Városliget

"Majdnem úgy tűnik fel, hogy valahányszor valamely középület számára ingyen telekre van szükség, ezt mindenkor a Városliget fogja megbánni. "
(A Középiskolai Tanáregylet budapesti körének levele a Székesfőváros Tanácsához a Városliget liget jellegének visszaállítása iránt - 1897. május 5)

Nem írtam eddig a Liget Budapest projektről - legalább is nem ezen a felületen - mert a blog vállaltan helytörténeti témát dolgoz fel, ezért a Múzeumi Negyedről alkotott véleményemmel nem terheltem az olvasókat. Tegnap azonban megjelent az építészeti tervpályázat kiírása, aminek néhány részlete idekívánkozik.

Csak a minden érdeklődő számára letölthető, rövidített kiírásból derült ki, hogy a Baán László által a nyilvánosság előtt is többször ismertetett elhelyezési koncepció jelentősen változott december óta. Eddig ez nem volt publikus, így az új terv számos meglepetést tartalmaz.

Az új elhelyezési terv - Pdf-ben itt

A kiírás szerint a legjelentősebb intézmény- a Nemzeti Galéria és a Ludwig közös épülete - a jelenleg még álló Petőfi Csarnok elé kerül. Arról bizonyára lesz még vita, hogy a hatalmas épületkomplexumnak mennyire sikerült megfelelő helyet találni a szűk Hermina út mentén, magam inkább arra szavaznék, hogy a Városliget zöldfelületeibe történő durva beavatkozás nélkül egy ekkora építmény sehol nem helyezhető el a jelenlegi közparkban. A tervezett elhelyezkedésből logikusan az következik, hogy a Petőfi Csarnokot lebontják, és helyére nem épül semmi (ez jó). A pályázat szöveges része azonban továbbra is említi az Ifjúsági Tudásközpont funkciót (47.oldal), igaz arról nem szól, hogy azt a Liget mely részén valósítanák meg. Egyesek tudni vélik, hogy a Vajdahunyadvár a kiszemelt objektum, ahonnan a Mezőgazdasági Múzeumnak majd mennie kell, de hivatalosan ez egyelőre sehol nem hangzott el. (Ez se lenne új elem egyébként, az Úttörőszövetség egyszer már kinézte magának a Vajdahunyad várát, és valami teljesen hasonlót - persze a korszellemhez igazodóan  - tervezett. Megannyi kis micsurinista természettudóst meg feltaláló- palántát akartak nevelni az Alpár- épületben, de persze nem volt rá pénz, így a nagyszabású terv némi kiheverhető rombolás után dugába dőlt.)

Az Építészeti és a Fotómúzeum a rondó két oldalára, a jelenleg is burkolt Ötvenhatosok terére kerül, változás viszont, hogy a Néprajzi Múzeum az új koncepció szerint a Fáskör elé, a Dózsa-Ajtósi sarokra épülne (egyébként jobban megkímélve a Ligetet, mint a korábbi terven). A Magyar Zene Háza a rondó mögött, egy elhagyott BNV irodaház helyén épülne meg, itt azonban némileg aggályos a megközelíthetőség (már ha jelentős forgalommal számolunk) és kérdéses a jelenleg tervezési területen álló 170 éves platánok sorsa. Ez a terület egyszer már képbe került, az első Orbán kormány idején, második körben ide szánták a Nemzeti Színházat. A térképen sárgával jelzett területek egyrészt az Állatkert beruházásait jelzik a volt vidámparki területen, másrészt a Közlekedési Múzeum térszint alatti bővítését. Ezek tehát az új épületek, hogy a park hogyan változik arról egyelőre mit sem tudunk.

Az az átkozott fasor - avagy problémák a kiírás történeti részeiben

Elvileg új épületek tervezésénél nem feltétlenül van meghatározó szerepe a park történelmének, azonban a kiíró bő terjedelemben foglalkozik a témával, és többször hivatkozik a Városligetre, mint történelmi parkra. Ehhez képest a 19. oldalon kezdődő kronologikus felsorolás némileg slendriánra és esetlegesre sikeredett, a teljesség igénye nélkül pl.

"1889 - első cirkusz megnyitása" - ezzel szemben az első állandó cirkuszépület megnyitása tehető erre az évre, Barokaldi már 1871-ben üzemeltetett deszka - ponyva alapú sátrorcirkuszt a Tüzijátéktéren.

