A cikk az Arcanum Adatbázisának felhasználásával
Az Iparcsarnok felépítésének ötlete az 1885-ös Országos Általános Kiállításra készülve merült fel. A szervezők a kisebb-nagyobb kiállítási pavilonok mellett mindenképpen szerettek volna egy nagy, reprezentatív központi kiállítási csarnokot. Ez lett az Iparcsarnok, azon kevés kiállítási „pavilonok” egyike, melyek nem kerültek elbontásra, és amelyik még 60 évig adott otthont kiállításoknak, vásároknak, rendezvényeknek.
A megtervezésére kiírt pályázatra 11 pályamű érkezett. Az első díjat egy berlini mérnök pályázata nyerte, ám a részletek pontosítása végén a hozzáértők nem javasolták megépítését, mert a „nyári forró időben a hőséget nagyon felfogja és megtartja és így az abba a leendő tartózkodás lehetetlen lesz. Az ezen bajok orvoslására indítványban hozott szellőztető készülékek részint elégtelenek, részint költségesnek tekintettek.” Így aztán a második helyezett pályázó, Ulrich Keresztély műépítész pályázatát fogadták el. Nevéhez fűződik néhány Erzsébet körúti (28. és 48 szám) bérház mellett a IX. kerületi volt Sóház (ma a Corvinus egyetem „S” épülete) tervezése.
Az Iparcsarnok déli homlokzata
A csarnok a kiállítás központi helyén, a főbejárattal szemben, a pestiek által akkoriban csak Blondin térnek hívott vizenyős réten épült fel, itt ugyanis nem kellett sok fát kivágni. Az építkezés 1884 márciusában kezdődött, és december 30-ra el is készült. A gyors munka később még sok bosszúságot okozott. Hatalmas, neoreneszánsz stílusban készült kupolás épület volt, négy, diadalkapura emlékeztető bejárattal. A saroképületek téglából és kőből, az összeköttetések vasból és üvegből épültek. „A kupolát a magyar korona, az egyes bejáratokat a magyar címer díszítette. A főbejárat fölött Hungária páncélos, pajzsos szobra állt, mellette kétoldalt a műipart és kereskedelmet megszemélyesítő nőalakok, Hungária babérkoszorút nyújtott a műiparnak, a kereskedelmet pajzsával védelmezte.” (Horváth Vera: Az 1885. évi Országos Általános Kiállítás iparművészeti jelentősége – Az Iparművészeti Múzeum évkönyvei 1964.). Homlokzata a Keleti pályaudvar főbejáratához hasonlított, alapterülete meghaladta a 14.000 négyzetmétert.
A kiállításon itt került bemutatásra valamennyi iparművészeti tárgy: a bútor- és lakberendező ipar remekei, a fonó- és szövőipar termékei. A papiros ipar csoportjában kapott helyet a könyvkötészet, a sokszorosító művészet. A vas- és fémipari csoportban pedig a műlakatosság, rézművesség, kardművesség, lámpagyártás tárgyait, finomabb fémipari cikkeket lehetett megtekinteni. Külön csoportot képezett az agyag- és üvegipar, az arany- és ezüstműves portékák, ékszerek, apróáru és a díszműipar munkái.
A kiállítás bezárása után felmerült, hogy a világ klasszikus műalkotásairól készült gipszmásolatokat helyezzenek el benne. Hoitsy Pál országgyűlési képviselő viszont az egész csarnokot téli kertté kívánta átalakíttatni, ahol lábadozó betegek enyhet találnak a téli hidegben. Végül megszületett a döntés: az Iparcsarnokból Kereskedelmi Múzeum lett. 1893-ban már az első magyar idegenforgalmi lap, a Budapesti Látogatók Lapja a Nemzeti Múzeum után a második legjelentősebb kiállítóhelyként említi: „Ne sajnáljuk az utat a kereskedelmi múzeumba sem, a hol tetszetős csoportokban képet nyerünk Magyarország iparáról, és kereskedelméről, mely ma már … tért hódít magának a közel keleten és a távolabb külföldön is.” .
