Forrás:villamosok.hu

Nézd, ó Sztálin! Már épül Szegeden
a gyapjú- s fonaléhes kombinát.
A villamosság bontja rügyeit,
s többé Mohács sosem lesz pusztaság.

A napilapokat és az MDP jegyzőkönyveket tanulmányozva az bátran kijelenthető, hogy az 1949-s év második fele Sztálin – „a béke őre, a népek atyja”… - születésnapja méltó ünneplésének lázában telt.  Itt mindjárt érdemes egy rövid megjegyzést tenni: Sztálin ugyanis 1878. december 21-én született, az 1879-s dátum csak később, hatalomra jutásakor került a hivatalos életrajzokba.  Az MDP titkársága számos ülésen foglalkozott a „hálatelt ünnep” előkészületeivel, végül az 1949. december 20-i Fővárosi Törvényhatósági Bizottság ünnepi ülésén határoztak a generalissimus szobrának felállításáról.  

Azt fontos elöljáróban megjegyeznünk, hogy a Szovjetunió vezérének szobrot állítani nem volt éppen veszélytelen vállalkozás a keleti blokk országaiban. Sem a megrendelők, sem az alkotók nem lehettek biztosak abban, hogy a kivitelezés Moszkvában is osztatlan lelkesedést vált ki. A prágai Sztálin szobor tervezője példásul a folyamatos vegzatúra miatt az átadás előtt öngyilkos lett. Gyakori volt, hogy a kommunista pártvezetők biztos, ami biztos alapon egy szovjet szobrász művét másoltatták le – ilyen volt a szegedi Lenin-Sztálin emlékmű -,  most azonban a kivételes alkalomra tekintettel, eredeti műalkotásban gondolkodtak. Az előzmények ismeretében nem meglepő, hogy az előkészítés hónapjai szőrszálhasogató huzavonákkal és véget nem érő ideológiai vitákkal teltek. A párt vezetői semmit nem bíztak a véletlenre: a meghívásos tervpályázatot még az ideális helyszín kijelölése előtt kiírták. Ezen az első körben 24 felkért művész vett részt (25-t hívtak meg, de Pátzay betegsége miatt nem prezentált pályaművet.) A kiírásban a szobor méretét – talapzat nélkül -  5-6 méterben, anyagát bronzban vagy márványban határozták meg. Hogy milyen meglepő művek születtek, arról hála Pótó János kutatásainak ma már alapos tudással rendelkezünk. 

Kedélyes Sztálin - Megyeri Barna terve, forrás:szoborlap.hu

A szoborbizottság, melyben a párt, a Népművelési Minisztérium, Budapest város és a tömegszervezetek képviselői mellett a felkért üzemek dolgozói is helyet kaptak, némileg ingerülten állapította meg, hogy „a harminc pályamű között van olyan, amelynek ha a fejét letakarjuk, akkor Petőfit ábrázolja. Vannak eltorzított alakok, olyanok, amelyeknek készítői ellen mindjárt vizsgálatot kellene indítani.” Értékelhetőnek csak Borsos Miklós, Farkas Aladár, Kisfaludi Strobl Zsigmond és Mikus Sándor alkotását tartották, őket tehát egy újabb körben versenyeztették meg.

Petőfi Sztálin - Medgyessy Ferenc terve - forrás:szoborlap.hu

Deák Sztálin - Vass Viktor terve, forrás:szoborlap.hu

Közben heves viták zajlottak a helyszín körül. Szóba került a Hősök tere, a mai Köztársaság tér, az Erzsébet tér és a Kossuth tér Alkotmány utcával szemközti része is. Utóbbival az volt a probléma, hogy az itt felállított szobor szükségképpen hátat fordított volna vagy az Alkotmány utcai pártközpontnak vagy a Parlamentnek, ezt tehát ejtették. A Köztársaság tér elhanyagoltságával, az Erzsébet tér épp ellenkezőleg, mondénságával és polgári környezetével vívta ki a pártvezetők ellenszenvét. A Hősök tere már jobb döntésnek tűnt, de itt a Millenniumi Emlékmű monumentalitása elnyomta volna Sztálin alakját, ez pedig szóba sem jöhetett. Igaz, voltak arra vonatkozó elképzelések is, hogy az emlékművet egyszerűen el kéne bontani, vagy legalább is hátrébb tolni a Hermina útig, de ezt úgy tűnik a hatalom nem merte meglépni. A Népművelési Minisztérium végül 1951 tavaszára megszülte a végleges ötletet: a szobor felállítására  a Városliget szélén a  Gorkij fasor (ma Városligeti fasor) tengelyében a Dózsa György utat javasolták, a talapzatot pedig főtribünné kívánták alakítani. Közben a Honvédelmi Minisztérium is benyújtotta igényét: egy katonai díszszemlék megtartására alkalmas térré kívánták formálni a Dózsa György utat, ezért azt teljes városligeti szakaszán 75 méter mélységben kiszélesítették  Az útban lévő épületek elbontásáról egy ülésben döntöttek: áldozatul esett a Városligeti Színkör, a villamos végállomás, Csengery Antal szobra (igaz ez csak átkerült az Almássy térre) és a Regnum Marianum templom. Utóbbira sok szót nem vesztegettek, az MDP titkárság 1951. június 4-i ülésének jegyzőkönyve szerint „felkérték Kossa elvtársat, hogy közölje a városligeti templom egyházi vezetőjével, hogy lebontják a templomot”. 

