Városliget

Izgatottan várjuk a Múzeumi Negyed épületeire kiírt nemzetközi tervpályázat eredményhirdetését, amely e hónap 19-én esedékes. Addig is, hogy a várakozás napjait elüssük, felelevenítjük a 2010 óta egyre terebélyesedő projekt főbb mozzanatait.

1. Amikor a kisgömböc még egészen kicsi volt, és nem akart a Városligetből lakmározni

Arra minden bizonnyal már csak kevesen emlékeznek, hogy Tarlós István 2010 –es főpolgármesteri programjában szerepelt egy múzeumi negyed megépítése, de egészen más helyszínen, a Nyugatinál, a Gyurcsány kormány el sem kezdett kormányzati negyede helyén. Érdekessége volt az elgondolásnak, hogy a Kúriának mindenképpen útban lévő Néprajzi Múzeum és egy modern művészeti múzeum mellett Tarlós egy ún. Európa házat is tervezett a területre, amelyben az uniós nemzetek kaptak volna bemutatkozási lehetőséget. A terv hamvába holt, Tarlós hivatalba lépése után gyakorlatilag nem lehetett többé hallani róla.

A kormányzati negyed és a Tarlós István által elgondolt múzeumi negyed helyszíne a Nyugati pályaudvar mögött (epiteszforum.hu)

2. Útnak ered a kisgömböc - Szépművészeti bővítésből Andrássy negyed

2011 februárjában robbant a kulturális bomba: a Népszabadság megtudta, majd ezt hivatalosan is megerősítették, hogy a kormány lefújta a Szépművészeti Múzeum térszint alatti bővítését, noha arra 3,3 mrd eu-s támogatást kaptak, illetve a múzeum már a kivitelezési közbeszerzéseket is kiírta. Cserébe a kormány a budai vártól a Városligetig húzódó tengelyen új kulturális-művészeti negyed létrehozását ígérte, egyelőre minden konkrétum nélkül. Nevet azért már jó előre adtak a projektnek, az Andrássy negyed terve jórészt Szőcs Géza államtitkár – megvalósíthatatlannak tűnő - vízióit vonultatta fel.

A Szépművészeti térszint alatti bővítésének látványterve (nol.hu)

Az Andrássy úti MÁV székházba költözött volna a Néprajzi Múzeum, a Műcsarnok mögötti területre pedig a Nemzeti Galéria, a Fotómúzeum és a Közlekedési Múzeum (!). Az Ötvenhatos Emlékművet Szőcs a Szoborparkba akarta száműzni, újjáépítette volna viszont a Regnum Marianum templomot. A századforduló hangulatát felidéző tervnek része volt az Andrássy út sétáló utcává tétele lóvontatású omnibuszokkal, de a föld alá terelt autós forgalomról az államtitkár senkivel nem egyeztetett. Ugyanígy negligálta a projekt a Tarlós által megálmodott múzeumi negyedet, aminek következménye az lett, hogy az egész tervezési terület áttolódott a 200 éves közpark, a Városliget peremére. Szőcs Géza az egész projekt költségeit 20 mrd forintra becsülte, ami minden bizonnyal már akkor is egy súlyosan téves szám volt.

2011 októberében Baán Lászlót kormánybiztossá nevezték ki, megbízatása eredetileg 2 évre, a tervpályázatok kiírásig szólt. Feladata az Andrássy negyed projekten belül a MúzeumLiget koncepció megalkotása volt. (Az 1326/2011. számú kormányhatározat értelmében feladata „a budapesti Ötvenhatosok terén kialakítandó új, nemzeti közgyűjteményi épületegyüttes koncepciójának kidolgozása, megvalósításának és építészeti tervpályázatának előkészítése, kiemelt figyelemmel a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeinek újraegyesítésére). Baán akkor még csak két múzeumépületben, a Galériában és a Fotómúzeumban gondolkodott. A Szépművészeti főigazgatója akkor a projekt megvalósíthatóságának zálogát az uniós források megszerzésében látta.

2012 júniusában Szőcs Géza lemondott államtitkári posztjáról, helyét L Simon László foglalta el. Az Andrássy negyed innentől lekerült a napirendről, Baán Lászlót pedig egy szinttel lejjebb tették: 2012 őszétől miniszteri biztosként vitte tovább a projektet.

3. Hízni kezd a kisgömböc

Baán közvetlen főnökétől, L Simontól 2012 őszén már konkrét feladatokat kapott. Így például fél év alatt ki kellett dolgoznia a múzeumi negyed teljes koncepcióját a finanszírozási tervekkel együtt, plusz helyet kellett találnia a Ludovikából kiköltöző Természettudományi Múzeumnak is. Erről a projektelemről egyébként azóta sem hallani, viszont az egész koncepció ekkor kezdett el egyre csak duzzadni, jórészt Baán László és/vagy az őt körülvevő stáb – akiknek személyéről semmit nem tudunk a mai napig - ötletelése nyomán. Véglegessé vált a területen elhelyezni szándékozott intézmények listája: a Néprajzi Múzeumot, a Magyar Építészeti Múzeumot, a Magyar Zene Házát, a Magyar Fotográfiai Múzeumot, valamint közös épületben az Új Nemzeti Galériát és a Ludwig Múzeumot kívánták a területen felépíteni. Majd 100 év után újra felbukkant a Széchenyi fürdő gyógyszállójának terve, a Petőfi Csarnok helyén interaktív gyermekjátszóház és/vagy kalandpark épült volna. Baán elengedhetetlennek gondolta az impozáns, de kiállítótérként jószerével használhatatlan régi Közlekedési Múzeum kupolájának visszaállítását és egy gasztrofalu megépítését is. Ekkor kezdett a projekt múzeumi negyedből valami kultúrvurstli jellegű öszvérré válni, egyre több Disneyland-szerű elemmel megspékelve. Az összköltséget akkor 60 mrd forintra becsülték, és a miniszteri biztos továbbra is döntő fontosságúnak vélte a megvalósíthatósághoz az uniós források becsatornázását. A 200 éves tájképi kert adottságait és funkcióját az ötletelők teljesen figyelmen kívül hagyták, ami a lakosság és a szakma körében egyaránt felháborodást váltott ki.

Az ötletelés célkeresztjében a 200 éves tájképi kert

A bírálók hamar felismerték a projekt kétarcúságát: a Városliget mint a fővárosiak kedvelt pihenő-és rekreációs parkja biztosan alkalmatlan a LigetBudapest projekt által vázolt épületek befogadására, amennyiben nem kívánják a park funkcióját megváltoztatni. A zöldfelület sem a Baán által remélt turistatömegek, sem a már idetelepített nagyrendezvények környezetpusztító hatásait nem képes kiheverni. 

Önfeledt heverészés helyett egy nyílegyenes, a rétet kettévágó allét kapnak majd a pestiek ajándékba

4. Legitimitást keres a kisgömböc

Bár a különféle szakmák - építészek, tájépítészek, urbanisták, muzeológusok - belső szakmai körökben vitatkoztak a projekt szükségességéről, illetve annak elhelyezéséről, a közvéleményhez ezekből a vitákból semmi nem jutott el. Baán László ennek ellenére szükségét érezte, hogy ideológiailag is alátámassza a projektet. 2013 januárjában a Magyar Hírlapnak adott interjújában a millenniumi építkezésekhez hasonlította a városligeti terveket, és azt mondta, ez a kormány befejezi az 1896-ban ide álmodott kulturális negyedet. A Liget történetét jól ismerők persze csak mosolyogtak ezen az érvrendszeren, hiszen a millennium idején semmiféle kulturális negyedet nem álmodott senki a Városliget területére, az impozánsnak tűnő, de csak néhány hónap élettartalmú épületek kiállítási célra készült pavilonok voltak, amelyeket a főváros a kiállítás zárása után haladéktalanul elbontatott, hogy a Liget eredeti  - közparki - funkcióját visszaállíthassa. Az a néhány múzeumépület pedig, amely az évek során a  Városligetben nyert elhelyezést, soha nem valamilyen egységes városfejlesztési - pláne ligetfejlesztési - koncepció alapján, pusztán az ingyentelek igézetében és különféle lobbik sikeres tevékenysége okán került a közparkba, nem ritkán a kortársak élénk rosszallása közepette.

Patyomkin-falu mint történelmi előkép? - Az Ezredéves kiállítás pénzügyi pavilonja, 1896

 5. A kisgömböc mindent felzabál

2013 februárjában, az addig lakonikusan legyintők is érzékelhették, hogy a Liget átalakítását komolyan kell  venni. Baán László és Balog Zoltán EMMI miniszter közös sajtótájékoztatón ismertették a megalománia határát súroló terveket.

A múzeumépületek mellett a projekt magába olvasztotta az Állatkert 15-20 mrd forintra becsült, tervezett biodómját és Pannon parkját, egy új raktározási és restaurálási központot a Szabolcs utcában, a cirkusz elköltöztetését, parkolóházak, mélygarázsok építését, az egész budapesti közlekedést érintő átalakításokat (elektromos buszhálózat, Kós Károly sétány lezárása, plusz egy földalatti megálló a Hermina útnál). Felbukkant a tervek között szakmailag teljesen megalapozatlan ( egy nyílegyenes sétány vágása a nagyréten keresztül) illetve merőben anakronisztikus elem is (Nebbien tervezett, de soha meg nem épült, diadalívszerű Liget kapujának megépítése). A 2013. júliusi kormányhatározat még további elemeket is nevesített a projektből: Zöld Liget néven egy ökologikus oktató-és látogatóközpontot (erről azóta sem derült ki semmi), a tó rehabilitációját, a Közlekedési Múzeum bővítését.

A tervek megismerése után lassan csordogálni kezdtek a bíráló hangok is. Tájépítészek szerint - akik a téma szakértői - a Városliget már most is túlhasznált, azaz nyári időszakokban a látogatók száma meghaladja azt az optimális szintet, amelynél a pihenni vágyók még zavartalanul élvezhetik a természet nyújtotta élményt, a csendet, a passzív pihenést. Baán - aki egyébként közgazdász végzettségű - ezt az érvet rendre azzal intézte el, hogy európai példákat sorakoztatott jobban kihasznált parkokról. A soha fel nem oldott ellentmondás a szakemberek és a miniszteri biztos érvei között egyébként abból ered, hogy a tájépítészek az eredeti, 1813-as elgondolás szerinti rekreációs funkciójú közparknak, míg Baán pontosabban nem definiált, de minden bizonnyal turisztikai attrakciókkal telezsúfolandó családi élményparknak tekinti a Városligetet.

Túl vagy alulhasznált a Városliget? Ha pihenőpark, akkor túlhasznált, ha élménycentrum, akkor elférnek még turisták a területen

Az elhelyezési ötletpályázat kiírása után bojkottra szólított fel a Magyar Építész Kamara Táj-és Kertépítészeti Tagozata, a Magyar Urbanisztikai Társaság pedig visszautasította a pályázatokat elbíráló zsüriben való részvételét .

A városligeti helyszínt elsők között bírálta - sőt egyenesen alkalmatlannak tartotta a kívánt funkciók befogadására - Finta Sándor Budapest főépítésze, de véleményét figyelmen kívül hagyták a döntéshozók. Szintén bírálatot fogalmaztak meg a teljesség igénye nélkül: Beleznay Éva és Schneller István volt főépítészek, Mélyi József  és Székely Miklós művészettörténészek, Ráday Mihály városvédő, Zikkert Zoltán és Pásztor Ádám építészek, Bardóczi Sándor tájépítész, Körmendy Imre a MUT elnöke, a Levegő Munkacsoport. A legnagyobbat azonban az elhelyezési ötletpályázat egyik nyertesének önkritikus írása ütötte. Berkeczi István, miután tervezőtársaival megnyerte a pályázatot, azonnal meg is fogalmazta kételyeit az egész projekttel kapcsolatban. Az írásból áradó lelkiismeret furdalás a már jól ismert tényeken nyugszik: a kiíró nem vette figyelembe a tájképi kert sajátosságait, fittyet hányt a park eredeti rendeltetésére, diszfunkcionális elemek megvalósítását írta elő a tervezőknek.