"1893 - átadják a városligeti Műjégpálya épületét és első pályáját a Városligeti-tó medrében" - ezzel szemben a pesti Korcsolyázó Egylet jégpályája az 1869/70-es szezontól üzemelt, az első korcsolyapavilont - ha nem számítjuk a jelentéktelen melegedőt - Lechner Ödön tervezte 1874 -ben.

"1906 - átadják a Hősök terén a Millenniumi Emlékművet" - ezzel szemben 1906-ra csak az emlékmű építészeti része készült el, a királyszobrok és a vezérek szoborcsoport jóval későbbi. A tényleges ünnepélyes átadásra 1929-ben került sor.

Ugyanilyen ötletszerű a ligeti szobrok felsorolása - említi a kiírás pl a meglehetősen jellegtelen és félreeső helyen álló Reagen szobrot, de nem tud Ligeti Miklós Rudolf koronaherceget  ábrázoló szobráról, de Stróbl Alajos Olvasó lányok című művéről sem.

A fentiek tűnhetnek szőrszálhasogatásnak,   a 30. oldalon azonban orbitális baki csúszott a kiírásba. A kiíró felcserélte a Városliget 1813-as tervpályázatának győztes pályaművében szereplő felmérési térképet - azaz a területen meglévő állapotokat rögzítő rajzot - a tényleges tervekkel.

NEBBIEN EREDETI PARKTERVE 1813-BÓL mondja a kiíró - EZZEL SZEMBEN EZ A FELMÉRÉSI RAJZ

Ilyen állapotokat talált Nebbien a területen a tervezés megkezdése előtt, D-vel jelölte a mocsarat

És ilyet szeretett volna-ez ugyanis maga a terv

Kezdettől fogva nem volt világos, hogy a projektiroda miért ragaszkodik olyan makacsul a nagyrétet kettészelő, gyakorlatilag a Városliget legnagyobb kiterjedésű napozórétjét tönkretevő, tájképi kerttől teljesen idegen nyílegyenes, fasorral szegélyezett alléhoz, amely még az elhelyezési ötletpályázatnak is kötelező eleme volt. Most kezdett derengeni, lehet, hogy azt hiszik, ezt Nebbien tervezte, és így hivatkozni lehet arra, hogy ők csak visszaállítják az eredeti állapotot. (Bár akkor szegény tájépítészek kénytelenek lesznek egy viszonylag nagy kiterjedésű mocsarat is tervezni a területre). Nebbien azonban gyűlölte az egyenes vonalvezetésű utakat, ki is irtotta mindegyiket a tervezőasztalon. Most, hogy ez a tény a projektiroda munkatársai számára is kiderülhet, talán elhagyhatják a tervekből az értelmetlen és bosszantó fasort.

A teljesen beépített Városliget mint történeti hagyomány?

A kiírás 29. oldalán azzal a meglepő kijelentéssel találkozunk, miszerint a "Városliget olyan speciális városi közpark, amelynek része bizonyos történeti beépítettség." A továbbiakban azt is megtudjuk, hogy a Liget Budapest projekt ezt a hagyományt folytatja (hogy miért ragaszkodnak egy rossz, már a múlt században is a pestiek tömegeit bosszantó hagyományhoz, arról nem írnak). A fenti állítás illusztrálására a kiíró ezt a képet mellékelte a következő képaláírással (31.oldal)

A VÁROSLIGET 1896-BAN

Az óvatlan szemlélő, mondjuk egy külföldi pályázó a képen egy épületekkel sűrűn telezsúfolt területet lát, mintegy alátámasztásául annak a sugalmazásnak, hogy a pestiek kedvelt időtöltése és sajátos történelmi hagyománya a közparkokat sűrűn beépíteni. A valóság ezzel szemben az, hogy az 1896-os Ezredéves Kiállítás helyszínrajzát látjuk, az épületek ideiglenes kiállítási pavilonok, melyek 98%-át a kiállítás zárása után haladéktalanul elbontották. Hogy a két nagy kiállítás területhasználata mennyire volt passzió és mennyire a fővárosra oktrojált, kényszerű vállalás, arról korábban már írtam. Mindenesetre nem meglepő ez az érvelési technika, ugyanis előadásaimon rendszeresen szembesülök azzal, hogy a pestiek nem jelentéktelen hányada úgy gondolja,  az Ezredévi Kiállítás épületei a II. világháborúban semmisültek meg, de ha nem, legalábbis a kommunisták rombolták le őket. Azt, hogy a látszatra tetszetős építmények tulajdonképpen díszletek voltak - nem tudják.

