A Napozórét a 80-as években. Komlósné Hlatky Katalin felvétele
A Városliget krónikáját a XVIII. század végén kezdték írni – maguk Pest város polgárai. Előtte csak a terület történetéről beszélhetünk, az pedig az évszázadok során nem sokat fejlődött. A tatárdúlás után királyi adományként került a domonkos rendi apácák birtokába, tőlük azonban Pest városa elperelte. A futóhomokkal körbezárt mocsaras rétet a török kor után legelőként hasznosították a városfalon kívül lakó marhatartók – vélhetően innen korabeli elnevezése: Ochsenried, azaz Ökördűlő. Fásítása Mária Terézia erdőrendelete alapján indult meg, de még nem a közpark kialakítása, hanem a futóhomok megkötése okán. A szárba szökkent ültetvényeket aztán a környékbeli lakosok még azelőtt spontán használatba vették, hogy a közpark tényleges kialakítása megkezdődött volna. Dokumentumok bizonyítják, hogy Boráros János városbíró már 1794-ben javasolta a területen egy városi vendéglő felépítését, a vállalkozó szellemű főpap, Batthyány hercegprímás pedig 1799-ben bejelentkezett a terület haszonbérletéért, sőt bormérési jogot is kieszközölt magának. Márpedig ahol bor és vendéglő szóba került, ott kirándulóknak is kellett lenni. 1802-ben már lófuttatást tartottak a Városerdőcskében, 1810-ben pedig az első mutatványos vállalkozó, Grossinger Leopold is feltűnt a Stokvájdliban, hogy bort mérjen és forgókát (körhintát) üzemeltessen, a tisztes haszon reményében.
A Páva-sziget, Rudolf von Alt festménye után, Sandman litográfiája, 1845
Ilyen előzmények után került sor a Szépítő Bizottmány 1813-as tervpályázatára, melyben a Városerdőt népkertté, azaz közparkká kívánták alakíttatni. Van ebben a pályázati kiírásban egy rendkívül fontos mondat, mely a Városligetet megkülönbözteti a többi, már meglévő, nyilvános európai parktól. A mondattöredék így szól: „für alle Classen der Einwohner”, azaz a városlakók minden osztálya számára. Míg a Városligetnél régebbi, európai parkok jellemzően az uralkodói, királyi kertek megnyitásával jöttek létre, és nem mindenki számára voltak látogathatók, a Városerdő az első olyan köztulajdonú és közcélú városi park, melyet a város saját tulajdonú telkén, saját költségén, saját lakosai számára hozott létre.
A pályázatot, mint ez köztudott, a lübecki Heinrich Nebbien nyerte, és az 1816 után meginduló kivitelezési munkálatokat is ő vezette egy ideig. Bár a területre tervezett építményekből jórészt semmi nem lett, a park térszerkezetét és növényzetét Nebbien intenciói alapján alakították ki. Az így létrejött tájképi kert arányaival, páratlan harmóniát sugárzó szerkezetével a szakértők szerint is az egyik legszebb romantikus kert Európában. Nem törekszik pompára, szemlélőjét nem lenyűgözni akarja, hanem a természetes, idilli táj élményével ajándékozza meg.
A Városliget annak ellenére lett Pest legkedveltebb üdülő (értsd felüdülésre szolgáló) helye, hogy a várospolitika sokszor mostohán bánt vele. Ha húzni kellett a nadrágszíjon, azt a Liget biztos megérezte, és fejlesztésére sem volt sokáig koncepció: csak abban értettek egyet a városatyák, hogy pihenőparknak kell megőrizni. A városlakókat a fenti körülmény azonban nemigen zavarta abban, hogy az 1840-es években már tömegesen keressék fel a Ligetet az első tavaszi napoktól kezdve. 1842-ben debütál az első „fagylalda”, Fischer Péter cukrászata, 1855-ben Fischof tanár vízgyógyintézetet nyit a Liget szélén, 1856-ra elkészül a Hermina-kápolna, 1866-ban megnyílik az Állatkert, 1867-ben egy nyári színkör (még német nyelven játszik), 1869-ben a jégpálya, majd benépesül a mutatványos tér, amelyet Stuwer tűzmester bemutatói után Tűzijátéktérnek neveznek el.
Szerencsére ebből az időszakból már számos tudósítás, útleírás áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy elég pontos képet kapjunk a közpark városlakók életében betöltött szerepéről. A Divatcsarnok című társasági lap 1854-ben arról számol be, hogy az első tavaszi napok beköszöntével a városi zöld terek „számnélküli látogatóknak örvendenek”. A Ligetben a nép sétál, csónakázik, sörözik, a tehetősek pedig fogataikon hajtatnak a kanyargós utakon. Vahot Imre 1860 körül a Városligeti tó környékének leírásában azt mondja, csónakázók egész hada lepi el a tavat, a Páva-szigeten pedig esténként száz meg száz pár táncol a gyepen.