A kiállítás 1894-ben az Iparcsarnok bővítése miatt átmenetileg elköltözött. Az 1896-os nagy Ezredéves Kiállításon, a bútor-, szövő- és anyagipari termékek bemutatóhelye és a kiállítás reprezentatív központja volt. Ekkor épült meg a csarnok előtti elegáns korzó díszkerttel - valamint az Oskar Mamorek által tervezett és a Ganz gyár által kivitelezett Világító szökőkút, a Fontaine Lumineuse, amely Sió tündér legendáját ábrázolta. A színes fényekkel megvilágított vízsugarakat lövellő szökőkút nagyobb és impozánsabb volt, mint a korábbi országos kiállítás hasonló alkotásai. A szobrokat Mátray Lajos György szobrász készítette. Talpazata sziklás, hegyszerű, aljában 700 m2 vízmedence, legfelül Sió tündér, a Balaton nimfája, kezében sásvessző, mellette és körülötte nimfái. A szökőkút a kiállítási korzó központjában állt, kedvelt találkozóhely volt nyári estéken.
Világító szökőkút
A szökőkút legmagasabb vízsugara 20 méter, körülbelül öt emelet magas volt. A kiállítás zárása után kiderült, hogy a kút elektromos és hidraulikus berendezései a Ganz gyár tulajdonában vannak, fel is ajánlották a fővárosnak megvételre, de olyan sokat kértek, hogy a városatyák elálltak az előnytelen üzlettől. Így a szökőkút építészeti része és szobrai ugyan a helyszínen maradtak, de a pereskedés idején, mintegy négy évig a kút nem üzemelt. 1900 –ra a mérnöki hivatal rendbe hozta, az első világháború végére azonban meglehetősen rossz állapotba került. Felújítása után, az 1930-as évektől már rendszeresen működött, hétköznap általában világítás nélkül, hétvégén esténként kivilágítva. A második világháborúban megsérült, és mivel a horganyzott lemez, amiből a szobrok készültek értékes anyagnak számított, a maradványokat a pestiek széthordták. A medence szobrok nélkül a háború után is a helyén maradt, egyszerűbb szökőkúttal a Budapesti Nemzetközi Vásár központi helyén állt, az 1974-es elbontásáig.
Az Ezredéves Kiállítás után 1897-ben visszaköltözött a Kereskedelmi Múzeum. Amikor néhány évvel később elterjedt a híre, hogy a Minisztérium a múzeum megszüntetését tervezi, a Nemzeti Múzeum Néprajzi Tára – amelyik aktuálisan elégedetlen volt akkor elhelyezésével - megigényelte az Iparcsarnokot. 1906 áprilisában már meg is kezdődött a beköltözés az Iparcsarnok keleti szárnyába és alig egy év múlva a kupolacsarnokban megnyílt a Néprajzi Tár állandó kiállítása.
Néprajzi Tár – kiállítás részlet (Vasárnapi Újság, 1912. november 3.)
A gyűjtemény új otthona nagyjából kétszer akkora -5400 m2- volt, mint az előző (Csillag utcai épület), ám kiállítási célokra majdhogynem alkalmatlan volt. Az egyterű, óriási csarnokban nem voltak térlehatároló falfelületek, ezért igazán színvonalas kiállítást nehéz volt megvalósítani, ezért a tárgyak döntő többségét - már amelyiket lehetett - vitrinekben helyezték el. Ezeken kívül csak nagyméretű tárgyakat és eszközöket - jurtákat, sátrakat, maketteket, stb - tudtak bemutatni.
A folyamatosan gyarapodó gyűjtemény új beszerzéseit (pl. Zichy Jenő hagyatékát, Beck Fülöp hagyatékát) ha nehezen is, de sikerült kiállítani, ezért a nagyközönség számára úgy tűnt, hogy a néprajzi gyűjtemény helyzete végre megoldódott. Nem így volt. Az 1919-ben kinevezett új igazgatónak kezdettől fogva legfőbb törekvése az volt, hogy a lerobbant Iparcsarnok helyett kapjon végre normális épületet a gyűjtemény. Az Iparcsarnok rendszeresen beázott, esővíz elvezetése korszerűtlen volt, nem volt fűtése, az ablakok szigetelése gyalázatos volt. Mindezek együttesen erőteljesen károsították a gyűjteményt. A személyzet számára nem voltak irodák, az igazgató szerint mivel a helységek nyirkosak, szűkek, szigeteletlenek voltak, "a helyiségekben való dolgozás következtében a közelmúltban két tisztviselő tüdővészben elpusztult."