6. Törvénybe iktatódik kisgömböc

2013. július 2-án a kormány határozatban állt ki az "új nemzeti közgyűjteményi épületegyüttes" megvalósítása, egyben a Városliget családi élményparkká fejlesztése mellett. Ez volt az a pont, amikor deklaráltan megváltoztatták a 200 éves közpark, eredeti, még József nádor által kitalált pihenőparki funkcióit, hogy helyén egy turisztikai attrakciókkal megtűzdelt szórakoztató centrumot hozzanak létre. A pestiek pihenőparkjából így lett végérvényesen és visszafordíthatatlanul egy bevételtermelésre kitalált turisztikai desztináció. A projektiroda azóta is kínkeserves kommunikációs erőfeszítésekkel igyekszik bizonyítani, hogy a park feljlesztésének átalakításának nem lesznek vesztesei, de a vázolt alapokon valószínűleg nem létezik win-win szituáció. A turista nyilván nem azért jön esetenként több ezer kilométerről Budapestre, hogy a fűben üljön, a pihenést kereső lakosság meg nyilván nem arra vágyik, hogy előbbiek átgyalogoljanak (vagy a legújabb pletykák szerint egyenesen átlovagoljanak) a leterített pokrócán.

Ők biztosan nem nyertesei a projektnek.

 2013 decemberében Papcsák Ferenc zuglói polgármesterrel benyújtatták a Városliget törvényt, amely a főváros és Zugló tulajdonában lévő területet 99 évre egy ingatlanhasznosító kezelésébe adta (Városliget zrt). Ezzel egyidőben a fővárosnak kerületi szabályozási tervet kellett alkotnia a Városliget területére,  úgy, hogy minden addig létező szabályozást, építési előírást, rendeletet, településfejlesztési stratégiát, sőt törvényt figyelmen kívül kellett hagynia. Azaz a Városliget, mint építési terület felmentést kapott minden addigi szabályozás alól, nyilván, hogy a beruházást semmilyen előírás ne gátolja vagy késleltesse.

7. Az utolsó felvonás

A Városliget törvény elfogadása után megmozdultak a szakmai körök. Az Építészfórum tájépítészekkel, építészekkel karöltve aláírásgyűjtésbe kezdett a projekt ellen - Kérjük, ne vegyen részt a Városliget tönkretételében címmel - , egy független szakértői csoport pedig alternatív tervvel rukkolt elő: bizonyos múzeumi funkciókat a Városligeten kívül valósítottak volna meg, a Liget tekintetében pedig zöldfelületen nem, csak a burkolt felületeken illetve a térszint alatt építkeztek volna. A projektiroda mindezeket figyelmen kívül hagyva, és a fővárosi építési szabályzat elfogadása előtt,  2014 elején kiírta a nemzetközi tervpályázatot a múzeumi épületekre. A közreadott helyszínrajz is tartalmazott meglepetéseket: a Néprajzi múzeum a Hermina út Kós Károly sétány sarkáról az Ajtósi Dürer sor Dózsa György út sarkába került, a Nemzeti Galériát pedig teljesen rátolták a szűk Hermina útra, a Petőfi csarnok elé (e miatt a pont miatt kellett később a galéria épületére új pályázatot kiírni, ugyanis a VÉSZ megalkotásakor a főváros ezt a helyszínt elvetette). A Gyermek élményközpont hirtelen átkerült a Királydomb helyére - a VÉSZ ezt is kiiktatta, így az egész interaktív gyerekmúzeum terve ment a kukába júniusban. A Nebbien kaput áttelepítették a Stefániára, a Vidámparkból kimenteni szándékozott lézerdodgem épülete pedig pajtaszínházként került a tervekbe  a mai bajor sörsátor helyén. A rajz szerint a közkeletű nevén Olof Palme házként ismert régi Műcsarnok gasztronómiai funkciót kapna, a Közlekedési Múzeumot pedig térszint alatt bővítenék. Mindezekkel egyidejűleg a projekt 149 md forintra hízott, melynek kb felét a múzeumépületekre, másik felét a park rehabilitációjára költenék.

A tervpályázat mellékletét képező helyszínrajz - fele sem igaz ma már

 Miközben a szorgos tervezők rajzoltak, a főváros 2014 júniusában lefolytatta a a törvényben előírt kötelező partnerségi egyeztetést az építési szabályzat megalkotása előtt. Az egyeztetésen számos szakmai és civil szervezet valamint magánszemély fogalmazott meg kifogásokat. Többen a projekt elhibázott volta mellett érveltek, ezt azonban a projektet mindvégig hallgatásával támogató főváros már nem tudta figyelemebe venni, hiszen a kormány és a parlament már döntött a megvalósításról és helyszínről. Annyit sikerült elérni, hogy az építési szabályzatban a Nemzeti Galéria a bontásra ítélt Petőfi Csarnok helyére kerüljön, a Királydomb térsége érintetlen maradjon, valamint a gasztrofalu kikerüljön a tervekből. Az épületek magasságát 25 méterben korlátozta a szabályzat, ez egyébként magasabb mint az átlagos lombkoronaszint a Ligetben. Felmentést kapott ez alól a galéria épülete, melynek elhelyezését egyébként az Építészkamara nem tartotta megfelelőnek, de ez a kifogás is süket fülekre talált.

Folytatás - 2.rész

A Városligetet 70 éve, 1944. július 2-án délelőtt érte az első komoly légicsapás a 2. világháborúban. Pest már ízelítőt kapott április 3-án a szövetséges légierő pusztító erejéből, akkor a ferencvárosi és józsefvárosi pályaudvar mellett számos polgári célpont is találatot kapott, de a Liget egyelőre élte tovább megszokott életét.

Július 2. azonban verőfényes vasárnapra esett, a Városliget tele volt sétálókkal, családokkal, gyerekekkel. A támadás eredetileg a csapatátcsoportosítások szempontjából kulcsfontosságú vasúti objektum, Rákosrendező ellen irányult, azonban a légvédelem erőteljes zavaró tevékenysége miatt a bombák a belső kerületekre és a Ligetre hullottak. A Köröndtől kifelé, az Andrássy úti paloták egy része súlyos károkat szenvedett, az útpálya több helyen beszakadt, a bombakrátereken át le lehetett látni a földalatti vasút pályatestére. A légiriadó váratlanul érte a Ligetben korzózókat, óvóhely híján az emberek fejvesztve menekültek a tavon átívelő híd alá és a földalatti lejárói felé. Szilágyi György visszaemlékezései szerint "a Városliget fáin úgy lógtak a széttépett emberi testrészek, mint karácsonyfán a szaloncukor."

Ennyi maradt a Gerbeaud-kioszkból

A megrongálódott emlékmű - Mária Terézia, II.Lipót és Ferenc József szobra kapott találatot

 A Ligetben találatot kapott a Weingruberként emlegetett Székesfővárosi pavilon, az 1885-ös kiállításra épült, eredetileg a király fogadására szolgáló, majd később cukrászdaként működő Gerbeaud-kioszk, de számos bomba hullott a Városligeti tó medrébe és a korcsolyacsarnokra is. A Millenniumi Emlékmű jobb oldali oszlopcsarnoka súlyosan megrongálódott az itt álló Habsburg királyszobrokkal együtt. (Mária Terézia szobra néhány éve Gödöllőre került, Ferenc József a mai napig a sülysápi szoborraktárban várja sorsa jobbrafordulását.) A Műcsarnok Aréna út felőli szárnya leomlott, az épület üvegteteje megsemmisült. Találatot kapott a szemközti Szépművészeti Múzeum is, teljes tetőszerkezete megrongálódott. Itt a pusztítást a csapadékos tél végezte be, a hólé szabadon folyt a falakon és a műtárgyakon. A Vajdahunyadvár reneszánsz szárnyának egy része leomlott, a múzeum tetőszerkezetét pedig az ősz folyamán kétszer is átszakította a ledobott lőszerutánpótlás. Teljesen megsemmisült a Rákóczi-ház és a lőcsei óratorony. A gyűjtemény 75 százaléka lett a lángok és a fosztogatás martaléka.

A Műcsarnok Aréna út felőli szárnya

A Szépművészeti azóta is zárva tartó román csarnoka

 1944 őszére Budapest lakossága kényszerűen megtanult együtt élni a zavarórepülésekkel és a bombázásokkal. Szeptember hónapban egymás után 10 alkalommal érte súlyos légitámadás a fővárost, szeptember 14-én kapott találatot az Iparcsarnok, az állatkerti pálmaház és a Közlekedési Múzeum. Utóbbinak értékes repülőgép - és 1:5 arányú vasúti modellgyűjteménye az enyészeté lett.

 A Közlekedési Múzeum romjai

Az Iparcsarnok gyújtóbombáktól teljesen kiégett épülete

 A háború közvetetten is sújtotta a ligeti intézményeket: nem kapott játékengedélyt, így bezárt a Fényes Fővárosi Nagycirkusz (nem volt óvóhelye), a Vurstli, az Angol Park kihalt, az Állatkert még nagy nehézségek árán tartotta magát, de az állatok élelmezése és a besorozott munkaerő hiánya egyre nagyobb gondot jelentett. Csodával határos módon a Széchenyi Fürdő kútjai épen maradtak, így a kádfürdőosztály már 1945 márciusában kinyitott. A mai nagyrét helyén elterülő korzón álló világító szökőkút horganyzott acéllemez figurái a feketepiacon bukkantak fel.

A háború utolsó szakasza, Budapest ostroma még a többé-kevésbé épen maradt intézmények sorsát is megpecsételte. A főváros bekerítése 1944 karácsony szentestéjén kezdődött és 26-ra az ostromgyűrű be is zárult. A Vörös Hadsereg és a hozzájuk csatlakozó román csapatok január 9-én átlépték a Hungária körutat, és behatoltak a Városliget területére, ahol napokig tartó, öldöklő közelharc bontakozott ki. Az Iparcsarnok romjai között tűzharcot vívtak, az Angol Park és a Vurstli területén harcálláspontokat létesítettek. A legnagyobb pusztulást az Állatkert volt kénytelen elszenvedni: a még életben lévő állatokat a lakosság és a katonaság egyszerűen megette, a többiek éhenhaltak vagy repeszektől pusztultak el. (Korábban).

Megjegyzés: lankadatlanul tartja magát az a sztori miszerint egy, az Állatkertből megszökött oroszlán a földalatti egyik állomásán tengette az ostrom alatt napjait, majd Zamercev városparancsnok és hős csapata befogta és visszaszállította a zoo-ba. A történet szerepel Ungváry Krisztián Budapest ostroma című könyvében is, forrása Zamercev magyarul 1969-ben kiadott visszaemlékezése. A történet szépséghibája, hogy a budapesti Állatkertnek a háború után nem maradt, és még évekig nem is volt semmilyen nagymacskája, sőt a korabeli napilapok - melyek egyébként bőven tárgyalták a szovjet csapatok lakosság érdekében tett erőfeszítéseit -  sem emlékeznek meg az oroszlánszabadítókról. Nádler Herbert akkori igazgató szerint a nagyvadakat az Állatkert munkatársai lőtték agyon, nehogy kiszabadulva kárt tegyenek a lakosságban. Egy másik verzió szerint - egy szemtanúval készített interjúm - az orosz katonák szórakozásból engedték össze az éhező vadállatokat, akik aztán halálra sebezték egymást. Hogy valójában mi történt, nagyon nehezen rekonstruálható, hiszen 1945-ben, az igazolóbizottságok működésének árnyékában, valószínűleg senkinek nem akaródzott elmondani a teljes igazságot.

1944-ben még a Városligetnek is volt állandó lakossága. Egyrészt a Mutatványos telepen élő hintások, céllövöldések, másrészt az Állatkert dolgozói, akik a mai Varannó utca melletti szolgálati lakásokban éltek. Ők gyakorlatilag november vége és január közepe között nem tudtak az óvóhelyekről felmerészkedni, saját élelmiszer tartalékaik, a megolvasztott és szalvétán átszűrt hólé, valamint a Gundel család lekvár és cukrozott kakaópor készletei segítették őket a túlélésben.

A víziszárnyas állomány teljesen elpusztult, a kihalt állatkerti tóban gyerekek csónakáznak 1945 májusában

 A faállomány és a ligeti infrastruktúra jelentős károkat szenvedett, ehhez képest a talpra állás viszonylag gyorsnak volt mondható. A Széchenyi Fürdő az első tavaszi napokban megnyitott, a strandfürdő részen az üres medencékben napoztak az emberek. Fűtőanyag nem volt, így az asszonyok a városligeti hőforrásoknál rendezték a hétvégi nagymosást, de rögtönzött piac is virult a tó partján. A Vurstli és az Angol Park május 1-re készen állt, utóbbi a megváltozott körülmények között  szovjet katonai parancsnokság irányítása alatt működött, belépőt viszont nem szedtek.  A romeltakarítás még évekig húzódott, az 1949-es VIT-re bontottak le több menthetetlen épületet, és ebben az évben kezdett életjeleket adni a lassan újra benépesülő Állatkert is.

 Nagymosás az artézi forrásnál

Majkó Zsuzsanna

A poszt az Élet a régi Városligetben c. könyvben megjelent írásom átdolgozott verziója.