A Városligetben ekkor már számtalan vendéglő (Városi vendéglő, Bimbó, Szarvas, Szép kilátás, Neswarba), kávé- és bormérés várja a mulatni vágyókat. A Vasárnapi Ujság 1860-ban azt írja, hogy a vendéglőkben találni bort, sört, kávét, fagylaltot, hideg- és meleg ételeket, az egyikben cigány muzsikál, a másikban hárfa, gitár vagy flóta, a szabadban pedig sípláda szól. Legszebb látvány, már ekkor is a tó, melyet az 1860-as években újraszabályoznak, medrét kikotorják. A komoly fejlesztések azonban váratnak magukra, és majd csak kényszerűségből, a két nagy országos kiállításhoz kapcsolódóan kerül rájuk sor.
Az Állatkert egy 1914-es felvételen
Az 1885-ös Országos Általános Kiállítás nem hoz nagy változást a Városliget életében, bár az Iparcsarnok 14 000 nm-es épülete ekkor kerül a Blondin-rét szélére. Az építkezésnek pozitív hozadéka, hogy a belvizes rétet feltöltik, a rajta keresztülfolyó pataknak új medret ásnak, az így létrejött tágas teret pedig korzószerűen kiképzik. Ekkor készül el a Stefánia is, Európa egyik legszebb, platánokkal övezett alléja, szökőkutat kap a rondó, és megépül a régi Műcsarnok bájos, neoreneszánsz épülete. Az Ezredévi kiállítás mérlege már inkább negatív a Városliget tekintetében. Miközben nem vitatható, hogy a millennium kiemelkedően fontos és sikeres esemény a nemzet életében, a hozzá kapcsolódó kiállítás alapvetően változtatja meg a park jellegét. Az építkezések jelentős fakivágásokkal járnak, amelyeket sokáig nem tud kiheverni a Városliget, ráadásul a térhasználat is megváltozik. Intézményesül a tömegszórakoztatás: létrejön Ős-Budavára, kialakul a Vurstli a szegényeknek, a XX. század elején pedig a világvárosi mulatókomplexum, az Angol Park a módosabbaknak. Ezzel egyidejűleg az árumintavásárok, ipari kiállítások a Liget belsejébe költöznek, hiába tiltakozik Ilsemann Keresztély főkertész, a Városliget vurstlijellege erősödni látszik. A korábbi pavilonépítményektől eltérően hatalmas épületek kerülnek a parkba, felépül a Műcsarnok, a Vajdahunyadvár, a Szépművészeti Múzeum, megmarad a korábban bontásra ítélt Közlekedési Csarnok. A park kiképzése is változik, a kor uralkodó, eklektikus kertművészeti stílusának megfelelően egyre több reprezentatív, angolkerttől tájidegen részlet jelenik meg a Városligetben. A népszerűsége azonban egy jottányit sem csökken, az majd csak a 1920-as évekre lesz jellemző, egy átmeneti időre. Az első világháború után ugyanis a szabadidő-eltöltési szokások megváltoznak. Lendületet kap a turizmus, a „ki a zöldbe!” mozgalom, a közlekedés fejlődésével pedig ezek célpontja már nem elsősorban a városi közpark, hanem távolabbi vidékek. A gazdasági világválság kell ahhoz, hogy a Liget ismét a városi ember üdülőhelye legyen. A cselédek, iparosok, inflációtól nyögő kispénzű alkalmazottak mind újra szívesen járnak lizsézni.
Cselédlányok lizséznek a Széchenyi fürdő új épülete előtt, 1914 körül
A tendencia a második világháborúig töretlen, az 1944. évi bombázások, majd a kegyetlenül hosszú ostrom azonban letarolják a Városligetet. Hogy a városi ember életében milyen fontos szerepet töltött be a park, az a harcok elcsitultával mutatkozott meg igazán. Az emberek özönlöttek a Ligetbe, bár ott csak romokat találtak, de volt napfény és jó levegő. A Széchenyi fürdő üres medencéi már 1945 nyarán zsúfoltak voltak a napozóktól, a Vurstli júliusban kinyitott, a Városligeti tóban engedélyezték a fürdést, a cirkuszban pedig napi két (!) előadást kellett tartani, akkora volt az érdeklődés. A romok eltakarítása és a Felvonulási tér barbár kialakítása után a fejlődés csak az 1960-as években indult meg. Addigra talpra állt az Állatkert, megépült a kis botanikus kert, rengeteg fát telepítettek, 1974-ben pedig kiköltöztették a BNV-t, és 1978-ig rehabilitálták a volt vásárterületet. Igaztalanul kevés szó esik manapság arról, hogy ez a fejlesztés volt a XX. század legnagyobb parkrekonstrukciója Magyarországon. Ekkor alakították ki a napozórétet, a KRESZ-parkot, sportpályákat és szánkódombot építettek, koros fákat ültettek át, a Fáskör mögötti terület pedig új játszóterekkel gazdagodott. Az 1980-as éveknek csak a meglehetősen csúf Petőfi Csarnokot köszönhetjük, egyébként a park nem sokat változott. Az utóbbi 20 év csendes volt a Liget számára, csak napjainkban körvonalazódik egy új koncepció, mely azonban még nem öltött végleges formát. Ami változatlan: a Városliget ma is Budapest leglátogatottabb, legkedveltebb városi parkja.
Megjelent Ligetfalvi György - Majkó Zsuzsanna: Városliget lexikon, 2017. Városháza kiadó.
