Városliget

Ennek az egészséges és népszerű sportnak  - a korcsolyázásnak - a hazai elterjesztése nem ment éppen zökkenők nélkül a monarchia második fővárosában. Tanúja ennek a polgári családba született Kresz Géza, az Önkéntes Mentőegyesület későbbi megalapítója, aki az 1860-s évek közepén hiába igyekezett kedvteléséhez követőket találni. Napilapokban adott fel hirdetéseket, hogy egyleti tagokat toborozzon a császárvárosban már kedvelt szórakozáshoz, de senki nem jelentkezett. Így a fiatal orvostanhallgató nyakába vette a várost, hogy személyesen győzze meg a reménybeli csatlakozókat. Zsebében ott lapult a Bécsből frissen importált korcsolya egyleti alapszabályzat, melyet maga ültetett át  hazai viszonyokra. Végül 1869. december 2-án, a hajdani Steingassner kávéházban 15 "előítélet nélküli" taggal megalakult a Pesti Korcsolyázó Egylet. A valódi nehézségek azonban csak ezután következtek.

Kresz Géza

Először is gondoskodni kellett egy állandó pályáról. A belvárosból társaskocsival könnyen elérhető városligeti tó jó választásnak ígérkezett, azonban azt azidő szerint a szegényebb rétegek gyerekei használták póriasabb mulatságokra, távol tartva ezzel az arisztokrácia leánygyermekeit. Kreszék a kiváló politikai kapcsolatokkal bíró Thaisz Elek pesti főkapitány segítségét kérték, aki a polgármesternél kieszközölte, hogy a frissen alakult egyesület a tóból egy részt lekeríthessen a tagok számára. Miután az osztálykülönbségeket ilyen kevéssé demokratikus módon elfedték, még meg kellett győzni a lányos szülőket a téli sportok haszna felől. Az 1860-s években ugyanis a korcsolyázást a felsőbb körök a hölgyek számára illetlen foglalatosságnak tartották, az orvosok pedig kifejezetten ellenjavalltnak gondolták. Nem kisebb név, mint a liberális beállítottságú báró Eötvös József sietett az ifjak segítségére, aki az ellenérveket badarságnak minősítve engedélyt adott lányainak a friss levegőn végzett, egészséges testgyakorlás elsajátítására.

Téli örömök a tavon, háttérben az első melegedő

A húzódozó arisztokráciának a végső lökést Rudolf trónörökös látogatása adta az 1870-s szezonnyitón.  Ezután az arisztokrácia tódulni kezdett az addig télen kihasználatlan Városligetbe. A népszerűsítésben Kresz mellett - aki még korcsolyakiállítást is szervezett a Kristóf téren - a magas rangú feleségek jártak elöl. Rendszeresen szerveztek bécsi-virslis és teás uzsonnákat a jégen, Andrássy Manóné pedig egy kintornát adott kölcsönbe az Egyletnek, melyet maguk a fiatal urak tekertek felváltva. A körülmények még meglehetősen spártaiak voltak: az ifjú hölgyeket kísérő szülők  pokrócba bugyolálva, lábuknál agyagedénybe rejtett faszénparázs mellett dacoltak a fagyhalállal. Az első melegedő helyiséget a tó Állatkert felőli oldalán maguk Kreszék húzták fel, ez egy egyszerű deszkabódé volt, melyet közösen használtak a nyári idény halászati jogát birtokló bérlővel.  Hamarosan azonban a bódé leégett, de az általa nyújtott szerény komfort már amúgy sem  elégítette volna ki a magasabb körökből érkező vendégeket. Ezért állandó, szép kivitelű pavilonépület felhúzásában gondolkodtak. A tervpályázatot nem kisebb név, mint Lechner Ödön nyerte, aki gyönyörű, keleties hangulatú csarnokot álmodott a tó Stefánia felőli oldalára. Az egyemeletes épület mindkét oldalához nyitott folyosóval egy-egy kisebb, nyolcszögletű pavilon csatlakozott. Az egyikben büfé, a másikban melegedőhelyiség kapott helyet. Az épület tó felől nyitott, fából készült tetőrészén helyezték el a zenekart. A földszinten volt a korcsolya-csatoló, felette pedig a nagyterem, ahol a garde-dame-ok ( a fiatal leányok jó hírére és erkölcsire vigyázó idősebb nőrokon) élvezhették a pazar kilátást.

