsolatban pedig felvetették, hogy ekkora munkával kizárt, hogy elkészüljön időre. A tiltakozásnak semmi hatása nem volt, a tényleges megvalósítás 1898-ban elkezdődött.
Gábriel arkangyal szobra
A nagyszabású terv szerint az emlékmű két főrészből állt volna: a központi elem – egy 30 méter magas oszlopon Gábriel arkangyal szobra, lent az oszlop körül a hét vezér lovas szobrával - a honfoglalásra és az államalapításra, a körülötte két negyed körívben elhelyezkedő oszlopcsarnokban helyet foglaló uralkodók szobrai – tulajdonképpen nemzeti panteon – az ország ezeréves történelmére utalt.
Már állt az oszlop, és Gábriel arkangyal szobra is elkészült, amikor 1900 április elején szenzációhajhász címek öntötték el a botrányt szimatoló lapokat: „A millenniumi emlékoszlop katasztrófája” (Magyarország, április 12.) „A millenniumi emlékmű veszedelme” (Pesti Hírlap április 12.), „A millenniumi emlékoszlop megrepedt” (Budapesti Hírlap, április 11.).
Hogy mi is történt valójában, az a napi sajtóból nehezen kibogozható, hiszen két eltérő narratíva állt egymással szemben. Az egyik szerint a silány építőanyag okozta a problémát, a kivitelezést is végző Schickedanzot még azzal is megvádolták, hogy olcsó, bontott követ használt. A másik álláspont szerint a minisztérium által elrendelt, túlzott terhelési próba közben sérült meg az oszlop.
Annyi bizonyos, hogy a tervek benyújtása után a mérnöki hivatal és a minisztérium akadékoskodni kezdett. Előbb az eredetileg 26 méteresre tervezett oszlop magasságát növelték meg, majd a magasba száműzött, kiterjesztett szárnyú Gábriel arkangyallal akadt gondjuk. Úgy vélték ugyanis a mérnökök, hogy a Zala György által javasolt rögzítési mód elégtelen, a szárnyak miatt a szél könnyen belekaphat a szoborba, és lesodorhatja az oszlopfőről, sőt a keletkező szélnyomás magát az oszlopot is felboríthatja. Ezért egy különleges, addig itthon még nem alkalmazott lehorgonyzási technikát javasoltak: az oszlop teljes hosszában végigfutó, és az alapnál mélyen a földbe hatoló acélrudat akartak a kész oszlopba leengedni. Ez biztosította volna az oszlop illetve a szobor stabilitását.
Zala György (bal szélen) műtermében, Árpád vezér szobrának gipszmintájával
A lehorgonyzás 1900 április 6-án elkészült, ám a fémrúd megfeszítésekor az oszlop két korongján hajszálrepedések keletkeztek. Félő volt, hogy az ezeken beszivárgó és télen megfagyó víz szétrepeszti a mészkőből készült építményt. Azok, akik már eleve nem nézték jó szemmel, hogy Schickedanz és Zala pályázat nélkül kaptak megbízást a Millenniumi Emlékű tervezésére, sőt később a kivitelezésre is, most ismét támadásba lendültek. Bírálták a tervező szakmai felkészültségét, a beépített anyag minőségét, és követelték új pályázat kiírását.
„Országunk ezredéves fennállásának emlékére valami szépet akarunk csinálni. Rábízzuk két nevezetes építőmesterre és egy még nevezetesebb szobrászra. És mit csinálnak ők? — talán igyekeznek valami soha nem látott nagyszerűt, valami lelkűnkből és az ő lelkűkből fakadó, nemes formájú kőrakást, rá odavaló, jellemző, invenciós szobrokat csinálni? Nem; ez eszükbe sincs!
Mert nálunk nem a tehetséget bízzák meg az előforduló művészi alkotások kivételével, hanem azokat, a kik jól tudnak előszobázni és kitartással okvetlenkedni. Sikedanc barátunk kiállíthatja a bizonylatot, hogy minő hasznos dolog, ha valaki jó, türelmes, begyakorolt előszobázó.”
Sikedanc fogpiszkálója. Budapesti Építészeti Szemle, 1900. 4.szám
Zala természetesen egész más nézeten volt. Szerinte az oszlop sérülését az okozta, hogy a mérnöki hivatal által előírt terhelési próba akkor próbanyomást írt elő, ami még egy gránitoszlopot is megrepesztett volna.