Képek forrása sorrendben:
BTM Kiscelli Múzeum
MTI
BTM Kiscelli Múzeum
BTM Kiscelli Múzeum
Közlekedési Múzeum
MTI
MTI
MTI

Minden jel szerint rossz napok jönnek a Mezőgazdasági Múzeumra. A nem túl távoli jövőben költözniük kell, hogy hová, ez még nem tudható, mint ahogy hivatalosan az sem, mi költözik a kétszer felépített Alpár-épületbe, a Vajdahunyadvárba. Mivel a historizáló épületek manapság igen divatosak szállodaként vagy épp VIP-fogadások, trendi lagzik kulisszáiként, sokat talán nem kell agyalnunk az új funkció kitalálásán. Főleg, hogy a Heti Válasz a múlt héten már felvetette a gasztroközpont ötletet "jobbító szándékú" írásában.

Valamivel több mint 100 éves története folyamán nem először vetnek szemet különféle állami szervek vagy épp magánbefektetők a történelmi főcsoport épületegyüttesére. Ennek minden bizonnyal az a magyarázata, hogy az Alpár-épület exklusivitása és történelmi levegője sokak szerint túl jó cséplőgépek és kézimalmok bemutatóhelyéül. A történet úgy kerek egész, ha tudjuk, a millenniumi történelmi főcsoportot másodszor, tartós anyagokból már kifejezetten a Mezőgazdasági Múzeum számára építették meg 1907-ben. (Az Országos Magyar Gazdasági Egyesülés már 1897-ben kilobbizta magának a várat, 1899-ben azonban ki kellett költözniük a fenyegető állagromlása miatt. ) Hogy az épület eleve múzeumi célokra lett kialakítva, az nem zavarja a különféle hasznosítási álmokat, és a koreográfia sem változott az évek során: valaki kinézi magának a soktornyú mesepalotát, és aztán kerül, amibe kerül, ésszerűség ide vagy oda, a múzeumnak mennie kell.

Előzmények - előbb egy kis biznisz, aztán az ideológia

A háború után egyszer már megpróbálták kipaterolni a Mezőgazdasági Múzeumot az otthonából. Kezdetben az Árumintavásár rt majd a  frissen alakult és grandiózus terveket dédelgető Úttörőszövetség tette rá a kezét, és kis híján sikerült is szovjet típusú Úttörőpalotává alakítaniuk a várat.

Háborús pusztítás

A világháborúban az épület súlyos, de korántsem helyrehozhatatlan károkat szenvedett. A reneszánsz szárny egy része bombatalálatot kapott, az ostrom alatt pedig kétszer a ledobott lőszerutánpótlással találták telibe a tetőszerkezetet.

Háborús pusztítás

Ami pusztítást nem végzett el a háború, azt az időjárás, majd az inflációs idők fosztogatásai megtették. A pénz romlásával egyidejűleg Budapesten feléledt az árucsere kereskedelem, így a mozdítható gépalkatrészek, szobrok, kisplasztikák, sőt értékes festmények kifőzve, ponyvaként, megjelentek a feketepiacon. A múzeum vezetése hiába szorgalmazta a helyreállítást, a földművelési minisztérium a füle botját sem mozgatta. 1948-ig csak a tetőszerkezet károsodásait sikerült javítgatni, azt is csak Hajós Alfréd (Alpár-tanítvány) áldozatos munkájának köszönhetően.

Háborús pusztítás

A fekete fellegek 1949-ben kezdtek sokasodni a múzeum felett. A Kreskedelmi Minisztérium felügyelete alá tartozó  Árumintavásár rt, amely a BNV-ket is szervezte, rájött micsoda kapitális biznisz, ha a múzeum termeit kiállítási célokra bérbe adja. Azzal most ne bíbelődjünk, hogy hogyan adhat az ember olyasmit bérbe, ami nem is a tulajdona, az ebben a korban senkit nem zavart. Az rt egyszerűen megkerülte a tulajdonos FM-et, és a gazdasági főtanács rendeletének értelmében anyagi ellentételezés és helyreállítási kényszer nélkül igénybe vette (a kor kedvelt szófordulata az einstandra) az épületet, majd azt hasznosította árumintavásár céljaira, a befolyt bérleti díjat pedig zsebre tette. A vásár ideje alatt a múzeum anyagát összehányták a pincében vagy a padláson, ahol épp helyet találtak. A múzeum vezetése hiába tiltakozott az impertinens eljárás ellen, bosszúból a következő évben még megkapták a VIT (Világifjúsági Találkozó) küldöttségek étkeztetését a múzeumi termekben végző Állami Étkeztetési Vállalat kellemetlen társbérletét is, akik a múzeum vezetésének bárminemű értesítése nélkül a termekben építkezésbe -átalakításba fogtak. Az FM állami hierarchiában betöltött marginális szerepére jellemző, hogy Erdei Ferenc földművelési miniszter levélben intette a múzeum főigazgatóját: a kialakult helyzetet "tekintettel az őszi nemzetközi Vásár és a VIT érdekeire, tűrniük kell, miután a panaszok orvoslására sem jogi, sem tényleges lehetőség nincs."

Megjöttek az úttörők

Az 1949.évi őszi vásár után a múzeum vezetése azt gondolta, hozzáláthatnak végre a szétdúlt termek helyreállításához, a gyűjtemény újrarendezéséhez, ám ez hiú ábrándnak bizonyult. Október 5-én délelőtt ugyanis megjelent az intézményben egy "úttörőbizottság", szemrevételezett, majd 10-én, immár mérnökökkel felszerelkezve tértek vissza a helyszínre. Az akkori ügymenetre jellemző volt, hogy a legilletékesebbet, a Múzeum vezetését soha, senki nem tájékoztatta semmiről, pedig időnként fontos és befolyásos elvtársak - pl maga Köböl József, a Fővárosi Törvényhatósági Bizottság elnöke - jöttek-mentek a termekben, nézelődtek, méricskéltek, tervrajzokat kértek. Végül egy levélből derült ki, hogy Budapest Főváros 250.052/1949. számú határozatával a Múzeum épületét az Úttörő mozgalom céljaira igénybe vette, és annak Úttörőpalotává átalakítását elrendelte.

Ki a palotákból az urakkal! - A nagy átalakítás

A népi demokrácia - ahogy a rendszer önmagát nevezte - alapos ideológiát kreált a paloták közösségi célú hasznosítására. Ahogy az úttörőmozgalom propagandafüzete írja: "Ha a palota szót halljuk, élénken emlékezetünkben van még, hogy néhány évvel ezelőtt, a felszabadulás előtt, kiváltságos urak otthona volt, ahol szőtték bűnös, népet elnyomó és kizsákmányoló terveiket." Ennek azonban vége, a palotákba ezentúl gyerekkacaj és felhőtlen boldogság költözik az úttörőmozgalom jóvoltából. Azt a mellékesnek egyáltalán nem nevezhető tényt a brossúra természetesen elhallgatta, hogy a Városligetben álló Vajdahunyadvárban soha, semmilyen főurak nem laktak: a magyar mezőgazdasági kultúra bemutatására jött létre.

Kezdődik az Úttörőpalota építése

Az úttörőpalota mint intézménytípus egyébként egy az egyben szovjet import: célja a 10-14 éves korú gyerekek ideológiai befolyásolása, az egyháztól való eltávolítása, gyermekaktívák nevelése a mozgalom számára. Ezt úgy kívánták elérni, hogy a gyermekek tanórán kívüli szabadidejét is totális felügyelet alá vonták. Az úttörőpalotákban, tanítás után, szakköri rendszerben bizonyos szakmák alapfogásait sajátíthatták el (asztalos-műhely, fémmegmunkáló-műhely, híradástechnikai-műhely). Egy-egy szakkörbe egyidejűleg 20-25 gyermek járt volna, de rendeztek volna sportversenyeket, filmvetítéseket, konferenciákat is. Úgy számoltak, havonta 10-12 ezer gyermeket lehet így a mozgalomba terelni, akiknek felügyeletét a szakoktatók mellett képzett pártmunkásokra - ún. nevelőkáderekre -  bízták volna.

A Vajdahunyadvár gótikus szárnyába a fémmegmunkáló-és textilműhelyt szánták esztergapadokkal,  fonó és szövőgépekkel, az egyik toronyszobában a fotóműhely, a másikban a csillagász szakkör kapott volna helyet. A reneszánsz palotarészben zenetermet, tánctermet és 500 fős színháztermet alakítottak volna ki, de itt lett volna a nagy forradalmárok terme is, mely Rákosi, Sztálin és Lenin életét mutatta volna be. Az emeleten kaptak volna helyet az ifjú biológusok és micsurinisták, a fizika-szakkörösök, a vegytanosok és a matematikusok. Az építészeti termekben kis téglákból házakat, gyárakat terveznek majd a kispajtások - írja a brossúra-, a közlekedési teremben pedig a vasúti jelzőberendezések és váltók működését sajátíthatták volna el az úttörők.

A fémmegmunkáló terem a gótikus ívek alatt - részlet a látványtervből

A funkció természetesen átalakításokat is kívánt: a gótikus szárny túl sötétnek bizonyult, ezért a festett üvegablakokat sima üvegre kellett volna cserélni. A belső, díszes épületfestést pedig felváltotta volna a praktikus, fehérre meszelt fal, a világítást pedig kizárólag hidegfénycsövekkel oldották volna meg. További probléma volt, hogy a jáki kápolnában akkor még istentiszteleteket tartottak, de Rákosi elvtárs megnyugtatta az úttörőket, hogy a templomot majd megszüntetik, és benne a könyvtárat helyezik el.

Pártviták kereszttüzében

A koncepciót a feltörekvőben lévő  Úttörőmozgalom vezetése dolgozta ki, a megvalósítás azonban igen hamar kikerült a kezükből, és magasabb pártfórumok visszatérő témája lett. Egyesek a finanszírozást látták gyenge pontnak: a Vajdahunyadvár átalakítása hatalmas összegeket emésztett volna fel, a géptermek, szakköri műhelyek felszereléséhez pedig az üzemek segítségét kérték. Ez azonban számosaknak nem tetszett, úgy érezték forrásokat vonna el a valódi termeléstől. A pártfórumokon emellett az Úttörőpalota munkaerőszükséglete is egyre duzzadt:80 főállású szakkörvezetővel, 7 osztályvezetővel, 53 fő technikai személyzettel,  tanácsadó testülettel és társadalmi munkásokkal is számoltak. A vita egy pontján a  Budapesti Pártbizottság részt kért az irányításból, sőt javasolta még a legfőbb testületbe a Népnevelési Minisztériumot, a Nőszövetséget, és a MINSZ-t (Magyar Ifjúság Népi Szövetsége)is. Innentől már lehetett tudni, hogy a sok bába közt elvész a gyermek, és a nagyra törő tervekből végül semmi nem valósul meg.

Pedig a munkálatok egy ideig gőzerővel folytak. Az egész - 13 milliós - költségvetésből tervezésre, építkezésre már az első félévben elköltöttek 600 000 forintot, ám a palota éves fenntartása is komoly összegre, mintegy 2,5 millió forintra rúgott volna az előzetes számítások szerint. A reneszánsz szárnyat kiürítették és itt az átalakítási munkálatokat is elkezdték. (A kaotikus viszonyokra mi sem jellemzőbb, mint hogy a Mezőgazdasági Múzeummal közben senki nem foglalkozott. A főigazgató sürgetésére végül a Közületeket Elhelyező Bizottság kiutalta a múzeum számára a romos, óbudai Schmidt kastélyt, ahol viszont a Fővárosi Múzeum székelt, így most már nekik kellett új épület után nézni. Az egész költöztetési hercehurca fél millióba került volna, de mivel senki nem akarta fizetni a cehhet, végül mindkét intézmény maradt a helyén)

1950-ben szeptemberében a Fővárosi Törvényhatóság Végrehajtó Bizottság az építkezés befejezését-elsősorban forráshiány miatt- 1952-re tolta ki, majd röviddel ezután a párt államgazdálkodási bizottsága egy döntéssel az egész tervet lefújta. Most az úttörők csomagoltak, az eddig elköltött pénz pocsékba ment, az épületet újra kiürítették, a múzeum dolgozói újra reménykedtek, kicsomagolhatják végre a raktárban porosodó tárgyakat. Az FM végül 1951 őszén kapta vissza az épület feletti rendelkezést, és ezzel a múzeum költözése lekerült a napirendről.