A Lechner  - féle pavilon a tó felőli nézetben

1879-re a respektusban és anyagiakban is megerősödött Egyesület már állandó világítás kiépítésére is tudott költeni, azonban a társasági élet kedvelt színterének számító ligeti jégpálya mindennél erősebben függött az időjárás szeszélyétől. Ha a tél enyhe volt, a tó csak január közepén, végén fagyott be, fájdalmasan rövidre szabva ezzel a korcsolya-szezont. Ezért folyamodvánnyal éltek a törvényhatósághoz, hogy egy kisebb, mesterséges jégpályát alakíthassanak ki a Stefánián, feljebb, a mai Olof Palme házzal szemközt. Így történt, hogy a Ligetben két jégpálya is volt az 1880-s években, egy a tavon, az enyhe telekre pedig egy locsolt, kisegítő pálya a fenti helyszínen. Az ott felhúzott pavilon Hofhauser Antal tervei szerint készült 1887-ben, és 1902-ig szolgálta a pesti lakosokat.

A Hofhauser-féle csarnok az ideiglenes pályánál, a Stefánián

A 19. század vége felé a pesti korcsolyaéletnek nem a sport, hanem a társasági életben betöltött szerepe volt az elsődleges. Tulajdonképpen a báli szezon alig két hónapját sikerült így optimális esetben négy-öt hónapra nyújtani, ami a férjkeresés fázisában lévő fiatal arisztokrata lányok esélyeit is megduplázta. Valószínűleg ennek a vendégkörnek az igényei indokolták a tóparti pavilon 1893-s lebontását, és egy állandó, impozáns korcsolya-csarnok felépítését. Ennek terveit  a Közmunkatanács fiatal mérnöke, Francsek Imre alkotta, és még ugyanazon év decemberében fel is avatták az új, neobarokk jégcsarnokot A 115 méter hosszú épület tó felőli oldalán helyezték el a korcsolyázók számára épített helyiségeket, a Stefánia felőli oldalon pedig az irodák kaptak helyet. Az épület előtt fakockákkal burkolt elegáns sétányt alakítottak ki, az alagsorban volt a korcsolya-csatoló a ruhatár és az öltözők. A pályát 12 ívlámpa világította meg, az egész beruházás 110 ezer forintba került, melyet teljes egészében az Egylet állt.

A Francsek-féle csarnok

Elegáns hölgyek a pályán

 1897-ben az Egylet megszerezte a kizárólagos korcsolyázási jogot a tavon, a Főváros azonban kikötötte, hogy "köteles egy részt a  kevésbé vagyonos néposztály által szükségelt korcsolyapálya céljára felhasználni." Talán nem is gondolták a városatyák, hogy mekkora lökést adtak ezzel - ha máshol még nem is, a jégpályán - a lassan induló demokratizálódási folyamatnak, a Vasárnapi Újság mindenesetre lelkes kommentárban üdvözölte a döntést: „Talán ez az egyedüli hely a fővárosban, hol a demokráciát leginkább megvalósulva látjuk. Nem kérdezik itt egymás címét, vegyest képeznek kört a legkülönbözőbb osztályok, és udvarias engedékenységgel nyit tért egyik a másiknak."

Dolgozik a jéggyalu

Tömeg egy téli napon

A huszadik század elejére a pálya mindenki számára nyitva állt, így lassan a jégsport fejlődése is megindulhatott. Ez természetesen állandó, biztonságos, jó minőségű jeget követelt, és ezáltal újabb beruházásokat indukált. A Pesti Korcsolyázó Egylet számos kiváló sportembert nevelt Magyarországnak, az első világbajnok, Kronberger Lili (1908) is a Városligeti pályán koptatta a jeget.

A világbajnok Rotter - Szollás páros 1929-ben

Forrás:villamosok.hu

Nézd, ó Sztálin! Már épül Szegeden
a gyapjú- s fonaléhes kombinát.
A villamosság bontja rügyeit,
s többé Mohács sosem lesz pusztaság.

A napilapokat és az MDP jegyzőkönyveket tanulmányozva az bátran kijelenthető, hogy az 1949-s év második fele Sztálin – „a béke őre, a népek atyja”… - születésnapja méltó ünneplésének lázában telt.  Itt mindjárt érdemes egy rövid megjegyzést tenni: Sztálin ugyanis 1878. december 21-én született, az 1879-s dátum csak később, hatalomra jutásakor került a hivatalos életrajzokba.  Az MDP titkársága számos ülésen foglalkozott a „hálatelt ünnep” előkészületeivel, végül az 1949. december 20-i Fővárosi Törvényhatósági Bizottság ünnepi ülésén határoztak a generalissimus szobrának felállításáról.  