Tavaly a Corvinus Egyetem Kert-és Szabadtértervezési tanszéke készített egy felmérést, melyek azok a Városligetben fellelhető értékek, amelyekhez a liget-használók a leginkább ragaszkodnak. A válaszadók

62,8%-a a park természetszerű jellegét
48,2% -a a növényzet, idős fák,
29,1%-a a csend, nyugalom meglétét említette fő vonzerőnek.

21,7% tartja fontosnak az intézményeket (Szecska, Állatkert), 19,7% a park történelmi hangulatát, 18,3% a tavat, 15% a múzeumokat, és 6% a rendezvényeket.

Az egész Budapest Liget koncepció kezdettől fogva belső ellentmondásokkal terhelt, csakúgy mint a Városliget története: úgy szeretne (állítólag) egy városi köz-és pihenőparkot (ahogy eleink mondták: városi üdülőhelyet) megőrizni  hogy közben attól idegen funkciókkal igyekszik teletelepíteni. A probléma nem új, a Középiskolai Tanáregyesület 1897-es levele akár ma is íródhatott volna. A 4 sűrű gépelt oldalnyi panaszáradat felemlegeti, hogy a liget lombos zöldfelületei egyre pusztulnak.

"Bár évek hosszú során át mind az illetékes tényezők, nevezetesen a nagytekintetű tanács, mind a közönség, mind pedig a napi sajtó buzgón fáradoztak azon, hogy a Városligetnek liget-jellege fönntartassék, egyes sajátságos körülmények folytán mai nap addig jutottunk, hogy ezen szándék megvalósítása komoly veszélyben forog. Ismeretes dolog, hogy ez az egyetlen árnyas sétakert volna az, melyet a nyári évszakban oly szükséges üdülés céljából a főváros balparti részének közönsége érezhetőbb költség és időveszteség nélkül naponkint felkereshet és könnyű szerrel elérhet. Egészségi szempontból, különösen oly családokra nézve, melyekben gyermekek vannak, rendkívül fontos, hogy ez a liget a port megkötő, mentül nagyobb pázsitterületekkel, és a levegőt javító mentül tömegesebb és árnyasabb facsoportokkal bírjon."

Azonban nem elég, hogy a Népliget (itt a Vurstli) területén egyre-másra nőnek ki a földből a kávéházak, apró mozik, színházak, de a legfelháborítóbb, hogy a Műcsarnokot is ide építették, tönkretéve ezzel a Liget egyik legszebb facsoportját, holott a város tele üres telekkel.

"Minden jel arra mutat, hogy a Liget helyreállítása nem jó irányba halad: egész divattá lett, hogy a Ligetben helyezzenek el mindenféle múzeumokat.... Más nagyvárosokban a belterületen is vannak akkora kertek mint a mi Ligetünk. Berlinben a Tiergarten körbe van véve várossal, minekünk már a város szélén se legyen egy tekintélyesebb nagyságú ligetünk? Ha elgondoljuk, hogy fogy Budapest környékén mindenütt a fa, el kell ijednünk a jövőtől."

-zárják soraikat az igen előrelátó középiskolai tanárok 1897-ben.

MZS

Köztudott, hogy a Vidámpark területe a hajdani Vurstli és Angol Park összevonásával alakult ki. A két területet a Hermina út választotta el egymástól, ezt a szakaszt az összevonáskor megszüntették. Az Angol Park egy kézben összpontosuló, szórakoztatóipari nagyvállalkozás volt, kifejezetten a középosztály pénztárcájához szabva. Vurstlinak az évek során ide-oda költöztetett kisvállalkozó mutatványosok által elfoglalt 2 utcányi területet nevezték. Jellemzően a valamikori vásári mutatványos hagyományok éltek itt tovább céllövöldével, körhintával, panorámaképpel, krajcáros színházzal, csengős mozival.