Ez a 6 éves intermezzo jelentősen visszavetette a Mezőgazdasági Múzeum háború utáni talpra állását. A koncepciótlan ötletelés súlyos milliókba került az amúgy kilátástalan helyzetben lévő, háborús jóvátételt nyögő országnak. Bár az épület Úttörőpalotának alkalmatlan volt, mégis pusztán ideológiai okokból éveken át erőltették a megalomán, finanszírozhatatlan tervet.

(Az íráshoz Ligetfalvi György nyújtott pótolhatatlan segítséget, aki az Úttörőpalotával kapcsolatos kutatási anyagát - tanácsi és pártiratok, feljegyzések, levelezések - a rendelkezésemre bocsátotta. Köszönet érte.)

MZS

"Majdnem úgy tűnik fel, hogy valahányszor valamely középület számára ingyen telekre van szükség, ezt mindenkor a Városliget fogja megbánni. "
(A Középiskolai Tanáregylet budapesti körének levele a Székesfőváros Tanácsához a Városliget liget jellegének visszaállítása iránt - 1897. május 5)

Nem írtam eddig a Liget Budapest projektről - legalább is nem ezen a felületen - mert a blog vállaltan helytörténeti témát dolgoz fel, ezért a Múzeumi Negyedről alkotott véleményemmel nem terheltem az olvasókat. Tegnap azonban megjelent az építészeti tervpályázat kiírása, aminek néhány részlete idekívánkozik.

Csak a minden érdeklődő számára letölthető, rövidített kiírásból derült ki, hogy a Baán László által a nyilvánosság előtt is többször ismertetett elhelyezési koncepció jelentősen változott december óta. Eddig ez nem volt publikus, így az új terv számos meglepetést tartalmaz.

Az új elhelyezési terv - Pdf-ben itt

A kiírás szerint a legjelentősebb intézmény- a Nemzeti Galéria és a Ludwig közös épülete - a jelenleg még álló Petőfi Csarnok elé kerül. Arról bizonyára lesz még vita, hogy a hatalmas épületkomplexumnak mennyire sikerült megfelelő helyet találni a szűk Hermina út mentén, magam inkább arra szavaznék, hogy a Városliget zöldfelületeibe történő durva beavatkozás nélkül egy ekkora építmény sehol nem helyezhető el a jelenlegi közparkban. A tervezett elhelyezkedésből logikusan az következik, hogy a Petőfi Csarnokot lebontják, és helyére nem épül semmi (ez jó). A pályázat szöveges része azonban továbbra is említi az Ifjúsági Tudásközpont funkciót (47.oldal), igaz arról nem szól, hogy azt a Liget mely részén valósítanák meg. Egyesek tudni vélik, hogy a Vajdahunyadvár a kiszemelt objektum, ahonnan a Mezőgazdasági Múzeumnak majd mennie kell, de hivatalosan ez egyelőre sehol nem hangzott el. (Ez se lenne új elem egyébként, az Úttörőszövetség egyszer már kinézte magának a Vajdahunyad várát, és valami teljesen hasonlót - persze a korszellemhez igazodóan  - tervezett. Megannyi kis micsurinista természettudóst meg feltaláló- palántát akartak nevelni az Alpár- épületben, de persze nem volt rá pénz, így a nagyszabású terv némi kiheverhető rombolás után dugába dőlt.)

Az Építészeti és a Fotómúzeum a rondó két oldalára, a jelenleg is burkolt Ötvenhatosok terére kerül, változás viszont, hogy a Néprajzi Múzeum az új koncepció szerint a Fáskör elé, a Dózsa-Ajtósi sarokra épülne (egyébként jobban megkímélve a Ligetet, mint a korábbi terven). A Magyar Zene Háza a rondó mögött, egy elhagyott BNV irodaház helyén épülne meg, itt azonban némileg aggályos a megközelíthetőség (már ha jelentős forgalommal számolunk) és kérdéses a jelenleg tervezési területen álló 170 éves platánok sorsa. Ez a terület egyszer már képbe került, az első Orbán kormány idején, második körben ide szánták a Nemzeti Színházat. A térképen sárgával jelzett területek egyrészt az Állatkert beruházásait jelzik a volt vidámparki területen, másrészt a Közlekedési Múzeum térszint alatti bővítését. Ezek tehát az új épületek, hogy a park hogyan változik arról egyelőre mit sem tudunk.

Az az átkozott fasor - avagy problémák a kiírás történeti részeiben

Elvileg új épületek tervezésénél nem feltétlenül van meghatározó szerepe a park történelmének, azonban a kiíró bő terjedelemben foglalkozik a témával, és többször hivatkozik a Városligetre, mint történelmi parkra. Ehhez képest a 19. oldalon kezdődő kronologikus felsorolás némileg slendriánra és esetlegesre sikeredett, a teljesség igénye nélkül pl.

"1889 - első cirkusz megnyitása" - ezzel szemben az első állandó cirkuszépület megnyitása tehető erre az évre, Barokaldi már 1871-ben üzemeltetett deszka - ponyva alapú sátrorcirkuszt a Tüzijátéktéren.

"1893 - átadják a városligeti Műjégpálya épületét és első pályáját a Városligeti-tó medrében" - ezzel szemben a pesti Korcsolyázó Egylet jégpályája az 1869/70-es szezontól üzemelt, az első korcsolyapavilont - ha nem számítjuk a jelentéktelen melegedőt - Lechner Ödön tervezte 1874 -ben.

"1906 - átadják a Hősök terén a Millenniumi Emlékművet" - ezzel szemben 1906-ra csak az emlékmű építészeti része készült el, a királyszobrok és a vezérek szoborcsoport jóval későbbi. A tényleges ünnepélyes átadásra 1929-ben került sor.

Ugyanilyen ötletszerű a ligeti szobrok felsorolása - említi a kiírás pl a meglehetősen jellegtelen és félreeső helyen álló Reagen szobrot, de nem tud Ligeti Miklós Rudolf koronaherceget  ábrázoló szobráról, de Stróbl Alajos Olvasó lányok című művéről sem.

A fentiek tűnhetnek szőrszálhasogatásnak,   a 30. oldalon azonban orbitális baki csúszott a kiírásba. A kiíró felcserélte a Városliget 1813-as tervpályázatának győztes pályaművében szereplő felmérési térképet - azaz a területen meglévő állapotokat rögzítő rajzot - a tényleges tervekkel.

NEBBIEN EREDETI PARKTERVE 1813-BÓL mondja a kiíró - EZZEL SZEMBEN EZ A FELMÉRÉSI RAJZ

Ilyen állapotokat talált Nebbien a területen a tervezés megkezdése előtt, D-vel jelölte a mocsarat

És ilyet szeretett volna-ez ugyanis maga a terv

Kezdettől fogva nem volt világos, hogy a projektiroda miért ragaszkodik olyan makacsul a nagyrétet kettészelő, gyakorlatilag a Városliget legnagyobb kiterjedésű napozórétjét tönkretevő, tájképi kerttől teljesen idegen nyílegyenes, fasorral szegélyezett alléhoz, amely még az elhelyezési ötletpályázatnak is kötelező eleme volt. Most kezdett derengeni, lehet, hogy azt hiszik, ezt Nebbien tervezte, és így hivatkozni lehet arra, hogy ők csak visszaállítják az eredeti állapotot. (Bár akkor szegény tájépítészek kénytelenek lesznek egy viszonylag nagy kiterjedésű mocsarat is tervezni a területre). Nebbien azonban gyűlölte az egyenes vonalvezetésű utakat, ki is irtotta mindegyiket a tervezőasztalon. Most, hogy ez a tény a projektiroda munkatársai számára is kiderülhet, talán elhagyhatják a tervekből az értelmetlen és bosszantó fasort.

A teljesen beépített Városliget mint történeti hagyomány?

A kiírás 29. oldalán azzal a meglepő kijelentéssel találkozunk, miszerint a "Városliget olyan speciális városi közpark, amelynek része bizonyos történeti beépítettség." A továbbiakban azt is megtudjuk, hogy a Liget Budapest projekt ezt a hagyományt folytatja (hogy miért ragaszkodnak egy rossz, már a múlt században is a pestiek tömegeit bosszantó hagyományhoz, arról nem írnak). A fenti állítás illusztrálására a kiíró ezt a képet mellékelte a következő képaláírással (31.oldal)

A VÁROSLIGET 1896-BAN

Az óvatlan szemlélő, mondjuk egy külföldi pályázó a képen egy épületekkel sűrűn telezsúfolt területet lát, mintegy alátámasztásául annak a sugalmazásnak, hogy a pestiek kedvelt időtöltése és sajátos történelmi hagyománya a közparkokat sűrűn beépíteni. A valóság ezzel szemben az, hogy az 1896-os Ezredéves Kiállítás helyszínrajzát látjuk, az épületek ideiglenes kiállítási pavilonok, melyek 98%-át a kiállítás zárása után haladéktalanul elbontották. Hogy a két nagy kiállítás területhasználata mennyire volt passzió és mennyire a fővárosra oktrojált, kényszerű vállalás, arról korábban már írtam. Mindenesetre nem meglepő ez az érvelési technika, ugyanis előadásaimon rendszeresen szembesülök azzal, hogy a pestiek nem jelentéktelen hányada úgy gondolja,  az Ezredévi Kiállítás épületei a II. világháborúban semmisültek meg, de ha nem, legalábbis a kommunisták rombolták le őket. Azt, hogy a látszatra tetszetős építmények tulajdonképpen díszletek voltak - nem tudják.

Tavaly a Corvinus Egyetem Kert-és Szabadtértervezési tanszéke készített egy felmérést, melyek azok a Városligetben fellelhető értékek, amelyekhez a liget-használók a leginkább ragaszkodnak. A válaszadók

62,8%-a a park természetszerű jellegét
48,2% -a a növényzet, idős fák,
29,1%-a a csend, nyugalom meglétét említette fő vonzerőnek.

21,7% tartja fontosnak az intézményeket (Szecska, Állatkert), 19,7% a park történelmi hangulatát, 18,3% a tavat, 15% a múzeumokat, és 6% a rendezvényeket.

Az egész Budapest Liget koncepció kezdettől fogva belső ellentmondásokkal terhelt, csakúgy mint a Városliget története: úgy szeretne (állítólag) egy városi köz-és pihenőparkot (ahogy eleink mondták: városi üdülőhelyet) megőrizni  hogy közben attól idegen funkciókkal igyekszik teletelepíteni. A probléma nem új, a Középiskolai Tanáregyesület 1897-es levele akár ma is íródhatott volna. A 4 sűrű gépelt oldalnyi panaszáradat felemlegeti, hogy a liget lombos zöldfelületei egyre pusztulnak.

"Bár évek hosszú során át mind az illetékes tényezők, nevezetesen a nagytekintetű tanács, mind a közönség, mind pedig a napi sajtó buzgón fáradoztak azon, hogy a Városligetnek liget-jellege fönntartassék, egyes sajátságos körülmények folytán mai nap addig jutottunk, hogy ezen szándék megvalósítása komoly veszélyben forog. Ismeretes dolog, hogy ez az egyetlen árnyas sétakert volna az, melyet a nyári évszakban oly szükséges üdülés céljából a főváros balparti részének közönsége érezhetőbb költség és időveszteség nélkül naponkint felkereshet és könnyű szerrel elérhet. Egészségi szempontból, különösen oly családokra nézve, melyekben gyermekek vannak, rendkívül fontos, hogy ez a liget a port megkötő, mentül nagyobb pázsitterületekkel, és a levegőt javító mentül tömegesebb és árnyasabb facsoportokkal bírjon."

Azonban nem elég, hogy a Népliget (itt a Vurstli) területén egyre-másra nőnek ki a földből a kávéházak, apró mozik, színházak, de a legfelháborítóbb, hogy a Műcsarnokot is ide építették, tönkretéve ezzel a Liget egyik legszebb facsoportját, holott a város tele üres telekkel.

"Minden jel arra mutat, hogy a Liget helyreállítása nem jó irányba halad: egész divattá lett, hogy a Ligetben helyezzenek el mindenféle múzeumokat.... Más nagyvárosokban a belterületen is vannak akkora kertek mint a mi Ligetünk. Berlinben a Tiergarten körbe van véve várossal, minekünk már a város szélén se legyen egy tekintélyesebb nagyságú ligetünk? Ha elgondoljuk, hogy fogy Budapest környékén mindenütt a fa, el kell ijednünk a jövőtől."

-zárják soraikat az igen előrelátó középiskolai tanárok 1897-ben.