Azt fontos elöljáróban megjegyeznünk, hogy a Szovjetunió vezérének szobrot állítani nem volt éppen veszélytelen vállalkozás a keleti blokk országaiban. Sem a megrendelők, sem az alkotók nem lehettek biztosak abban, hogy a kivitelezés Moszkvában is osztatlan lelkesedést vált ki. A prágai Sztálin szobor tervezője példásul a folyamatos vegzatúra miatt az átadás előtt öngyilkos lett. Gyakori volt, hogy a kommunista pártvezetők biztos, ami biztos alapon egy szovjet szobrász művét másoltatták le – ilyen volt a szegedi Lenin-Sztálin emlékmű -,  most azonban a kivételes alkalomra tekintettel, eredeti műalkotásban gondolkodtak. Az előzmények ismeretében nem meglepő, hogy az előkészítés hónapjai szőrszálhasogató huzavonákkal és véget nem érő ideológiai vitákkal teltek. A párt vezetői semmit nem bíztak a véletlenre: a meghívásos tervpályázatot még az ideális helyszín kijelölése előtt kiírták. Ezen az első körben 24 felkért művész vett részt (25-t hívtak meg, de Pátzay betegsége miatt nem prezentált pályaművet.) A kiírásban a szobor méretét – talapzat nélkül -  5-6 méterben, anyagát bronzban vagy márványban határozták meg. Hogy milyen meglepő művek születtek, arról hála Pótó János kutatásainak ma már alapos tudással rendelkezünk. 

Kedélyes Sztálin - Megyeri Barna terve, forrás:szoborlap.hu

A szoborbizottság, melyben a párt, a Népművelési Minisztérium, Budapest város és a tömegszervezetek képviselői mellett a felkért üzemek dolgozói is helyet kaptak, némileg ingerülten állapította meg, hogy „a harminc pályamű között van olyan, amelynek ha a fejét letakarjuk, akkor Petőfit ábrázolja. Vannak eltorzított alakok, olyanok, amelyeknek készítői ellen mindjárt vizsgálatot kellene indítani.” Értékelhetőnek csak Borsos Miklós, Farkas Aladár, Kisfaludi Strobl Zsigmond és Mikus Sándor alkotását tartották, őket tehát egy újabb körben versenyeztették meg.

Petőfi Sztálin - Medgyessy Ferenc terve - forrás:szoborlap.hu

Deák Sztálin - Vass Viktor terve, forrás:szoborlap.hu

Közben heves viták zajlottak a helyszín körül. Szóba került a Hősök tere, a mai Köztársaság tér, az Erzsébet tér és a Kossuth tér Alkotmány utcával szemközti része is. Utóbbival az volt a probléma, hogy az itt felállított szobor szükségképpen hátat fordított volna vagy az Alkotmány utcai pártközpontnak vagy a Parlamentnek, ezt tehát ejtették. A Köztársaság tér elhanyagoltságával, az Erzsébet tér épp ellenkezőleg, mondénságával és polgári környezetével vívta ki a pártvezetők ellenszenvét. A Hősök tere már jobb döntésnek tűnt, de itt a Millenniumi Emlékmű monumentalitása elnyomta volna Sztálin alakját, ez pedig szóba sem jöhetett. Igaz, voltak arra vonatkozó elképzelések is, hogy az emlékművet egyszerűen el kéne bontani, vagy legalább is hátrébb tolni a Hermina útig, de ezt úgy tűnik a hatalom nem merte meglépni. A Népművelési Minisztérium végül 1951 tavaszára megszülte a végleges ötletet: a szobor felállítására  a Városliget szélén a  Gorkij fasor (ma Városligeti fasor) tengelyében a Dózsa György utat javasolták, a talapzatot pedig főtribünné kívánták alakítani. Közben a Honvédelmi Minisztérium is benyújtotta igényét: egy katonai díszszemlék megtartására alkalmas térré kívánták formálni a Dózsa György utat, ezért azt teljes városligeti szakaszán 75 méter mélységben kiszélesítették  Az útban lévő épületek elbontásáról egy ülésben döntöttek: áldozatul esett a Városligeti Színkör, a villamos végállomás, Csengery Antal szobra (igaz ez csak átkerült az Almássy térre) és a Regnum Marianum templom. Utóbbira sok szót nem vesztegettek, az MDP titkárság 1951. június 4-i ülésének jegyzőkönyve szerint „felkérték Kossa elvtársat, hogy közölje a városligeti templom egyházi vezetőjével, hogy lebontják a templomot”. 