Közönsége a környékbeli kerületek szegényebb lakóiból, cselédlányokból, iparossegédekből, szabadságos bakákból verbuválódott, de Molnár Ferenctől tudjuk, hogy a bohémvilág is szívesen lemerült időnként az alsóbb néposztályok szórakoztató centrumába. A Vurstli túlélte a II. világháborút, 1945 késő tavaszán már működött. A megszüntetéssel egy foglalkozási ág is lassan eltűnt a Városligetből, a mutatványosok 1950-ben szedhették a sátorfájukat, ami ezeknek az embereknek azért is volt különösen megrázó, mert sokan közülük nem csak dolgozni jártak a Vurstliba, itt is éltek, méghozzá a játékok mögötti telkeken felhúzott, általában 1-2 szobás kis házakban.

1. Vurstli, 2. Angol Park, 3.Cirkusz, 4. Állatkert, 5. Műszínkör épületének telke

A Vurstli területének nagyobb része ma a Vidámpark kapuin belül található. A lovacskás körhintától egy fákkal szegélyezett sétaút vezet hátra egészen a Varannó utcáig. Ez volt a Vurstli főutcája. A sarkon a sokat emlegetett, ma is működő szecessziós körhinta, mögötte 2 parcellával állt a Feszty körkép rotundája. Azzal szemben, az út túloldalán volt özvegy Fényesné Fortuna mozgója és vele egy épületben a rossz hírű Bonctani Múzeum illetve a rémségek kicsiny tárháza, a Plasztikon.

1.lovacskás körhinta, 2. Feszty rotunda, 3. barlangvasút, 4. Fortuna mozgó, 5. céllövölde, 6. Klupáti- féle körhinta
A mai utcakép googlemaps, és belső kép googlemaps

Az utca végén a Barokaldi néparéna, visszafelé egy szatócsbolt, a nemzeti hajóhinta és még egy körhinta

A Dzsungel mesevasút Barokaldi cirkusza helyén 2012-ben

A Bonctani Múzeum nevével ellentétben nem múzeum, hanem a horrorra vágyók igényeit kielégítő, jórészt gusztustalanságokat prezentáló borzongatóhely volt, míg a Plasztikon egy viaszbáb kiállítás, korabeli tömeg-és rablógyilkosok, valamint filmsztárok és politikusok hasonmásaival a termeiben.  E mellett volt és ma is eredeti helyén áll a Meinhard fivérek első Budapestre hozott attrakciója, a Barlangvasút. Az utcácska végén, a Dzsungel mesevasút helyén állt Barokaldi néparénája, azaz a Városliget kisebb, régibb és olcsóbb cirkusza.

Fényesné Fortuna mozgója

A 60-as években az erdei útvesztő, később játékterem állt a helyén

Műemlékek

Barlangvasút

A Barlangvasút engedélyezési tervein 1908-as dátum olvasható, akkor még Sárkányvasút néven futott. Ez volt a Vurstli legnagyobb szenzációja, és az Angol Park későbbi tulajdonosának első beruházása Pesten: tulajdonképpen egy tekervényes barlangfolyosó diorámákkal, melyen egy sárkányfejes kisvasút haladt végig. Az eredetileg historizáló épület érdekessége, hogy a barlangfolyosó feletti szinten lakóhelyiségeket alakítottak ki, melyet a Meinhard család – a bajor származású tulajdonosok – birtokoltak. Ez a legutóbbi időkig lakásként funkcionált, vidámparki alkalmazottak laktak benne. Az épület elejére később sziklaimitációt rittyentettek, így áldozatul esett a betekintést nyújtó, boltívesen nyitott homlokzat. A barlangban eredetileg törpék, tündérek, egyéb mesealakok laktak. A jelenlegi 10 diorámából álló Petőfi-féle János vitéz (azaz Jancsi és Iluska , nem pedig Jancsi és Juliska meséje, ahogy mostanában egyre gyakrabban olvasom) 1953-ban került mai helyére. Az épület eredeti, a sárkányfejes mozdonyok másolatok és a részben mozgó figurák is kicserélődtek az évek során. Ha az épületről lefejtik a gipsz barlangimitációt, feltárulhat az eredeti homlokzat.