MZS

Köztudott, hogy a Vidámpark területe a hajdani Vurstli és Angol Park összevonásával alakult ki. A két területet a Hermina út választotta el egymástól, ezt a szakaszt az összevonáskor megszüntették. Az Angol Park egy kézben összpontosuló, szórakoztatóipari nagyvállalkozás volt, kifejezetten a középosztály pénztárcájához szabva. Vurstlinak az évek során ide-oda költöztetett kisvállalkozó mutatványosok által elfoglalt 2 utcányi területet nevezték. Jellemzően a valamikori vásári mutatványos hagyományok éltek itt tovább céllövöldével, körhintával, panorámaképpel, krajcáros színházzal, csengős mozival.

Közönsége a környékbeli kerületek szegényebb lakóiból, cselédlányokból, iparossegédekből, szabadságos bakákból verbuválódott, de Molnár Ferenctől tudjuk, hogy a bohémvilág is szívesen lemerült időnként az alsóbb néposztályok szórakoztató centrumába. A Vurstli túlélte a II. világháborút, 1945 késő tavaszán már működött. A megszüntetéssel egy foglalkozási ág is lassan eltűnt a Városligetből, a mutatványosok 1950-ben szedhették a sátorfájukat, ami ezeknek az embereknek azért is volt különösen megrázó, mert sokan közülük nem csak dolgozni jártak a Vurstliba, itt is éltek, méghozzá a játékok mögötti telkeken felhúzott, általában 1-2 szobás kis házakban.

1. Vurstli, 2. Angol Park, 3.Cirkusz, 4. Állatkert, 5. Műszínkör épületének telke

A Vurstli területének nagyobb része ma a Vidámpark kapuin belül található. A lovacskás körhintától egy fákkal szegélyezett sétaút vezet hátra egészen a Varannó utcáig. Ez volt a Vurstli főutcája. A sarkon a sokat emlegetett, ma is működő szecessziós körhinta, mögötte 2 parcellával állt a Feszty körkép rotundája. Azzal szemben, az út túloldalán volt özvegy Fényesné Fortuna mozgója és vele egy épületben a rossz hírű Bonctani Múzeum illetve a rémségek kicsiny tárháza, a Plasztikon.

1.lovacskás körhinta, 2. Feszty rotunda, 3. barlangvasút, 4. Fortuna mozgó, 5. céllövölde, 6. Klupáti- féle körhinta
A mai utcakép googlemaps, és belső kép googlemaps

Az utca végén a Barokaldi néparéna, visszafelé egy szatócsbolt, a nemzeti hajóhinta és még egy körhinta

A Dzsungel mesevasút Barokaldi cirkusza helyén 2012-ben

A Bonctani Múzeum nevével ellentétben nem múzeum, hanem a horrorra vágyók igényeit kielégítő, jórészt gusztustalanságokat prezentáló borzongatóhely volt, míg a Plasztikon egy viaszbáb kiállítás, korabeli tömeg-és rablógyilkosok, valamint filmsztárok és politikusok hasonmásaival a termeiben.  E mellett volt és ma is eredeti helyén áll a Meinhard fivérek első Budapestre hozott attrakciója, a Barlangvasút. Az utcácska végén, a Dzsungel mesevasút helyén állt Barokaldi néparénája, azaz a Városliget kisebb, régibb és olcsóbb cirkusza.

Fényesné Fortuna mozgója

A 60-as években az erdei útvesztő, később játékterem állt a helyén

Műemlékek

Barlangvasút

A Barlangvasút engedélyezési tervein 1908-as dátum olvasható, akkor még Sárkányvasút néven futott. Ez volt a Vurstli legnagyobb szenzációja, és az Angol Park későbbi tulajdonosának első beruházása Pesten: tulajdonképpen egy tekervényes barlangfolyosó diorámákkal, melyen egy sárkányfejes kisvasút haladt végig. Az eredetileg historizáló épület érdekessége, hogy a barlangfolyosó feletti szinten lakóhelyiségeket alakítottak ki, melyet a Meinhard család – a bajor származású tulajdonosok – birtokoltak. Ez a legutóbbi időkig lakásként funkcionált, vidámparki alkalmazottak laktak benne. Az épület elejére később sziklaimitációt rittyentettek, így áldozatul esett a betekintést nyújtó, boltívesen nyitott homlokzat. A barlangban eredetileg törpék, tündérek, egyéb mesealakok laktak. A jelenlegi 10 diorámából álló Petőfi-féle János vitéz (azaz Jancsi és Iluska , nem pedig Jancsi és Juliska meséje, ahogy mostanában egyre gyakrabban olvasom) 1953-ban került mai helyére. Az épület eredeti, a sárkányfejes mozdonyok másolatok és a részben mozgó figurák is kicserélődtek az évek során. Ha az épületről lefejtik a gipsz barlangimitációt, feltárulhat az eredeti homlokzat.

A Barlangvasút a 10-es években, eredeti homlokzattal

A Barlangvasút a 80-as években, sziklaimitációval a homlokzatán

Az egyik dioráma napjainkban - Iluska tündérországban

Céllövölde hátfala

A Vurstliban az 1910-es években több céllövölde is működött. A fennmaradt 10 mm-es kazánlemez hátfal eredetileg egy díszes faépületben volt elhelyezve a Fortuna mozgó mellett. Innen került később, a Feszty körkép rotundájának lebontása után, a Körhinta mellé. A favázas épület tönkrement, a 70-es években már egy bádogbodegában helyezték el, mígnem a 2000-es években valamikor ezt is elbontották, a védett hátfal azonban megmaradt. Az ún. mechanikus céllövöldék mind hasonló elven működtek. A hátfalon látható figurák mellett lévő tappancsokat kellett a kilőtt golyóval eltalálni, a becsapódás aztán működésbe hozott egy, a hátfal mögé rejtett mechanikát, mely a festett, több darabból álló figurák kezét, lábát, felsőtestét, kalapját...mozgatta.

Mechanikus céllövölde az 1910-es években, a képen jól látszanak a kör alakú tappancsok (forrás:OSZK)

Pöltl Károly céllövöldéje díszes faépületben állt a Vurstliban

Mechanikus céllövölde a Vidámparkban az 1970-es években

A megmaradt védett hátfal

A hátfal mögötti mechanika egy részlete, mely az alakokat mozgatja

Hullámvasút

A hullámvasút nem a Vurstli, hanem a hajdani Angol Park területén áll, jelenlegi állapotában 1922 óta szolgálja a közönséget. Egy korábbi változata – alacsonyabb és rövidebb pályával – a hirdetések tanúsága szerint már 1912-ben megvolt. Akkor Amerikai magasvasút névre hallgatott. A fa gerendapárra fektetett faanyagú, laposvas felülettel ellátott sínpárok 1 km hosszan kanyarognak, a pálya legmagasabb pontja 16,5 méter. Az egész ácsszerkezet a maga nemében remekmű. A szerelvényeket egy, a pálya alatti gépházból mozgatott acélsodrony húzza fel a legmagasabb pontra, ahol egy kioldószerkezet lekapcsolja a kocsikat, és innentől már saját lendületük hajtja őket. Épp ezért minden kocsin fékező is utazik. A faszerkezetet évente kétszer, teljes egészében átvizsgálják, a sérült faanyagot cserélik, ez jelentősen drágítja a lassan 100 éves hullámvasút működtetését.

Az amerikai vasút az 1910-es években

Az ácsszerkezet

Karbantartás a 60-as években (MTI fotó)

A pálya állványzata köré épült 1923-ban a szintén védett Mesecsónak, mely egy kanyargósan kialakított 210 méter hosszú betonteknő, amiben egy malomkerék (ma is az eredeti) áramoltatja a vizet. Az utat csónakkal lehet bejárni, a kialakított bemélyedésekben népszerű mesejeleneteket ábrázoló diorámák láthatók. Ezek többsége az elmúlt 20 év terméke, Hupikék törpikéktől vízipókig, az eredeti mesefigurák sajnos már nincsenek meg. Szintén elbontották a hajdani rönkkerítést - ma egy csiricsárére festett kovácsoltvas példány van a helyén - , illetve az indulási résznél az 1950-es években kialakított apró kínai falut.

A Mesecsónak a 60-as években, háttrében Gulliver az óriások földjén mesejelenet

A 60-as évekbeli fotón látszik a kínai falu és a rönkkerítés

Ma így néz ki a kerítés kívülről

Körhinta

A legismertebb játék, a letűnt vurstlivilágból eredeti állapotában ránk maradt, szecessziós épületben álló lovacskás, ún. Scheffner-féle körhinta. Már az 1906-os* épület is különleges:  nyolcszög alaprajzú, gazdag ornamentikával díszített homlokzatú, az Otto Wagner -iskola stílusjegyeit viselő, laternás házacska. A csarnok mennyezeti seccója rokokó hatású, az orgonaszerkezetet imitáló falrész a körhinta kezelőfülkéjét rejti.

A szecessziós körhintaház az Állatkerti körút felől

Az orgonaszerkezet- imitáció mögött van a kezelőfülke

A körhinta egy körbeforgó pódiumépítmény, rajta csapolt faszerkezetű lófigurák, hintók, csónakok. Egyes vélekedések szerint a lovak még korábbiak, egy régebbi körhintáról szerelhették át őket. A pódiumot eredetileg az alagsorban lovak forgatták, jelenleg egy, a kezelőfülke alatt található elektromotor hajtja.. Érdekesség, hogy egyes lófigurák egy rugós szerkezetnek köszönhetően előre-hátra is mozognak. A körhintát 1996-ban felújították, Europa Nostra díjat kapott.

* A közelmúltban fellelt engedélyezési okiratok tanúsága szerint az építés dátuma: 1909.

A lézerdodgem épületének fedélszéke

Volt némi félreértés a sajtóban, ugyanis több helyen az jelent meg, hogy a lovas körhintával szemben álló dodgem vasbeton tetőszerkezet védett, de ez nem igaz. Ettől függetlenül valószínűleg a 60-as években épült dodgem-ház is megmarad, természetesen más funkciót kap. A műemléki védettséget élvező, 1917-ben épült tetőszerkezet alatt az utóbbi időben a Lézerdodgem nevű játék futott, az egykori Angol Park területén áll. Kezdetben ott nyári színházként, majd többszöri átépítés után  1928-tól dodgemként üzemelt. Az oldalfalait el fogják bontani, új funkciója még nem ismert.

A lézerdodgem tetőszerkezete

A 60-as években az ún. Kis troli játék működött benne

Legutoljára így nézett ki

A Klupáti-féle körhinta helyén álló épület nincs műemléki listán, de megmarad más funkcióval

MZS

"Einstand - Ez különleges pesti gyerekszó. Mikor valamelyik erősebb fiú golyózni, tollazni vagy szentjánoskenyér-magba - pesti nyelven: boxenlibe - játszani lát magánál gyöngébbet, s a játékot el akarja venni tőle, akkor azt mondja: einstand."
Molnár Ferenc

A nagy nemzeti felbuzdulást kiváltó Ezredévi Kiállítás rendezését 1892-ben iktatták törvénybe. A szöveg mindössze néhány sor, a kiállítás helyéről nem rendelkezik. A megnyitót eredetileg 1895-re tervezték, de az előterjesztő Baross Gábor halála miatt ez végül 1896-ra csúszott. A hazai ipar seregszemléje körül egyébként kezdetben egyáltalán nem mutatkozott nemzeti egyetértés, sok volt a fanyalgó, többen az ország gazdasági teherbíró képességét féltették, mások viszont nagyobb szabású világkiállítást láttak volna szívesen. Az ipari és vendéglátós lobbisták azonban jól végezték a dolgukat, így a végleges döntés után röviddel megkezdődtek a rendező kereskedelemügyi minisztérium és a főváros közötti tárgyalások.

A helykijelölésnél több helyszínt vizsgáltak a kiállítást előkészítő bizottság tagjai. Szóba került Lágymányos, a Népliget északi része és természetesen szegény Városliget. Utóbbi mellett - mint a főváros történetében mindannyiszor - költséghatékonysági szempontok döntöttek, és az, hogy 1885-ben már rendeztek itt sikeres kiállítást.
 A századvégi városlakó figyelemreméltó környezettudatosságról adott számot: nemzeti buzgalom ide, országos érdek oda, egyáltalán nem örült, hogy a Városligetnek, mint a pesti oldal egyetlen jelentős "üdülőhelyének" funkcióját még ha időlegesen is, de megváltoztatják. A főváros viszont jobb híján - mint a seregszemle sikerében maga is érdekelt fél -  támogatásáról biztosította a minisztert, mintegy mellékesen azonban a későbbi félreértések elkerülése végett közgyűlési határozatban rögzítette, hogy

"a Városliget területe fölötti szabad rendelkezésben a fő-és székesfőváros még méltányossági tekintetek által se lehet korlátozva."