A Regnum Marianum Csengery Antal szobrával

A lebontott Vársoligeti Színkör

A győztes Mikus Sándor 8 méteres bronz monstrumának anyagát minden bizonnyal a háború után eltávolított köztéri alkotások szolgáltatták: bizonyosat nem tudni, de valószínűleg „Sztálinba” olvasztották többek között Tisza István, Darányi Ignác (a Mezőgazdasági Múzeumnál állt) és gróf Andrássy Gyula szobrát.

Az iratokból kiderül, hogy a háborús jóvátételt és újjáépítést nyögő országban egy dolog nem számított a szobor projektnél: a pénz. Irdatlan összegeket költöttek az anyagra, a kivitelezésre, a tereprendezésre, a közlekedés átalakításra, a honoráriumokra. Mikus például akkoriban felfoghatatlan összegnek számító tiszteletdíjat  - 200 ezer forintot -  kapott.

A tér rendezésével kapcsolatos leggroteszkebb vita a Dózsa György úti villamosvágányok megszüntetése körül zajlott. A több ülésben, mintegy másfél évig rágott témában mindenki felszólalt, akár értett a közlekedésszervezéshez, akár nem, illetve főleg utóbbiak exponálták magukat. 1950-ben a 23-s villamos érintett pályaszakaszát felújították, és a Vágány utcánál a vasúti felüljárót megmagasították. Ennek ellenére a párt központi vezetősége esztétikai okokra hivatkozva kezdte szorgalmazni a villamosvonal eltüntetését, mondván a vezetéktartó oszlopok zavarnák a Sztálin szobor környezetének egységes látványát.  Budapest, a közlekedési minisztérium és egyéb hivatalos szervek szakemberei a nagy forgalmú vonal megtartása mellett érveltek mindhiába, a 23-s 1952. október 26-án tette meg utolsó útját a Dózsa György úton.

A Felvonulási tér kialakítása számos előre át nem gondolt nehézségbe ütközött. Időjárási viszontagságok, anyaghiány és építőipari kapacitás-hiány miatt végül a teljes befejezés 1953-ra tolódott.

 A szobor avatóünnepségét 1951. december 16-án 80 ezres kivezényelt tömeg jelenlétében megtartották, annak dacára, hogy a tribünt díszítő domborművek még nem voltak készen.  A beszédet Révai József a korabeli kultúrpolitika főideológusa tartotta, a napilapok emelkedett hangon írtak a budapesti dolgozók „örömünnepéről”.

A monumentális alkotás nem sokáig díszelgett a téren. 1956-ban a felkelők nem kis nehézségek árán ledöntötték, és a mai Blaha Lujza térig vonszolták, ahol darabjaira törték. A talapzaton csak Sztálin csizmái maradtak. A humorban bővelkedő pesti aszfaltnyelv ezért egy ideig Csizma-térként hívta a kommunista ideológia legfontosabb szimbolikus terét. A párt romjain újjáalakuló MSZMP-nek aztán nem kevés fejtörést okozott, hogy miként tüntesse el a sztálini személyi kultusz maradványait. Végül csak egy szerényebb méretű tribün felállítására került sor, ahonnan a pártvezetők az április 4-i díszszemléket és a május 1-jei felvonulókat köszönthették. A Kádár-éra konszolidálódásával a tér egyre veszített kiemelt jelentőségéből, és a politikai szimbolika terepét a városrendezési koncepciókat nélkülöző ötletelés vette át. Terveztek ide Nemzeti Színházat, Forma1-s pályát, de ezek végül nem - jobban mondva: nem itt - valósultak meg.  Ma a hajdani szobor helyén az 56-os emlékmű áll, bár ennek is bizonytalan a jövője a tervezett Múzeumi Negyed miatt.

Száll a turulmadár,  utat ver a szárnya...
Kacagányos Árpád zúg-robog utána.

Pósa Lajos: Magyarok bejövetele

Gyakran feltűnik a fenti fotó, melyen a hajdani Vurstli egy részlete látszik. A körhinta jól felismerhető épülete mellett egy másik, zömök építmény, a rotunda, a Feszty körkép otthona. De mit keresett majd 40 évig a magyarok honfoglalását monumentális méretekben ábrázoló festmény a mutatványosok, fakírok,  csepűrágók között? 