A Barlangvasút a 10-es években, eredeti homlokzattal

A Barlangvasút a 80-as években, sziklaimitációval a homlokzatán

Az egyik dioráma napjainkban - Iluska tündérországban

Céllövölde hátfala

A Vurstliban az 1910-es években több céllövölde is működött. A fennmaradt 10 mm-es kazánlemez hátfal eredetileg egy díszes faépületben volt elhelyezve a Fortuna mozgó mellett. Innen került később, a Feszty körkép rotundájának lebontása után, a Körhinta mellé. A favázas épület tönkrement, a 70-es években már egy bádogbodegában helyezték el, mígnem a 2000-es években valamikor ezt is elbontották, a védett hátfal azonban megmaradt. Az ún. mechanikus céllövöldék mind hasonló elven működtek. A hátfalon látható figurák mellett lévő tappancsokat kellett a kilőtt golyóval eltalálni, a becsapódás aztán működésbe hozott egy, a hátfal mögé rejtett mechanikát, mely a festett, több darabból álló figurák kezét, lábát, felsőtestét, kalapját...mozgatta.

Mechanikus céllövölde az 1910-es években, a képen jól látszanak a kör alakú tappancsok (forrás:OSZK)

Pöltl Károly céllövöldéje díszes faépületben állt a Vurstliban

Mechanikus céllövölde a Vidámparkban az 1970-es években

A megmaradt védett hátfal

A hátfal mögötti mechanika egy részlete, mely az alakokat mozgatja

Hullámvasút

A hullámvasút nem a Vurstli, hanem a hajdani Angol Park területén áll, jelenlegi állapotában 1922 óta szolgálja a közönséget. Egy korábbi változata – alacsonyabb és rövidebb pályával – a hirdetések tanúsága szerint már 1912-ben megvolt. Akkor Amerikai magasvasút névre hallgatott. A fa gerendapárra fektetett faanyagú, laposvas felülettel ellátott sínpárok 1 km hosszan kanyarognak, a pálya legmagasabb pontja 16,5 méter. Az egész ácsszerkezet a maga nemében remekmű. A szerelvényeket egy, a pálya alatti gépházból mozgatott acélsodrony húzza fel a legmagasabb pontra, ahol egy kioldószerkezet lekapcsolja a kocsikat, és innentől már saját lendületük hajtja őket. Épp ezért minden kocsin fékező is utazik. A faszerkezetet évente kétszer, teljes egészében átvizsgálják, a sérült faanyagot cserélik, ez jelentősen drágítja a lassan 100 éves hullámvasút működtetését.

Az amerikai vasút az 1910-es években

Az ácsszerkezet

Karbantartás a 60-as években (MTI fotó)

A pálya állványzata köré épült 1923-ban a szintén védett Mesecsónak, mely egy kanyargósan kialakított 210 méter hosszú betonteknő, amiben egy malomkerék (ma is az eredeti) áramoltatja a vizet. Az utat csónakkal lehet bejárni, a kialakított bemélyedésekben népszerű mesejeleneteket ábrázoló diorámák láthatók. Ezek többsége az elmúlt 20 év terméke, Hupikék törpikéktől vízipókig, az eredeti mesefigurák sajnos már nincsenek meg. Szintén elbontották a hajdani rönkkerítést - ma egy csiricsárére festett kovácsoltvas példány van a helyén - , illetve az indulási résznél az 1950-es években kialakított apró kínai falut.

A Mesecsónak a 60-as években, háttrében Gulliver az óriások földjén mesejelenet

A 60-as évekbeli fotón látszik a kínai falu és a rönkkerítés

Ma így néz ki a kerítés kívülről

Körhinta

A legismertebb játék, a letűnt vurstlivilágból eredeti állapotában ránk maradt, szecessziós épületben álló lovacskás, ún. Scheffner-féle körhinta. Már az 1906-os* épület is különleges:  nyolcszög alaprajzú, gazdag ornamentikával díszített homlokzatú, az Otto Wagner -iskola stílusjegyeit viselő, laternás házacska. A csarnok mennyezeti seccója rokokó hatású, az orgonaszerkezetet imitáló falrész a körhinta kezelőfülkéjét rejti.

A szecessziós körhintaház az Állatkerti körút felől

Az orgonaszerkezet- imitáció mögött van a kezelőfülke

A körhinta egy körbeforgó pódiumépítmény, rajta csapolt faszerkezetű lófigurák, hintók, csónakok. Egyes vélekedések szerint a lovak még korábbiak, egy régebbi körhintáról szerelhették át őket. A pódiumot eredetileg az alagsorban lovak forgatták, jelenleg egy, a kezelőfülke alatt található elektromotor hajtja.. Érdekesség, hogy egyes lófigurák egy rugós szerkezetnek köszönhetően előre-hátra is mozognak. A körhintát 1996-ban felújították, Europa Nostra díjat kapott.