Bonyolította a helyzetet, az 1910-es évektől az Iparcsarnok többi részében újból rendeztek vásárokat (évente Tavaszi Vásár, Keleti Vásár, Budapesti Árumintavásár, stb.), termékbemutatókat, aminek következtében a Néprajzi Tár tereit is meg kellett nyitni, vagy átjárót biztosítani az Iparcsarnok más épületrészeibe.
Néprajzi Tár – Kirgiz és bokharai sátrak (Forrás: Vasárnapi Újság 1912 november 3.)
Érzékelve a helyzet tarthatatlanságát, néhány évvel a beköltözés után már megkezdődtek az egyeztetések, tervezések arról, miképpen lehetne a Néprajzi Tárnak új, immár végleges otthont építeni. Miközben folytak a tárgyalások, 1921 elején hatalmas vihar csapott le a Városligetre. Az orkán erejű szél letépte az Iparcsarnok bádogfedelét, minek következtében az épület beázott, eláztatva rengeteg kiállítási tárgyat. A lehulló vakolat a kiállított üvegtárgyak egy részét darabokra törte. „A vihar után a múzeumnak nem volt teteje, a befolyt víz pedig kezdett megfagyni, több vitrinből »jégszekrény« lett. A vihar után közvetlenül hömpölygött a víz a kiállítótermekben” - írta egy korabeli jelentés. Ekkoriban látogatott el a múzeumba Vass József kultuszminiszter és Sipőcz Jenő polgármester társaságában Horthy Miklós kormányzó. Látva a körülményeket, mindhárman egyetértettek abban, hogy a helyzeten sürgősen változtatni kell. Az államigazgatás malmai azonban lassan őröltek. Másfél évvel a történtek után 1922 júliusában egy újabb váratlan, de annál intenzívebb jégvihar néhány percnyi dúlása okozott ismét jelentős kárt a gyűjteményben: „kereken 1000 darab ablakunk zúzódott be és a lehulló üvegcserepek 150 szekrényüveget, ezek viszont egész sereg tárgyat törtek össze” – emlékezett vissza a történtekre Bátky Zsigmond igazgató a Néprajzi Értesítő 1926. évi számában. A helyreállítás ekkor 4 hetet vett igénybe.
Vihar után (Vasárnapi Újság, 1921. február 27.)
Gőzerővel folytak az egyeztetések, készültek az előterjesztések, a tervezők ontották magukból a terveket. Lehetséges helyszínként többek között felmerült a Vérmező, Sasad, sőt a Vurstli esetleges elköltözését követően annak területe is. Egyik terv sem valósult meg.
E közben a gyűjtemény elhelyezésének körülményei jottányit sem javultak. „Esős időben a víz az irodahelyiségbe több helyen becsorog. A csorgási helyek a szobák plafonjain folyton változnak, úgy hogy vízfelfogó edényekkel sem tudunk védekezni egy éjszakai esőzés ellen. A becsorgó víz már az utóbbi hetekben is tetemes kárt okozott, s félő, hogy ha az őszi esők megkezdődnek, nemcsak a hivatali munkát állítja meg, hanem a hivatali szobákban elhelyezett és természetüknél fogva az Iparcsarnokban el nem helyezhető fonogramm henger és fényképnegatív gyűjteményünk a magyar kultúra pótolhatatlan kárára megsemmisül” - írta 1924-be az éppen aktuális helyzetet jellemezve a főigazgató helyettes. A tőke hiány, gazdasági a recesszió végül minden új épületre vonatkozó elképzelést elsodort. Ezután nem maradt más lehetőség, mint az, hogy egy másik, már meglévő, de az Iparcsarnoknál lényegesen jobb állapotban lévő épületet kellett keresni a Néprajzi Tár számára. Miután Klebersberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter a helyszínen győződött meg a helyzet tarthatatlanságáról, hónapokon belül megszületett a döntés: a gyűjtemény megkapta a X. kerületi Tisztviselőtelepi Állami Főgimnázium épületét (ma Könyves Kálmán körút 40. A kiállítás bontása, csomagolása, átszállítása több mint egy évig, 1925 végéig tartott.