Hogy ezt megérthessük, először a körkép műfaját kell körüljárnunk. Egy ír, bizonyos Barker szabadalmaztatta az eljárást a 19. század elején: lényege, hogy az emberi szem számára befoghatatlan 360 fokos perspektívából, a valósághoz meghökkentően hasonlító festészeti modorban ábrázoljon olyan tájakat, történelmi eseményeket, természeti jelenségeket, melyek a néző számára eddig egyszerű sík fotó  formájában voltak láthatók. A körkép lényege a teljes illúzió, ezért megalkotásánál nem a művészi ábrázolásra, hanem a fényképszerű hűségre törekszik az alkotó. Az élmény fokozására megengedett a festmény és a látogató közé a képbe illő  tárgyakat elhelyezni, általában növényeket, tereptárgyakat, de nem ritkán alkalmaztak hanghatásokat, sőt akár illateffekteket is. A körképet egy speciális épülettípusban, a kör alakú rotundában állították ki. A csak mesterséges megvilágítással rendelkező térbe a látogató egy sötét folyosón áthaladva jut, és itt általában valamely magaslatról nézhet rá – körbeforogva – a képre. A körkép tehát átmenet a vásári képmutogatók és a mozgókép kezdetleges formái között. Mivel a képek bemutatására üzleti vállalkozások alakultak, a műveket belépti díj ellenében lehetett megnézni. Fontos volt tehát a magas nézőszám a bevétel kedvező alakulása miatt. Ezért szívesen települtek a körképmutogatók vásárokba, vurstlikba, nagy kiállításokra, ahol sok ember megfordult.

Barker körképe

A Feszty körkép hányattatásokkal teli története egy viharral, amolyan családi perpatvarral kezdődött.  Feszty Árpádot, a sikeres festőt párizsi útján szállta meg a nagy ötlet: a Nyugat-Európában már népszerű, Magyarországon még alig ismert panorámakép műfajában megfesti a bibliai özönvíz történetét. Ki is gondolta a kompozíciót mire hazaért, a nagy sötétlő fellegeket, a haragos-tarajos hullámokat a tengeren, ám felesége – Jókai Mór nevelt lánya, Róza, szintén festőművész -  nem volt elragadtatva az ötlettől.  Páal László intim tájképeit preferálta inkább, és meg volt győződve, hogy ilyen monumentális méretekben nem lehet igazán művészit alkotni. Az após – a kitűnő üzleti érzékkel is rendelkező Jókai Mór – viszont felkarolta az ötletet, és a közelgő Millenniumra való tekintettel  valami hazafias téma felé terelgette Fesztyt. Így született meg a gondolat: a festő, műépítész bátyjával, Gyulával Rt-t alapít, és megfesti a Magyarok bejövetele című körképet.

A rotunda eredeti helyén, a mai Szépművészeti Múzeum telkén

1891-ben folyamodvánnyal éltek a Főváros Tanácsához, melyben külföldi példákon keresztül ecsetelték a panorámakép várható jótékony hatását az idegenforgalomra, a nemzeti érzületre és  Budapest világvárosi rangjának emelésére. A bemutatásra egy állandó, „ a környéknek is díszére szolgáló stylszerű” épületet kívántak emelni, az Andrássy út torkolatában, ott ahol ma a Szépművészeti Múzeum áll.  A szerződés a terület bérletére a Magyar Körkép Rt és Budapest városa között 1891-ben létrejött, ami után azonmód meg is kezdődött a hatalmas munka. Először a speciális, ablaktalan, kör alakú épületet, a rotundát húzták fel, majd miután Feszty elkészült a vázlatokkal, Belgiumból megrendelték a vásznat. Az épületen belül síneken guruló állványzatot építettek, a 120 méter hosszú 15 méter magas vásznat e mögé feszítették ki. Rossznyelvek szerint Jókai Róza, mikor meglátta a hatalmas felületet, egyszerűen elájult.