Ezzel a határozattal a törvényhatóság gyakorlatilag mindenki előtt egyértelművé tette, hogy nem enged a kormányzati nyomásnak, a fővárosi engedélyező hatóságok a kiemelt cél ellenére sem lesznek megkerülhetők.

A kereskedelmi miniszter első területigénylését azzal dobta vissza a közgyűlés, hogy nincs konkrétan nevesítve a kért terület, térképvázlatot nem mellékeltek, biankó csekket viszont Budapest nem ad. Miután ezt a kört is lefutották, következett a tényleges területátengedés, melyhez azonban a főváros kimerítő feltétellistát mellékelt.

 Ezek szerint

1. Állandó kiállítási épületek a területen nem emelhetők.
(Ehhez alapvetően tartották magukat a felek, a pavilonok többsége ideiglenes faszerkezetes építmény volt. A Közlekedésügyi csarnokot és a történelmi főcsoportot végül múzeumi célokra megtartották - utóbbit át kellett terveztetni, újra fel kellett építeni, most már tartós anyagokból. Állandó épületnek készült viszont a főváros kiállítási pavilonja, melyet eredetileg az Artézi fürdő bővítésére akartak megtartani. Mivel erre a célra az építmény nem tűnt alkalmasnak, a főváros később bérbeadás útján vendéglőként hasznosította. Ez lett a legendás Weingruber.)

2. Mindennemű közmű, hídmű, infrastrukturális beruházás, mely a kiállítás érdekében létesül, az esemény zárása után teljes egészében és térítésmentesen a főváros tulajdonába megy át, úgy, hogy az építkezésekhez a város egy petákkal sem járul hozzá.
(Érdekes volt a világító szökőkút esete. A megkötött egyezség értelmében a főváros igényt tartott a kiállítás egyik fő szenzációjának számító fontaine lumineuse-re, kiderült azonban, hogy a világító és a hidraulikus berendezés a Ganz gyár tulajdona, melyet ők csak ellentételezésért adtak volna át a fővárosnak. Utóbbi azonban a minisztériummal kötött egyezségre hivatkozva nem akart fizetni. Végül Ganzék leszerelték a hidraulikát, a főváros pedig kártérítési igénnyel élt a minisztériumnál.)

3. A kiállítás zárása után az állam köteles az összes kivágott fát, bokrot pótolni, ezenfelül pedig köteles magát az egész kiállítási területet újraparkosítani saját költségén.
(Ezt a főváros rigorózusan betartatta, olyannyira, hogy amikor a  kereskedelmi miniszter 1895-ben leiratban kérte a törvényhatóságot, hogy az új Műcsarnok környékét parkosítsa, a közgyűlés a kérést azzal utasította el, hogy nem ők óhajtották a Műcsarnok felépítését, de ha a magas minisztérium be méltóztatik fizetni 40 000 Ft-ot a főváros pénztárába, tárgyalhatnak a dologról. Befizették.)

4. Az átengedett területen lévő ültetvények a legnagyobb kíméletben részesítendők, a fenyvesek a pusztulástól mindenképpen megóvandók.
(Ezt nem sikerült betartatni, a kiállítási területen több száz fát vágtak ki, mely hisztérikus interpellációk  és civil tiltakozások hosszú sorát generálta. Végül 1895-ben Budapest felterjesztést intézett a miniszterhez a "kiállításra átengedett területen tapasztalható indokolatlan fairtások" ügyében)

5. Minden olyan kieső bevétel ellentételezendő, mely a kiállítás miatt keletkezik a fővárosnál.
( A főváros már-már a kicsinyesség határát súrolóan igyekezett érvényt szerezni a fenti kitételnek. Minden elbontott elárusító pavilon kieső bérleti díja után kártérítési igényt nyújtott be a rendezőbizottsághoz.)

6. A kiállítási épületek elhelyezését, a közművek kialakítását, az építkezést a főváros kijelölt hatóságai ellenőrzik.
(A hatóságok többször kergették őrületbe a rendezőket. A kiállítás főútját a tervek elfogadása előtt keskenyebbre rajzoltatták, az artézi fürdő előtt megtartott sávot pedig szélesebbre, hogy a kiállítás forgalma ne zavarja a fürdőbe érkezőket. Több helyen az utak mellé fasorok telepítését írták elő. Annyit azért meg kell jegyezni, hogy a minisztérium is elért némi engedményt:az engedélyezési illetékeket a főváros nem számította fel. A több mint 200 építmény esetében ez horribilis összegre rúgott volna.)

7. A kiállítási pavilonok 1897. év végéig a területről eltávolítandók, kivéve az Artézi fürdő környékén elhelyezett építményeket, ezeket ugyanis a fürdőlátogatók érdekében már 1896 végén el kellett takarítani.
(Ezt az elvet a főváros maradéktalanul végrehajtatta, lásd lejjebb)

8. A városligetnek megfelelő része a kiállítás ideje alatt is szórakozási- és üdülőhelyül szolgáljon a lakosság részére
(Lukács Béla miniszter hosszú leiratban igyekezett megnyugtatni a fővárost, miszerint maga is osztja a nézetet "hogy a városliget túl nagy mérvben igénybe ne vétessék, és hogy a fő- és székváros nagy közönségének e tekintetben számba jöhető, méltányos érdekei minden irányban részemről is megóvhatók legyenek. Ezek alapján a közönség szabad rendelkezésére maradnak a városliget következő részei: A Stefánia-, István-út és Aréna-út közti terület; a városligeti körönd; a köröndtől balra az Aréna- és Stefánia-út közt fekvő terület; az állatkerti körút, az állatkert és az Aréna-út közt levő terület; a Nádor-szigetnek a kiállítási területen kívül levő része; a népliget, /azaz a Vurstli./"

9. A főváros lakosságát  az elszenvedett kellemetlenségekért és a területhasználatban bekövetkezett akadályoztatásért kárpótlás illeti meg, ezért a főváros javasolta, hogy az Állatkert a kiállítás ideje alatt ingyen legyen látogatható, a kieső bevételt pedig a minisztérium pótolja.
(2 évi huzavona után végül ezt nem vállalta a kereskedelmi minisztérium, így a főváros kénytelen-kelletlen engedélyezte az Állatkertnek mutatványos attrakciók megtartását a kiállítás ideje alatt)

Az Ezredévi Kiállítás zárása után kérvények tömkelege árasztotta el a főváros hatóságait, melyben az ideiglenes építmények üzemeltetői igyekeztek engedélyeiket további néhány évre meghosszabbítani. Különösen a vendéglősök, kávésok voltak aktívak, nyilván ők a kiállítás ideje alatt is szépen kerestek. A legérdekesebb kérvényt dr Lendl Adolf - az Állatkert újjáépítési koncepciójának kidolgozója és későbbi igazgatója - jegyzi. Ő a kiállításon felállított nagy sikerű tengeri akváriumát szerette volna még egy évig üzemeltetni, de nem kapott zöld utat. A főváros akkurátusan, egyenként utasította el az összes kérvényt, pedig az üzletek területfoglalási díja nyilván szép bevételhez juttatta volna Budapestet. Az indoklás, melyet az összes kérvényre rávezettek, különösen szép, ezért idézzük:

"tekintettel arra, hogy az Ezredévi Kiállítás területén létesített összes pavilon csakis mint ideiglenes építmény engedélyeztetett, azon világos kikötéssel, hogy a kiállítás berekesztése után eltávolítandók,

másrészt ezen pavilonok bármelyikének fenntartása a Városligetet eredeti rendeltetésétől elvonná, a közgyűlés a kérelmet elutasítja."

A kiállítás tervezett helyszínrajza - forrás: Archivnet.hu- Magyar Nemzeti Levéltár

MZS

Fotókat válogatok. Az az érzésem, hogy a városligeti fényképekkel kicsiben lekottázható az egész XX. századi magyar történelem.

Ha kicsit messzebbről indulunk, az 1896-s kiállítás felemelő kulisszái az elsők a sorban. Furcsa kettősség lengi be azt a kort. Egyrészt a mindennél erősebb vágy, hogy önálló, értéket alkotó, Bécstől független nemzetként mutatkozzunk be a világnak, másrészt a monarchia és az uralkodó iránti feltétlen lojalitás demonstrálása. Ha korabeli tudósításokat olvas az ember nem is tudja mire büszkébbek a hírlapírók: a fiatal magyar ipar kiemelkedő teljesítményére vagy arra, hogy Ferenc József 6 percig nézte Munkácsy Ecce Homoját.

A királyra várva a megnyitón - 1896. május 2.

Aztán hamar jött a nagy háború. Az Angol Parkot sebtében Nemzeti Parkká keresztelték, a Beketow Cirkusz bohócai a muszkákról énekeltek gúnydalokat, a Műcsarnokból hadikórházat csinált Andrássy, majd az Auguszta Alap jótékonykodó rendezvényei költöztek a Ligetbe, melyek ugyan a hadiárvákon nem sokat segítettek, viszont jót tettek a lelkiismeretnek. A törökök felháborodtak az elefántház mecsetre hasonlító tornyán, az Állatkert jobb a békesség alapon lebontatta.

A proletárdiktatúra vörös gúnyába öltöztette a Millenniumi Emlékművet, az obeliszk elé állított Marx szobrot és a két mellékalakot ugyanaz a Zala György szobrotta a térre, aki korábban Árpádot.  (Valamiből a művésznek is élnie kell, ugye).

Hősök tere 1919. - FSZEK

A Trianon utáni hangulat elsöpör sok nagyszabású tervet. Nem épül meg a Gyógyszálló a Szecska mellé, üresen marad a háborúban éhen halt fókák medencéje az Állatkertben,  csúszik a jégpálya műjéggé alakítása. A világválság megtépázza az Angol Parkot, a Vurstlit, az artisták szakszervezetbe tömörülnek, a munkásmozgalom az Iparcsarnok közelébe és a Hungária kert nevű vendéglőbe költözik. A politikai agitációk szünetében kugliznak és Berger bácsi házias kosztját eszik.

Közben a hivatalos politika a Hősök terét részesíti előnyben. Felavatják a Hősök Emlékkövét, Bethlen mond beszédet. Gömbös munkahetének nyitórendezvénye is itt zajlik, aztán 38-ban elbontják a szökőkutakat és a szép parkot, a frissen lerakott kő burkolaton az Eucharisztikus Kongresszus kulisszái emelkednek.

Eucharisztikus Kongresszus - 1938 - FORTEPAN

42-ben horogkeresztes zászlót kap a Műcsarnok, igaz csak arra az időre míg Ribbentrop megkoszorúzza a Hősök Emlékkövét. Sokba kerül Magyarországnak ez a látogatás. A BNV-n egymás mellett van a Harmadik Birodalom  és a Szovjetunió pavilonja. Utóbbinál akkora  a tolongás, hogy lovas rendőrök tartják fent a rendet. Az Angol Park megint nevet vált, aktuálisan Hungária Parknak hívják, a háborút felejtendő a Fővárosi Pavilonban és a Kutassy teraszon jazz zenére táncol a nép. A bombákat alig ússza meg néhány épület. 1945 tavaszán a Széchenyi Fürdőben nincs víz, az üres medencékben napoznak az emberek. A tó körül rögtönzött piac, tojást vesznek Húsvétra. Zsigmondy mérnök artézi forrásánál lepedőt, fehérneműt mosnak az asszonyok, a sápadt, sovány gyerekeket az üres Állatkertben igyekszik jóllakatni a Nemzeti Segély. A Plasztikonban Sándor király viaszfigurájáról lelopják a nadrágot, a Mezőgazdasági Múzeumból elhordják a kiállított gépalkatrészeket, a Világító Szökőkút horganyzott acéldíszei kelendők a feketepiacon. Az Iparcsarnok, a Gerbeaud pavilon megsemmisül, a Közlekedési Múzeum kupolája beomolva, a Műcsarnoknak nincs teteje, a Szépművészeti kincsei elhurcolva. Az Angol Parkot a német tulajdonostól lefoglalja a szovjet jóvátételi bizottság, katonazene szól a hangszórókból. Zoli, a Fényes Cirkusz törpe bohóc sztárja nem jön haza Auschwitzból.

Műcsarnok 1945

Gundel Károly viszont hazajön az előzetesből, ahová azért csukták, mert kevés húst (!) szolgált fel Vas Zoltánéknak a partizán-díszvacsorán.