Énekes István, az Iparcsarnokban 1930-ban megrendezett
ökölvívó Európa bajnokság légsúlyú bajnoka
1925-től az Iparcsarnok volt a központi épülete a minden évben megrendezésre kerülő Budapesti Nemzetközi Vásárnak. E mellet az épület az évek során számtalan kiállításnak és tömegrendezvénynek adott otthont. A teljesség igénye nélkül: rendeztek itt Nemzetközi Autó Kiállítást, Nemzetközi Embervédelmi Kiállítást, Gyümölcs és kertészeti kiállítást, Aviatikai Kiállítást, Lakberendezési, Háztartási Vásárt és Rádió Kiállítást, Gyümölcs és Virág Kiállítás, valamint Nemzetközi Kutyakiállítást.
Autó kiállítás az Iparcsarnokban 1925-ben
Időközben egy jelentősebb, 200 ezer pengős felújításon esett át az épület, melynek során egyebek mellett megszüntették a beázások fő okait és részben szigetelték az ablakokat.
Horthy Miklós kormányzó látogatása az 1921-es Keleti Mintavásáron (Vasárnapi Újság, 1921. 68. sz.)
Az évek során számos nagyszabású rendezvénynek, sporteseménynek is helyet biztosított az Iparcsarnok.
Itt zajlott le 1917. november 25-én több mint százezer ember részvételével, az orosz forradalommal rokonszenvező munkástüntetés, és itt volt 1927-ben a Főiskolai Sport Szövetség fedett pályás atlétikai versenye is. 1929-ben itt rendezték meg az Európa katonatiszti bajnokság vívó kardcsapatversenyét, 1930-ban pedig az Iparcsarnok adott otthont ökölvívó Európa Bajnokságnak.
Több tízezer ember jelenlétében az Iparcsarnokban és környékén került megrendezésre 1935-ben a 26. katolikus nagygyűlés is.
A 26. Katolikus Nagygyűlés megnyitó ünnepsége az Iparcsarnok előtt.
Középen a zenepavilon, háttérben a világító szökőkút (forrás: Tolnai Világlapja, 1935. október 9.)
1943-tól már nem rendeztek kiállításokat, az épület üresen állt, majd a hadsereg hadianyag raktárként hasznosította.
1944. július 2-i légitámadás során, mely eredetileg a Rákosrendező ellen irányult, a Városliget intézményei is megsérültek. Találatot kapott többek között a Fővárosi Pavilon, megrongálódott a Vajdahunyadvár, a Szépművészeti Múzeum, a Millenniumi Emlékmű. Ezt a támadást az Iparcsarnok még túlélte, de a szeptember 14- légicsapást már nem: egy gyújtóbomba következtében az épület teljesen kiégett.
Iparcsarnok 1945-ben
Az épület "másodvirágzását" akkor élte, amikor a Városligetben működő Budapesti Nemzetközi Vásár egyik pavilonja épült újjá a helyén az Iparcsarnok egyes falmaradványainak felhasználásával. Ez volt a BNV V. sz. pavilonja, a Petőfi Csarnok. A részben tömör tégla, részben üvegfalas csarnok rohammunkában épült. Ennek voltak köszönhetőek az épület szerkezetében fellelhető deciméteres pontatlanságok.
Balra az Iparcsarnok helyén felépült kiállítási csarnok, a Petőfi Csarnok
Miután 1974-ben a BNV elköltözött a Ligetből, az épületet nem bontották le. Hasznosítására számos elképzelés született, ennek ellenére hosszú évekig bútorraktárként funkcionált, majd átalakítva és megújítva, 1985-ben földszintjén megnyílt a Petőfi Csarnok Ifjúsági Szabadidőközpont – népszerű nevén PeCsa -, mely, majd három évtizedig volt a főváros kultikus koncerthelyszíne. Mivel a Műszaki és Közlekedési Múzeum komoly helyhiánnyal küszködött, kényszermegoldásként a Petőfi Csarnok emeletén alakították ki a múzeum repüléstörténeti részlegét.
2011-ben a Petőfi Csarnokot működtető közhasznú társaságot a Fővárosi Önkormányzat felszámolta, az épületet továbbra is ifjúsági szórakozóhelyként egy vállalkozó üzemeltette.
A Petőfi Csarnok Fővárosi Ifjúsági Szabadidőközpont madártávlatból
A Városliget megújítására született Liget Budapest program tervei között nem szerepelt a Petőfi Csarnok, helyére az új Nemzeti Galériát képzelték a tervezők. A PeCsa 2015 végén végleg bezárt, 2016-ban az épületet lebontották. Az új múzeum építése – bár a tervek már készen vannak – azonban még nem kezdődött el.