Feszty Árpád az állványzaton

Egy komplett festőbrigád fogott munkához 1893-ban, hogy éjjel-nappal dolgozva elkészüljenek a szerződéses határidőig: 1893 Szent István napjáig. A kép egyes részleteit specialisták festették, így az égboltot és a fő alakokat maga Feszty, a csatajeleneteket Vágó Pál,  a háttértájat Mednyánszky László, Ujváry Ignác, Spányi Béla és Olgyay Ferenc, a sebesült és halott alakokat pedig maga a hitves, Róza. A végül 20 fősre duzzadt művészkaláka sem bírta a tempót, pedig méretes kondérokban főtt a feketekávé, éjjelente pedig színész-zenészbarátok jöttek éberen tartani a lankadó ecseteket. Dankó Pista, a híres prímás még indulót is komponált a bemutatóra, de így is csúsztak fél évet. Közben a sajtó zajos érdeklődése nem csappant, így aztán a nyitónap, 1894. május 13-a igazi népünnepéllyé sikeredett.  Ott volt (majdnem) mindenki, aki számított: báró Fejérváry hadügyminiszter, Lukács Béla kereskedelmi miniszter,  Samassa József egri érsek, Ráth Károly főpolgármester, Gerlóczy alpolgármester,  Apponyi Albert… A Vasárnapi Újság elragadtatottan írt a kompozícióról kiemelve annak valósághűségét, mely különösen a látogató és a kép közé helyezett valódi földdomboknak, fatörzseknek, pázsitnak és az épp akkoriban leégett Ferenc József laktanyából származó üszkös fagerendáknak volt köszönhető.

A lelkes kritikusok valószínűleg mit sem tudtak arról, hogy Feszty súlyos anyagi gondokkal küzd. A késedelmes teljesítés miatt az utolsó időben már saját zsebből fizette a művészeket. Képe még részt vett 1898-ban egy európai bemutatókörúton, de mire hazatért, a rotunda telkét a Főváros már visszavette, hogy ott építse fel Budapest új múzeumát.

1909-ben a Magyarok bejövetele új helyre, a barlangvasút, a céllövölde és a Royal Vio mozi tőszomszédságába kénytelen költözni, a Vurstliba. Így múlik el a világ dicsősége, tartja a mondás-és valóban. A Mutatványos téren aztán igazi kálvária kezdődik a körkép Rt számára. Vészesen apadnak a bevételek, egyrészt a Vurstliba a szegények járnak, cselédlányok, szabadságos bakák, akik cseppnyi szabadidejükben a zajosabb mókákat keresik, másrészt ott az új rivális, a világot épp visszavonhatatlanul meghódító mozgókép. Ezenfelül az új épület is pocsék kivitelben készült, teteje szüntelenül beázik, az  olvadó hólé pedig bánatosan csurog a Vereckei hágót kémlelő Árpád vezérre. 1917 –re olyan lesújtó állapotba kerül a festmény, hogy restaurálni kell. De a pénz mindig hiányzik. Pedig a vállalkozást az igazgatóság igyekezett több lábra állítani.  A körkép épületének alagsorában egy könnyű, nyári színházat, -  a Jókai Színkört  - működtettek, és ennek bevételeit is a körkép veszteségeinek lefaragására használták.  Mindhiába – a hajdan reményteljes üzlet gyors iramban haladt a totális csőd felé.

Kegyelemdöfés az 1944 decemberében eltévedt gyújtóbomba. Az ostrom után A mai nap újságírója felkeresi a helyszínt, és így ír róla: „Vászondarabok lógnak le a mennyezetről, ezek jelzik, hogy itt tartógerendákon valaha Feszty Árpád alkotása függött. Hatalmas részek szitává lőve, szanaszét hevernek a helyiség homokján. Patkányok szaladgálnak rajta, rágják, ami még megmaradt.”

A körkép egyik részlete a restaurálás előtt

A békeidő zökkenőkkel indult a kép számára: hiába rendeztek gyűjtést rögtön a háború után a festmény megmentésére, úgy tűnik a lakosság praktikusabb dolgokkal volt elfoglalva: a rotunda épületét spontán hasznosították a feketepiac szereplői: krumplit, hagymát árultak az épületben. Ezt elunván 1947 –ben a Főváros lebontatta. A megmaradt vásznat csíkokra darabolták, és előbb a Bazilika pincéjében, aztán egy tornateremben, majd a Műegyetem könyvtárában, végül a Nemzeti Galéria raktárában helyezték el. Az örökösök 1964-ben a magyar államnak ajándékozták. A restaurálás 74-ben elkezdődött, de az állandó pénzhiány miatt 20 évig húzódott, és csak 1995-ben került az ópusztaszeri Nemzeti Emlékparkba.