Az ügyben megszólalt Zielinszky Szilárd, műegyetemi magántanár, a városligeti millenniumi híd tervezője is: " …. Az oszlop anyaga, a mint személyesen győződtem meg, a lehető legveszélyesebben törött el …... Ez csak úgy történhetett, hogy a kő-anyaga alkalmatlan, a beépített kő alakja helytelen és az építési munka maga hiányos volt. … Korán jött a tanulság arra, hogy millennium oszlopnál mely két millió koronába kerül, nem szabad helytelen takarékossággal az erőtanilag főszerepet játszó alkatrészt silány, likacsos, könnyű és az idő fogainak ellent nem álló anyagból készíteni. Most pedig ne foltozzanak ily műemléken garasok miatt, hanem bontsák le az egész oszlopot és épitsék fel a hozzá egyedül méltó anyagból, gránitból. Az tehát biztosra vehető, hogy az ezredéves „műemléket” le kell bontani s ennek folytán most sokan hangoztatják : ha már le kell bontani, itt volna az ideje annak, hogy pályázatot hirdessenek egy valóságos műemlék tervezésére, mely pályázattól inkább lehet a „műemléket” elvárni, mint Sikedanz hivatatlan tervezéseitől. Mert ha ez a pályázat ki nem iratik, akkor a „műemléket” 10—15 év múlva — le fogják egészen rombolni. ..”
(Budapesti Építészeti Szemle, 1900. május 1.)
A probléma megoldására először azt tervezték, hogy a kőkorongokat egyszerűen kicserélik, ehhez az oszlopot a repedésig, azaz az alaptól kb. tizennégy méter magasságig vissza kellett volna bontani. Olyan elképzelés is volt, hogy egy kis kődarabbal kiékelik a megrepedt korongokat, így biztosítva az oszlop stabilitását. Ezt a megoldást végül azért vetették el, mert a foltozás elcsúfította volna az egész emlékművet.
A kereskedelemügyi miniszter eldöntendő a további vitát, vizsgálóbizottságot küldött ki, melynek tagjai Czekelius Aurél miniszteri tanácsos, Czigler Győző, Nagy Dezső és Petz Samu műegyetemi tanárok, továbbá dr. Mentsik Ferencz és Lukse-Fábry Béla osztálytanácsosok voltak. (A helyzet pikantériája, hogy Petz Samu két évvel korábban megnyerte ugyan a Szépművészeti Múzeum tervezésére kiírt pályázatot, de a megvalósításra végül nem ő, hanem Schickedanz és Herzog Fülöp kapott megbízást.)
Az emlékmű 1910 körül
A bizottság vizsgálódása során arra a megállapításra jutott, hogy a problémát kizárólag az oszlop anyagában kell keresni, azaz nem a megfelelő szilárdságú követ választották a tervezők. Azon az állásponton voltak, hogy az oszlopot le kell bontani és szilárdabb anyagból újjá kell építeni. Az újraépítéshez pedig a sokkal teherbíróbb haraszti mészkövet kell felhasználni, és a 60 000 korona költséget a hibás anyagválasztás miatt a tervezőkre kell terhelni.
Széll Kálmán miniszterelnök végül elfogadta a bizottság javaslatát, az újból felépített oszlop szűkkörű avatóünnepségére 1901. október 24-én délután 5 órakor került sor. Schickedanz Albert rövid beszéde után az oszlopban elhelyezték az emlékmű történetét megörökítő pergamentekercset, majd az oszlop tetejére felhelyezték a zárkövet. Ezt követően Czipauer János ácsmester, a budapesti ács ipartestület mestervizsgáztató bizottságának elnöke (nem mellesleg az ismert várostörténész Saly Noémi dédpapája) által tervezett és kivitelezett állványzat segítségével helyére emelték végre a hányatott sorsú Gábriel-szobrot. A rögzítés kiállta az idők próbáját, sem szélvihar, sem a világháború nem mozdította el többé a lapok által gúnyosan csak fogpiszkálónak nevezett oszlopról.
„Az Andrássy-út végén készülő Ezredéves-emlékmű építészeti része a mult év folyamán befejeztetett, minthogy azonban az emlékmű főoszlopára alkalmazandó Gábor arkangyal lehorgonyzási szerkezetének elhelyezésekor az oszlop két középső dobja megrepedt, az oszlopnak újjáépítése iránt kellett intézkedni. A dobok megrepedését a vállalkozó és szakközegei a túlfeszített erőpróbának tulajdonították, míg a kormány szakközegeinek véleménye szerint a kövek nem tökéletes elhelyezése okozta a bajt. Ezen controvers kérdésben, a birói döntésnek elkerülése végett, mindkét fél érdekeit kielégítő méltányos megegyezés jött létre; és mert ennek következtében az oszlop fele úgyis lebontandó volt: újabban beszerzett szakvélemények alapján elhatároztam, hogy az egész oszlop keményebb haraszti kőből épüljön.”
(Széll Kálmán jelentése az Ezredévi Emlékmű ügyéről. A M. Kir. Kormány 1900. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és statisztikai évkönyv 23.p)
Ligetfalvi György-Majkó Zsuzsanna