A Regnum Marianum Csengery Antal szobrával

A lebontott Vársoligeti Színkör

A győztes Mikus Sándor 8 méteres bronz monstrumának anyagát minden bizonnyal a háború után eltávolított köztéri alkotások szolgáltatták: bizonyosat nem tudni, de valószínűleg „Sztálinba” olvasztották többek között Tisza István, Darányi Ignác (a Mezőgazdasági Múzeumnál állt) és gróf Andrássy Gyula szobrát.

Az iratokból kiderül, hogy a háborús jóvátételt és újjáépítést nyögő országban egy dolog nem számított a szobor projektnél: a pénz. Irdatlan összegeket költöttek az anyagra, a kivitelezésre, a tereprendezésre, a közlekedés átalakításra, a honoráriumokra. Mikus például akkoriban felfoghatatlan összegnek számító tiszteletdíjat  - 200 ezer forintot -  kapott.

A tér rendezésével kapcsolatos leggroteszkebb vita a Dózsa György úti villamosvágányok megszüntetése körül zajlott. A több ülésben, mintegy másfél évig rágott témában mindenki felszólalt, akár értett a közlekedésszervezéshez, akár nem, illetve főleg utóbbiak exponálták magukat. 1950-ben a 23-s villamos érintett pályaszakaszát felújították, és a Vágány utcánál a vasúti felüljárót megmagasították. Ennek ellenére a párt központi vezetősége esztétikai okokra hivatkozva kezdte szorgalmazni a villamosvonal eltüntetését, mondván a vezetéktartó oszlopok zavarnák a Sztálin szobor környezetének egységes látványát.  Budapest, a közlekedési minisztérium és egyéb hivatalos szervek szakemberei a nagy forgalmú vonal megtartása mellett érveltek mindhiába, a 23-s 1952. október 26-án tette meg utolsó útját a Dózsa György úton.

A Felvonulási tér kialakítása számos előre át nem gondolt nehézségbe ütközött. Időjárási viszontagságok, anyaghiány és építőipari kapacitás-hiány miatt végül a teljes befejezés 1953-ra tolódott.

 A szobor avatóünnepségét 1951. december 16-án 80 ezres kivezényelt tömeg jelenlétében megtartották, annak dacára, hogy a tribünt díszítő domborművek még nem voltak készen.  A beszédet Révai József a korabeli kultúrpolitika főideológusa tartotta, a napilapok emelkedett hangon írtak a budapesti dolgozók „örömünnepéről”.

A monumentális alkotás nem sokáig díszelgett a téren. 1956-ban a felkelők nem kis nehézségek árán ledöntötték, és a mai Blaha Lujza térig vonszolták, ahol darabjaira törték. A talapzaton csak Sztálin csizmái maradtak. A humorban bővelkedő pesti aszfaltnyelv ezért egy ideig Csizma-térként hívta a kommunista ideológia legfontosabb szimbolikus terét. A párt romjain újjáalakuló MSZMP-nek aztán nem kevés fejtörést okozott, hogy miként tüntesse el a sztálini személyi kultusz maradványait. Végül csak egy szerényebb méretű tribün felállítására került sor, ahonnan a pártvezetők az április 4-i díszszemléket és a május 1-jei felvonulókat köszönthették. A Kádár-éra konszolidálódásával a tér egyre veszített kiemelt jelentőségéből, és a politikai szimbolika terepét a városrendezési koncepciókat nélkülöző ötletelés vette át. Terveztek ide Nemzeti Színházat, Forma1-s pályát, de ezek végül nem - jobban mondva: nem itt - valósultak meg.  Ma a hajdani szobor helyén az 56-os emlékmű áll, bár ennek is bizonytalan a jövője a tervezett Múzeumi Negyed miatt.