1945 őszén jelent meg a fenti hirdetés a napilapokban. A főváros sokat szenvedett lakossága viccnek gondolhatta, pedig korántsem volt az. Az Állatkert próbált így talpra állni Budapest kegyetlenül hosszú ostroma után. Nádler Herbert az intézmény nagynevű igazgatója szomorúan konstatálta a Világosság című napilapban, hogy a hirdetésre nem érkeztek felajánlások, a ketrecek üresen maradtak. Pedig az ostrom előtt még mintegy 4000 állat lakóhelye volt a világ egyik legszebb, műemléki állatkertje. Az első világháborút többé-kevésbé szerencsésen átvészelő állatállomány a második nagy világégéskor szinte kiheverhetetlen pusztítást szenvedett el. 1944 szeptemberéig még úgy-ahogy mentek a dolgok, bár az állatok élelmezése és az ápolószemélyzet frontra vezénylése komoly nehézségeket okozott az intézmény működésében. A kifutók előtti szabad földbe krumplit, hagymát, káposztát ültettek, hogy a takarmány hiányt enyhítsék. 44 szeptember 14-én azonban bekövetkezett a legrosszabb: közvetlen bombatalálat érte a kertet. A légnyomásban számos állat mellett teljesen megsemmisült a Pálmaház.

A nagyragadozókat egyszerűen agyonlőtték, így próbálva megelőzni, hogy kiszabadulva kárt tegyenek a lakosságban. A tengeri halon élő fókák és pingvinek pedig éhen haltak. A védett fajnak számító európai bölények valószínűleg valamelyik pesti fekete–húspiacon végezték, de jutott a kiéhezett lakosság és katonaság kondérjaiba a szarvasokból, őzekből, antilopokból, víziszárnyasokból, sőt zebrákból is. A világégést mindössze 15 egyed élte túl, ebből néhányan nem az Állatkert falai között. 3 pónilovat egy fuvarozó vállalatnál találtak meg a gondozók, 2 majom egy környéki villába került házikedvenc státuszban, egy papagáj a Teleki térre szegődött jövendőmondónak, egy teve pedig földműves lett (konkrétan befogták az eke szarva elé) Örkényben.

Ami valóban csodaszámba ment: az öttagú vízilócsalád sértetlenül vészelte át a háborút. A budapesti vízilovak jellemzően hosszú életére és jó szaporodóképességére elegendő érvet szolgáltatott az idők során a Széchenyi fürdő gyógyvizével táplált medencéjük élettanilag jótékony hatása, de hogy a szőnyegbombázás ellen milyen védelmet nyújthatott a hévíz, arra magunk sem tudunk elfogadható magyarázatot.

Az üresen tátongó kifutók között 45 nyarán szabadtéri hangversenyeket, majd egy terménykiállítást is rendeztek. Az Állatkert azonban kilátástalan helyzetben volt: állami támogatást nem kaptak, hiszen a lerombolt ország újjáépítési céljai között az Állatkert nem szerepelt kiemelt helyen. Állatbeszerzésekre gondolni sem lehetett, az amúgy is drága mulatság, de etetni sem tudták volna az egzotikus fajokat. Felmerült, hogy a romokon, adományokból „egy nagy magyar állatkertet” (semmi élcre ne tessenek gondolni: Magyarországon őshonos állatokról van szó) építenek, de az is, hogy a városligeti terület helyén egy gyógyszállót húznak fel, az Állatkertet pedig elköltöztetik Budára. Végül az intézmény maradt a régi helyén, és a semmiből néhány év alatt talpra állt. De ezt majd egy másik bejegyzésben ...

A Városliget az elmúlt századokban számos különleges produkciónak – látványosságnak adott otthont. Ilyen kuriózumnak számított az 1800-as évek elején az első pesti ejtőernyős ugrás, melynek „hőse" egy francia, bizonyos André Jacques Garnerin volt.  Garnerin a francia forradalomban a Konvent politikai biztosaként az akkoriban létrehozott légi egység beosztottja volt. Léghajóból távcsővel figyelte az angol csapatok mozgását, ám egy alkalommal léghajóját lelőtték, ő pedig angol fogságba esett. Az angolok később átadták az osztrákoknak, így került Garnerin Magyarországra, ahol a budai várbörtönben raboskodott. Hősünk a szökés reményében ejtőernyő barkácsolással múlatta a rabság lassan hömpölygő óráit. Ágyneműkből, padlódeszkából egy kezdetleges szerkezetet eszkábált, ám egy fatális véletlen során lelepleződött. Történt, hogy a szomszédos cella egyik lakója beleőrült a fogságba, szűnni nem akaró ordibálására pedig lépett az őrszemélyzet: a rabot elszállították, a szomszédos cellákat pedig átkutatták. Így találták meg Garnerinnél az ágy alá rejtett ejtőernyőt. Meglepő módon a francia egy eléggé lapos sztorival kidumálta magát: azt bizonygatta, hogy esze ágában sincs szökni, csupán unaloműzésként kisebb tárgyak kidobálásával üti el az időt.  Garnerin 1795-ben klasszikus fogolycsere egyezmény során szabadult: a Mária  Terézia Sarolta hercegnőért átadott francia tisztek egyikeként került szabadlábra.

