1945 őszén jelent meg a fenti hirdetés a napilapokban. A főváros sokat szenvedett lakossága viccnek gondolhatta, pedig korántsem volt az. Az Állatkert próbált így talpra állni Budapest kegyetlenül hosszú ostroma után. Nádler Herbert az intézmény nagynevű igazgatója szomorúan konstatálta a Világosság című napilapban, hogy a hirdetésre nem érkeztek felajánlások, a ketrecek üresen maradtak. Pedig az ostrom előtt még mintegy 4000 állat lakóhelye volt a világ egyik legszebb, műemléki állatkertje. Az első világháborút többé-kevésbé szerencsésen átvészelő állatállomány a második nagy világégéskor szinte kiheverhetetlen pusztítást szenvedett el. 1944 szeptemberéig még úgy-ahogy mentek a dolgok, bár az állatok élelmezése és az ápolószemélyzet frontra vezénylése komoly nehézségeket okozott az intézmény működésében. A kifutók előtti szabad földbe krumplit, hagymát, káposztát ültettek, hogy a takarmány hiányt enyhítsék. 44 szeptember 14-én azonban bekövetkezett a legrosszabb: közvetlen bombatalálat érte a kertet. A légnyomásban számos állat mellett teljesen megsemmisült a Pálmaház.
A kitört üvegablakokon beáramló hideg éjszakai levegő néhány nap alatt elpusztította a trópusi növényeket és a melegkedvelő hüllőket. A dolgozók mindent megtettek a közvetlen károk elhárítására, így decemberig még elláthatták a gondjaikra bízott állatokat. December közepén azonban megkezdődtek a szőnyegbombázások. A stratégiai szempontból rendkívül kedvezőtlen helyen (vasútvonal mellett) fekvő Állatkert ekkor semmisült meg szinte teljes egészében. A Duna hidak felrobbantása és a folyamatos légicsapások miatt már a személyzet sem tudott bejárni, ezért az állatok felügyelet nélkül maradtak. Légnyomás végzett a kert veterán elefántjával, Sziámmal, aki még Ferenc József adományaként érkezett a fővárosba, és szintén így pusztult egy vemhes zsiráf és borja.
A nagyragadozókat egyszerűen agyonlőtték, így próbálva megelőzni, hogy kiszabadulva kárt tegyenek a lakosságban. A tengeri halon élő fókák és pingvinek pedig éhen haltak. A védett fajnak számító európai bölények valószínűleg valamelyik pesti fekete–húspiacon végezték, de jutott a kiéhezett lakosság és katonaság kondérjaiba a szarvasokból, őzekből, antilopokból, víziszárnyasokból, sőt zebrákból is. A világégést mindössze 15 egyed élte túl, ebből néhányan nem az Állatkert falai között. 3 pónilovat egy fuvarozó vállalatnál találtak meg a gondozók, 2 majom egy környéki villába került házikedvenc státuszban, egy papagáj a Teleki térre szegődött jövendőmondónak, egy teve pedig földműves lett (konkrétan befogták az eke szarva elé) Örkényben.
Ami valóban csodaszámba ment: az öttagú vízilócsalád sértetlenül vészelte át a háborút. A budapesti vízilovak jellemzően hosszú életére és jó szaporodóképességére elegendő érvet szolgáltatott az idők során a Széchenyi fürdő gyógyvizével táplált medencéjük élettanilag jótékony hatása, de hogy a szőnyegbombázás ellen milyen védelmet nyújthatott a hévíz, arra magunk sem tudunk elfogadható magyarázatot.
Az üresen tátongó kifutók között 45 nyarán szabadtéri hangversenyeket, majd egy terménykiállítást is rendeztek. Az Állatkert azonban kilátástalan helyzetben volt: állami támogatást nem kaptak, hiszen a lerombolt ország újjáépítési céljai között az Állatkert nem szerepelt kiemelt helyen. Állatbeszerzésekre gondolni sem lehetett, az amúgy is drága mulatság, de etetni sem tudták volna az egzotikus fajokat. Felmerült, hogy a romokon, adományokból „egy nagy magyar állatkertet” (semmi élcre ne tessenek gondolni: Magyarországon őshonos állatokról van szó) építenek, de az is, hogy a városligeti terület helyén egy gyógyszállót húznak fel, az Állatkertet pedig elköltöztetik Budára. Végül az intézmény maradt a régi helyén, és a semmiből néhány év alatt talpra állt. De ezt majd egy másik bejegyzésben ...