A Millenniumi Emlékműről leszedik a Habsburgokat. Darányi Ignác szobra a Vajdahunyadvár udvaráról öntödébe kerül, hogy aztán sok társával együtt beolvadjon Sztálinba. A hajdani német színház Múzsái a Fővárosi Múzeum előtt megsemmisülnek. A kék cédulás választások után kommunisták randalíroznak a Hősök terén, Rákosi egy ki tudja honnan szerzett kanapén állva integet nekik. Később felrobbantják a Regnum Marianumot és legyalulják a Liget szélét, hogy legyen hely a díszszemléknek (rossz nyelvek szerint meg repülőgép leszálló pályának, ha hirtelen menekülni kéne). A vendéglőket rendeletileg államosítják, a kávéházakat mint a különösen utált polgárság törzshelyeit bezárják. Rudolf koronaherceg szobrának eltávolítását olvasói levelek követelik a Szabad Népben. El is viszik egy állami gazdaság udvarára, levésik a talapzatról a feliratot. Ott áll 30 évig egy vadászruhás szobor a TSZ-ben, senki nem tudja, kit ábrázol.  A Vajdahunyadvár az utolsó pillanatban menekül meg a szovjet mintájú „Úttörő palotává” alakítástól.

A 48-s honvédzászlók visszaadása, hátul a romos Millenniumi Emlékmű

Sztálin 1956-ig mered a Liget fölé, akkor ledöntik, de a csizmákat nem sikerül. A pestiek egymás között csizma térnek hívják a helyet. Kádárék 1957. május 1-jét gyorsan átteszik a Hősök terére, majd még évekig kínlódnak, hogy a gyászos emlékű dísztribünt átépítsék. Mire sikerül a Liget igazi szocialista néppark lesz. Sörös-virslis majálisok, a szocialista ipar nagyságát zengő BNV-k, a dolgozók Vidámparkja, egy presszó a tó közepén, ahol van Unicum meg bikinis táncosnő, aztán 85-ben felépül az Ifjúsági Szabadidő Központ, ahová a KISZ előzetes forgatókönyvével ellentétben beveszi magát az alternatív kultúra.  Hofer Miklóssal 20 évig terveztetik az új Nemzeti Színházat a Felvonulási térre, mígnem 88-ra rájönnek, hogy a múlt emlékével terhelt helyszín nem lesz jó, ezért inkább az egészet kezdik elölről az Erzsébet téren.

A Nemzeti Színház terve a Felvonulási téren

Az utolsó felvonás 88-ban az erdélyi falurombolás elleni tüntetésen összejött soha nem látott tömeg. Lenint és a Tanácsköztársasági emlékművet gyorsan, minden felhajtás nélkül  átviszik a szoborparkba, a feketébe burkolt Műcsarnoknál pedig felravatalozzák a mártír miniszterelnököt és társait. Már csak ráadás II. János Pál 1991-ben. Misézik a sokat látott Hősök terén. Hogy a legendás mondatát – Ne féljetek! – mondta-e?  Nos, arra már nem emlékszem.

Kádár a Pecsában az átadáskor 1985-ben

A ligeti hírek manapság egy hamarosan kiírandó nemzetközi tervpályázatról szólnak, mely Múzeumi Negyedet varázsol az évszázados fák alá. Méghozzá arra a területre, mely szintén egy tervpályázaton -  éppen 200 évvel ezelőtt -  született meg egy tervező asztalán.

József nádor, aki Firenzében és Bécsben nevelkedett, 1795 őszén érkezett a császár felhatalmazásával Budára. Ha ablakából kitekintett a Duna túlpartján egy szegényes kisváros képét látta. Épületfa-kereskedőket végig a homokos parton, halászcsónakokat a folyamon, a városi szemétlerakót,  cserzővargákat, vászonfestőket, mészárszéket, és főleg egy végeérhetetlen homoksivatagot a távolban. Ez volt Pest Jókai leírása szerint akkoriban. A fejlesztések szűk területre lokalizálódtak – a mai Lipótvárosra - , a városi tanács tagjai nem jutottak dűlőre egymással – virágzott a korrupció és a szűklátókörűség, az egyéni haszon mindenekfelett-valósága.

A nádor már 1801-ben javasolta a császárnak, hogy Pest fejlesztésére egy független testületet hozzanak létre, de a hírhedten kacskaringós bécsi bürokráciánál csak 1808-ban kapott zöld utat a folyamodvány. A Szépítő Bizottmány első ülését 1808 októberében tartotta meg, legfontosabb vállalása Pest nagyvárosi jellegének kialakítása volt.

Ami a Városligetet illeti, nem szerepelt az első tíz legfontosabb fejlesztési cél között. Hogy mégis lendületet kapott a kiépülése, az nem másnak volt köszönhető, mint a nádor européer gondolkodásának és a sokak által megírt hírhedt „rákosi pornak”.  A Terézváros határától Kőbányáig húzódó futóhomokos területről a szél időről időre hatalmas mennyiségben vitte a port a belső városrészek felé. A nádor jól érzékelte, hogy ennek a problémának az egyetlen megoldása a homok megkötése, azaz a Városerdő területének intenzív beültetése. József nádor emellett azt is felismerte, hogy egy európai nagyváros nélkülözhetetlen része egy, a város minden polgára számára kellemes és hasznos üdülő és mulatóhely megléte.

A park kialakítására és a  népkert koncepciójának megalkotására 1813-ban pályázatot hirdetett a Bizottmány. A pályadíjul megajánlott 200 aranyforintot egy bizonyos Heinrich Christian Nebbien nevű, önmagát gazdasági tanácsadónak nevező pályázó nyerte.

A betléri kastély parkja, Nebbien egyik munkája

A szabó fia mert nagyot álmodni

Nebbienről jó ideig alig tudott valamit a közvélemény. Thaly Liget-monográfiájában franciának titulálja, elterjedt a belga és dán eredet is, míg nem egy müncheni kutató, Dorothe Nehring a 70-es években fel nem tárta hősünk családi hátterét. Ebből megtudhatjuk, hogy Nebbien egy lübecki szabó fia volt, se nem kertész, se nem építész, ahogy a szakirodalom nevezi, autodidakta módon tanulta mindazt, amit a pályázatába beleírt, és amit a gyakorlatban megvalósított. Európai tanulmányutak után 1806-ban bukkant fel Magyarországon. Ő tervezte a Brunszvik família martonvásári és alsó-korompai kastélyainak parkját, de dolgozott Betléren az Andrássy birtokon is.

Martonvásár, a Brunszvik kastély parkja

 Nebbien Városliget –pályázata eredeti kézírásos formában, térképmellékletekkel fennmaradt. A terv grandiózus és szakszerű, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy 3 évig dolgozott rajta. A beadás dátuma a szerző kézírásával szerepel a pályaművön: 1816. október hava.

Nebbien művének mai szemmel is maradandó alkotása a felmérési térkép, és az ahhoz csatolt részletes talajvizsgálatokról és éghajlatelemzésről szóló írásos, kifejtő rész.

A felmérési térkép

A felmérési térkép tulajdonképpen azt az állapotot rögzíti, ami Witsch mocsár lecsapolási munkálatai után kialakult. Nebbien a területet a talajtani vizsgálatok alapján négy részre osztja:

1. a mocsár, melynek helyén szabálytalan partvonalú, természetes hatást keltő tavat tervez
2. egy részét a tó, fennmaradó részét pázsit foglalja majd el
3. A Liget mélyebben fekvő része, ide vízgyűjtő tavat tervez
4. a területen egy szabálytalanul kanyargó patakot tervez
5. a még Batthyány által telepített szabályos fasor, melyet Nebbien - az angol kertek híve - szívből utált, ezért eltüntetni jelölte

A tervezett Liget

1. A 25 holdnyi tó, benne a két szigettel. A kisebbikre, melyen ma a Vajdahunyadvár áll, egy, a nemzet nagyságát reprezentáló szoborkertet tervezett, a nagyobbra pedig egy vendéglőt majorsággal.
2. A rondó, a Liget bejárata, egy 80 méter sugarú kör, két sorban platánokkal és nyárfákkal körbeültetve.
3. Díszes főkapu
4. A vízgyűjtő tó
5. A mesterséges patak
6. A nagyobb szigetre vezető híd
7. Amfiteátrum sportviadalok, katonai parádék helyszíne

Nebbien XIX. század eleji tervében egy klasszikus tájképi kertre ismerhetünk. A barokk kimódoltság után a természetközeliség, a háborítatlan idill megteremtése vonzotta a kerttervezőket. Nem tűrték a szabályos, geometrikus formákat, a léniával rajzolt fasorokat. A fákat, cserjéket nagy csoportokban tervezte ültetni, köztük váltakozva napos és árnyas pihenőhelyekkel, vendéglővel, szökőkúttal, széles, de nem egyenes vonalvezetésű sétautakkal.

A rondóra vezető díszes főkapu

A nagyobb szigetre tervezett majorság karámmal, színnel

A tervező a megvalósítás pontos költségvetését is csatolta a pályázathoz, horribilis összegre rúgott,, mintegy 690 ezer forintot emésztett volna fel. Nebbien az összeg egy részét közadakozásból gondolta előteremteni, és amellett, hogy saját pályadíját is felajánlotta, kifejezetten buzdította a korabeli arisztokráciát az adakozásra.

A győztes tervet azonban már a megvalósítás megkezdése előtt megnyírbálták. A Szépítő Bizottmány számos elemét elvetni javasolta, így pl a főbejárati colonnade-ot és az amfiteátrumot húzták ki először a kiviteli tervekből. Létrehoztak egy pénzalapot, melybe a fasor melletti telkek parcellázásakor befolyt összeg mellett az adományok is bekerültek. A magyar főurak azonban nem voltak túl bőkezűek, összesen 27-en adakoztak 17 400 ft összegben, a pesti polgárok pedig 27 000 Ft-ot dobtak össze.

A tervből -  egyértelműen a financiális gondok miatt - nem valósult meg minden, mégis a Városliget ekkor nyerte el két évszázada meglévő arcát. 

Ami megvalósult:
a rondó platánsora, mely megcsonkítva ma is megvan, itt jól látszik
a nagy szigeten a majorság, bár egyszerűbb kivitelben, de megépült,
a városi faiskola - mely a mai Állatkert helyén állt - ,
egy vas tartószerkezetű kis híd a kisebb szigetre,
a vízgyűjtő tó, mely a keresztségben a festői Hattyú- tó nevet kapta, kis szigetén egy cukrászdával és rózsabokrokkal - 1896-ban temették be végleg.

A Dróthíd a kisebbik szigetre vezetett, Anton Frigyes bécsi szitásmester készítette 1826-ban, 1875-ig állt

Heinrich Christian Nebbien nevét az utókor - a szakembereken kívül - gyakorlatilag elfelejtette. Noha terve kétségkívül financiálisan túlméretezettre sikerült, mégis ebben határozta meg a Városliget ma is meglévő angolkert - tájképi kert - jellegét. Az évszázadok, a koncepciótlan várospolitikai ötletelés nyomot hagytak a területen. Hol a nemzeti önazonosság kulisszáiul szolgált - a két nagy kiállítás ideje alatt - , hol a politikai ideológia szolgálatában hasítottak ki belőle egy darabot, hol a tömegszórakoztatás foglalt benne mind nagyobb teret, de alapvetően mégis csak a városlakók köz- és pihenőparkja maradt a mai napig.

A fenti mondattal, gyanítom, gyakran fogunk találkozni idén, ugyanis a Főváros úgy döntött, megünnepli végre szeretett közparkunk bicentenáriumát. A témában járatosaknak gyanús lehet az évszám, ugyanis Thaly Tibor 1958-ban megjelent kitűnő Liget-monográfiája is 200 évesnek mondja a parkot a  megjelenés évében.  Akkor most mi az igazság, hány éves is a Városliget?

A kérdésre nem lehet egyértelműen válaszolni, hiszen a Városliget nem egyszeri, tudatos fejlesztés eredményeképp létrejött zöldmezős beruházás. Részint spontán, a városlakók igénye szülte, részint több hullámban megvalósult, tervszerű fejlesztés eredménye. A Főkert munkatársai mégis jó nyomon jártak, mikor a 2013-s dátumot választották évfordulóul: 1813-ban hirdette meg ugyanis a Szépítő Bizottmány József nádor javaslatára azt a pályázatot, melynek célja a Városerdő közparkká és igazi népszórakoztató központtá alakítása volt. Ebben a bejegyzésben az előzményekről fogok írni.

Ökördűlőből stokvájdli

A Rákos patak vízgyűjtő területén fekvő több mint 100 hektáros futóhomokkal körülzárt mocsár még a 18. század közepén is elhagyott, rendezetlen terület volt. Birtokviszonyai tisztázatlanok voltak, állandó pereskedések kereszttüzében állt. És míg a perek zajlottak az élelmes, pesti városfalakon kívülre szorult marhatartók legelőként hasznosították a mocsarat övező gazdátlan zsombékost.