Nem sokkal ezután Garnerin és lánya, Elisa - akiben egyébként a világ első női ejtőernyősét tisztelhetjük - fantasztikus mutatványukkal európai bemutató körútra indultak. E turné során kerültek Pestre, ahol a Városligetben ezrek nézték szájtátva lélegzetelállító mutatványukat.

Mire a levelek lehullanak, itthon lesztek - győztesen.
Ígérte Vilmos császár a frontra induló német katonáknak 1914 késő nyarán, de nem így lett. Mindenesetre a mozgósítás idején hatalmas lelkesedés és honfiúi (meg honleányi) buzgalom szállta meg a Monarchia mindkét fővárosát. 

Budapesten a lelkes tömeg az Oktogonon hömpölygött, nemzetiszín zászlók búcsúztatták a hadba indulókat, miközben az újságok belső oldalait ellepték a háborúban nélkülözhetetlen cikkek hirdetései („Szanitéc" tetűpor és kenőcs, páncélszeg talpvédő bakancsra...) és a jótékony célú felajánlások. Utóbbi komplett mozgalommá fejlődött a háború alatt, a borbélyok ingyen borotválták a frontra indulókat, az Állatkertet belépőjegy nélkül látogathatták a sebesültek, az arisztokrácia pedig hadikórház és utógondozó szanatórium céljaira engedte át kastélyait, kúriáit. 

Gróf Andrássy Gyula, a korábbi belügyminiszter már 1914 augusztusában felajánlotta az általa elnökölt Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kezelésében lévő Műcsarnok összes termeit hadikórház céljára. 400 ágyat helyeztek el az épületben, további 40 ágy a Szépművészeti Múzeumba, 80 pedig a Korcsolyacsarnokba került. A berendezés korszerű, a higiénia minden követelményét kielégítő volt. A sebesülteket 5 fős orvosi stáb látta el ( parancsnok dr. Glaser Marcel sebész főorvos, dr. Bodon Károly királyi főtanácsos, osztályos föorvosok dr. Thaly Lóránd, a Bethesda kórház fôorvosa, dr. Drexler Dezsö nyug. ezredorvos és dr. Szántó Manó) továbbá számtalan hivatásos és önkéntes ápolónő sürgölködött körülöttük. Budapest lakosságának túláradó gondoskodására mi sem jellemzőbb, mint hogy a nagy mennyiségben becsempészett ételt, bort és cigarettát az orvosoknak kellett elkobozni a lábadozóktól. 

Bár a cél nemes volt, a Műcsarnok épülete nem bizonyult alkalmasnak sebesültek elhelyezésére. Üvegteteje miatt a nyári forróság kibírhatatlan volt, ezért azt több rétegben fehérre meszelték. Az esőzések hatására keletkező meszes víz aztán utat tört magának, és  vigasztalanul csordogált a szebb napokat látott épület falain. 1918-ban a nehéz gazdasági helyzetbe került Társulat csak hitelből tudta fedezni a helyreállítást. 

A műtő

A háború a Műcsarnok előre meghirdetett  programját is gyökerestül felforgatta. A  ’14 októberére tervezett nagy Benczúr kiállítást, melynek előkészületei már gőzerővel folytak, le kellett mondani, majd a szokásos évi Téli tárlatot is. A Képzőművészeti Társulat egy segélyalapot hozott létre, mely a nehéz helyzetbe került művészeket volt hivatva segíteni. A háború alatt kiállításaikat és aukcióikat a Szépművészeti Múzeum előcsarnokában tartották. 1918 decemberében vehették újra birtokba az épületet, de az öröm nem sokáig tartott. A proletárhatalom 1919 júniusában a Műcsarnokot államosította, és itt rendezte meg a köztulajdonba vett (értsd a magántulajdonosoktól elrekvirált) műkincsek kiállítását.