Mária Terézia 1769 –s, fásítást szorgalmazó ún. erdőrendelete megindított ugyan némi akác és fűztelepítést az akkoriban Ökördűlőként emlegetett  területen, de a pesti elöljáróság kiváló tehetséggel szabotálta a végrehajtást. A lakosság pedig szabad prédaként tekintett rá: ha fa kellett az építkezéskehez, kivágta az ültetvényeket,  ha tőzegre volt szüksége kitermelte a földet. Tartott ez az áldatlan állapot a század végéig, mikor is Batthyány hercegprímás – valószínűleg Boráros János városbíró kapacitálására -  bérbe vette  a birtokon belülre került Pesttől a területet, és tervszerű fejlesztésbe fogott.

Az első hazai ppp beruházás

A nagy vagyonnal rendelkező főpap vállalta a terület rendezését, növényesítését, cserébe bormérési, vendéglő és fogadó-építési és üzemeltetési jogot szerzett a lassan ligetesedő Városerdőcskében.  A kontraktus úgy szólt, hogy 24 év múltán a város majd napi áron átveszi a gazdasági épületeket, a park pedig térítésmenetesen kerül  Pest tulajdonába. A Király utca meghosszabbításaként a Ligetbe vezető fasor kiépítése is a szerződés tárgyát képezte: ez úgy rendelkezett, hogy a facsemetéket a hercegprímás  szállítja, az ültetést és az utat övező telkek parcellázását a város végzi.  

Az 1799. év nyarán hozzá is láttak a munkálatokhoz: Batthyány úgy gondolta először a terület közepén fekvő, nagy kiterjedésű mocsárral kéne kezdeni valamit, ezért megbízta Witsch Rudolfot, a bánáti határőrezred földmérőjét, a munkálatok megtervezésével.  A mocsár lecsapolásához Witsch egy ún. kialakító csatornát ásatott, melynek két ága a majdani tó határait jelölte ki. A kiásott földből  feltöltötték a csatornán belüli területet, így  tulajdonképpen két– egy nagyobb és egy kisebb – szigetet hoztak létre. Hozzáfogtak még egy platánsor telepítéséhez, mely a Városerdő délnyugati csücskétől vezetett a  mai  Városligeti fasorral szemben elterülő  térséghez – itt állt ugyanis a város tulajdonát képező borozó-vendéglő. Az ígéretes kezdés után azonban a munkálatok a főpap még az év őszén bekövetkezett halála miatt évekre leálltak. A Batthyány örökösök kevés érdeklődést mutattak a nemes cél iránt, inkább a jól jövedelmező bérbeadást választották. Így míg Pest perelt a szerződéses kötelezettség miatt, a Városerdőt megint birtokba vették a legelésző marhák.

A térkép közvetlenül a Witsch-féle területrendezés után készült

Kb 10 évvel későbbi térképszelvény, 1810 körüli állapotokat mutat. A mai Városligeti fasor telepítése már megkezdődött, a terület 2 oldalán álló szőlőskertek parcellázásával együtt

Benépesül a Stokvájdli

A fent említett vendéglőnek kulcsszerepe volt a Városliget kialakulásában.  Boráros János polgármester indítványára építette a város  1795-ben, majd bérlők üzemeltették egészen 1906-ig.  A felállítandó Washington szobor környékének rendezése során dózerolták el  az akkora már gyalázatosan lepusztult állapotba került épületet.

A vendéglő körül a XIX. század tízes éveire spontán alakult ki a Városerdő kicsiny központi tere. A rohamosan népesedő és iparosodó Terézváros főleg német ajkú lakossága hétvégén ugyanis szívesen rándult ki a kicsi erdőbe, amit ők Stadtwäldchennek neveztek (ebből született aztán a németet kerékbe törő magyar ajkakon a Stockvájdli név, mely még a század második felére is  a Ligeten ragadt). A belsőbb városrészekből a Ligetet a Király utcán át érhették el legkönnyebben, így értelemszerűen annak tengelyében indult meg először a fejlődés.

1820-s állapot. 1. kialakító csatorna, 2. vendéglő, 3. mocsár, 4. fasor. A kerek, platánokkal övezett térség a rondó, a Városerdő főtere. Itt települtek le az első mutatványosok.

Az első vendéglőt mintegy tíz év múlva újabb borozó követte, ezzel egy időben pedig megjelentek a területen a belvárosból kipaterolt mutatványosok, talján kard-és tűznyelők, balkáni erőművészek, kötéltáncosok és vásári képmutogatók. A fogaton érkezőknek istállót is húztak fel a téren, majd két körhinta is odatelepült, 1802-ben pedig lóversenyt szerveztek a területen.  Mindeközben a Liget belső , használaton kívüli részein továbbra is a belvíz, az elvadult bozótos és a mindent körülzáró futóhomok volt az úr. A fejlesztési elképzelések a törvényhatóság permanens marakodásán, az anyagi kicsinyességen és az egymást keresztező érdekkörök belharcain sorra elbuktak. Ezt az állapotot elégelte meg a széles látókörű Habsburg, Mária Terézia unokája, József nádor, aki gyakorlatilag a pesti tanács kikerülésére hozta létre a Szépítő Bizottmányt és hirdette meg Pest valódi európai nagyvárossá fejlesztését. Legfontosabb programpontjai között szerepelt a Városerdő népkertté alakítása, melyre 1813-ban tervpályázatot hirdettek. Erről fogok írni a következő részben.

Rudolf Alt 1840 körüli rajza a vendéglő környékéről. Háttérben már látszik a tó, balra a vendéglő épülete a fák között

Krúdy szerint  a Városligeti Színkör első épülete nem volt több egy deszkákból ácsolt bódénál, amit tulajdonosa Feld Zsigmond se szeretett színháznak nevezni, ezért inkább  színkörnek hívta. A korabeli fényképek tanúsága szerint Krúdy kicsit igazságtalan. A nevezett műintézet csinos, favázas épület volt a mai Ajtósi Dürer sor Dózsa György út sarkán, ahonnan nyári estéken kihallatszottak a szívmelengető operett-melódiák. De ki volt valójában Feld Zsigmond, akinek a valódi nevére kevesen emlékeztek, a Lizsé-beli keresztségben ugyanis a hozzá nagyon is illő Feld Tata nevet kapta.

A Városligeti Színkör favázas épülete

1849 –ben született Pozsonyban németajkú családban. Szülei kereskedőnek szánták, ám ő titokban a bécsi színiakadémiára iratkozott, ahol Schratt Katalin (Ferenc József kedvese) növendéktársa volt. Vizsgái után  a Josephstädter Theater tagjaként többször járt vendégjátékon Budapesten, mígnem 1876-ban végleg itt ragadt: beleszeretett ugyanis Plesch Mátyás gyáros Katalin leányába. A szülők által finoman szólva nem kívánt házasság előtt nem kisebb patrónus, mint Jókai Mór egyengette az utat. A fiatalok egybekeltek hát, és Zsigmond kinézte magának a ligeti bodegát. Mivel ő maga egy szót sem beszélt magyarul, no meg a magyar közönség se kényeztette még akkoriban jelenlétével a színi direktorokat, kézenfekvő volt, hogy német nyelven játszó színházat nyit az árnyas fák alatt. A gót betűs plakátokra az Arena im Stadtwäldchen (Aréna a Városerdőcskében) felirat került, a repertoár pedig olyan klasszikusnak egyáltalán nem mondható darabokból állt, mint a der Dorflump (kb Falurossza) vagy az Abracadabra című „fantasztikusan komikus mesevarázslat”.  Gondolhatnánk ezek után, hogy Feld afféle gyenge ripacs volt, de ez egyáltalán nem igaz: szubvenció híján a közönség ízlése szabta ilyenre a magánvállalkozásban üzemeltetett színház műsorát. 10 évadot élt meg a pestiek által csak német Arénának hívott színkör, mikor Feld   eldöntötte, vált: egy merész húzással   1889 –ben színházát magyar nyelven játszó hellyé alakította, és többé nem engedett német szót a színpadra.

Német nyelvű előadás hirdetése a hőskorból

A nyitóelőadás – Rákosi Jenő Este az erdőben című darabja  - Jókai Mór külön erre az alkalomra írott prológjával kezdődött, a darabban a főszerepet Blaha Lujza játszotta. Feld eltökélt volt, hogy értő nézőt farag a terézvárosi közönségből, így aztán bemutatta az Othellót, a Lear királyt, Ibsen Nóráját, a Hedda Gablert és a Bánk bánt.  Rendszeres vendégművész volt Feldnél Küry Klára az ünnepelt primadonna vagy Újházi Ede (a tyúkhúsleveses), aki akkor a Nemzeti társulatát erősítette. A kritikai sajtó szimpátiáját azután nyerte el, hogy felléptette Eleonore Dusét, a kor ünnepelt olasz tragikáját a Kaméliás hölgy címszerepében.

Persze a nemzeti buzgalom mellett üzleti megérzés is vezette a direktort – magyar nyelven játszó színháza számára már könnyebb volt támogatást kieszközölni a várostól, és élt is vele Feld Tata gyakran. Az önkormányzati irományokat tanulmányozva lépten-nyomon belebotlunk a színkör szubvencióért esdeklő folyamodványaiba.  Végül is mindegy mi motiválta az igazgatót, az általa elért eredmény tisztesnek mondható, tömegeket tett ugyanis rendszeres színházlátogatóvá a századeleji Pesten. Emellett a színház táblás házakkal ment, egyre több sztárt szerződtetett, a kispolgári közönség imádta, a sajtó respektálta, a politika hálás volt neki.

Feld Zsigmond a színpadon

A Feld dinasztiát egyébként is szerette a sajtó: a családfő sajátosan joviális, kedvesen zsörtölődő, a magyar nyelvet bájosan kerékbetörő alakja kedvenc célpontja volt a bulvár és színházi lapoknak. Nemkülönben fia, az örökös pénzzavarral küzdő, nagy nőfaló hírében álló, bohém Mátyás,  - mindenki Matyija - aki futószalagon szállította a bohózatokat apja színházának.

1908-ban aztán nagy esemény történt, Feld Tata egy évre bezárta a huzatos színkört, hogy helyére egy impozáns, egész évben játszó, valódi kőszínházat építsen. Nem tudni, hogyan beszélt lyukat a két neves építész, Vágó József és László hasába, de tény, az építkezést ők hitelezték a direktornak. (A Vágó fivérek tervezték többek között az Erzsébet téren valaha állt Nemzeti Szalont, és a ma is álló Schiffer villát a Munkácsy utcában). A korban megszokott tempó szerint egy év alatt kész lett az új épület, melyről dícsérő szavakkal írt a szaksajtó. Az előteret és a színházterem mennyezetét Kernstock freskói díszítették, a nézőtéri székek selyemplüss borítást kaptak, az első emeleti csarnok üvegablakaiból pedig gyönyörű kilátás nyílt a Ligetre. A színpadtechnika is korszerű volt: zsinórpadlás, több süllyesztő, a legmodernebb lámpák szolgálták az illúziót.

A Vágó fivérek által tervezett új épület

A megújhodás új névvel is járt, Feld 1912-ben Budapest Színházzá keresztelte át intézményét, melynek emelkedése még 1919-ig tartott. A kommün aztán kollektivizált, és a direktornak jegyszedő állást ajánlottak a saját színházában. A rémálom tovatűntével valahogy semmi nem lett már olyan, mint régen. A közönség egyre vásáribb mókákon volt csak hajlandó nevetni, Feldék Matyija pedig lázasan szolgálta a közízlést: írt mindent – operettet, vaskos bohózatot, revüt, varietét, kabarét. 1926-ban a szeretett hitves halála után a Tata átadta az igazgatást fiának. Ekkor a komoly darabok teljesen eltűntek a kínálatból, helyettük azonban még sikerült olyan sztárokat szerződtetni egy-egy szerepre mint Kabos Gyula, Csortos Gyula, Somogyi Nusi vagy a fiatal Salamon Béla. 

Feld Zsigmond matuzsálemi korban, 90 évesen halt meg, színháza egy kevéssel túlélte. 1935-ben a  zsidó származása miatt egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülő Mátyás az igazgatást átadta volt titkárának, Erdélyi Mihálynak, akit mint "Horthy katonáját" (tengerész volt a háborúban) a 45 utáni színháztörténet egyszerűen kisatírozott a lexikonokból. A háború után rövid ideig kisebb társulatok szerezték meg az épületet, majd 1951-ben végleg megpecsételődött a sorsa: a Sztálin szobor építésekor a Dózsa György utat kiszélesítették, és vele a Városligeti Színkör is az enyészeté lett.