* A közelmúltban fellelt engedélyezési okiratok tanúsága szerint az építés dátuma: 1909.

A lézerdodgem épületének fedélszéke

Volt némi félreértés a sajtóban, ugyanis több helyen az jelent meg, hogy a lovas körhintával szemben álló dodgem vasbeton tetőszerkezet védett, de ez nem igaz. Ettől függetlenül valószínűleg a 60-as években épült dodgem-ház is megmarad, természetesen más funkciót kap. A műemléki védettséget élvező, 1917-ben épült tetőszerkezet alatt az utóbbi időben a Lézerdodgem nevű játék futott, az egykori Angol Park területén áll. Kezdetben ott nyári színházként, majd többszöri átépítés után  1928-tól dodgemként üzemelt. Az oldalfalait el fogják bontani, új funkciója még nem ismert.

A lézerdodgem tetőszerkezete

A 60-as években az ún. Kis troli játék működött benne

Legutoljára így nézett ki

A Klupáti-féle körhinta helyén álló épület nincs műemléki listán, de megmarad más funkcióval

MZS

"Einstand - Ez különleges pesti gyerekszó. Mikor valamelyik erősebb fiú golyózni, tollazni vagy szentjánoskenyér-magba - pesti nyelven: boxenlibe - játszani lát magánál gyöngébbet, s a játékot el akarja venni tőle, akkor azt mondja: einstand."
Molnár Ferenc

A nagy nemzeti felbuzdulást kiváltó Ezredévi Kiállítás rendezését 1892-ben iktatták törvénybe. A szöveg mindössze néhány sor, a kiállítás helyéről nem rendelkezik. A megnyitót eredetileg 1895-re tervezték, de az előterjesztő Baross Gábor halála miatt ez végül 1896-ra csúszott. A hazai ipar seregszemléje körül egyébként kezdetben egyáltalán nem mutatkozott nemzeti egyetértés, sok volt a fanyalgó, többen az ország gazdasági teherbíró képességét féltették, mások viszont nagyobb szabású világkiállítást láttak volna szívesen. Az ipari és vendéglátós lobbisták azonban jól végezték a dolgukat, így a végleges döntés után röviddel megkezdődtek a rendező kereskedelemügyi minisztérium és a főváros közötti tárgyalások.

A helykijelölésnél több helyszínt vizsgáltak a kiállítást előkészítő bizottság tagjai. Szóba került Lágymányos, a Népliget északi része és természetesen szegény Városliget. Utóbbi mellett - mint a főváros történetében mindannyiszor - költséghatékonysági szempontok döntöttek, és az, hogy 1885-ben már rendeztek itt sikeres kiállítást.
 A századvégi városlakó figyelemreméltó környezettudatosságról adott számot: nemzeti buzgalom ide, országos érdek oda, egyáltalán nem örült, hogy a Városligetnek, mint a pesti oldal egyetlen jelentős "üdülőhelyének" funkcióját még ha időlegesen is, de megváltoztatják. A főváros viszont jobb híján - mint a seregszemle sikerében maga is érdekelt fél -  támogatásáról biztosította a minisztert, mintegy mellékesen azonban a későbbi félreértések elkerülése végett közgyűlési határozatban rögzítette, hogy

"a Városliget területe fölötti szabad rendelkezésben a fő-és székesfőváros még méltányossági tekintetek által se lehet korlátozva."

Ezzel a határozattal a törvényhatóság gyakorlatilag mindenki előtt egyértelművé tette, hogy nem enged a kormányzati nyomásnak, a fővárosi engedélyező hatóságok a kiemelt cél ellenére sem lesznek megkerülhetők.

A kereskedelmi miniszter első területigénylését azzal dobta vissza a közgyűlés, hogy nincs konkrétan nevesítve a kért terület, térképvázlatot nem mellékeltek, biankó csekket viszont Budapest nem ad. Miután ezt a kört is lefutották, következett a tényleges területátengedés, melyhez azonban a főváros kimerítő feltétellistát mellékelt.

 Ezek szerint

1. Állandó kiállítási épületek a területen nem emelhetők.
(Ehhez alapvetően tartották magukat a felek, a pavilonok többsége ideiglenes faszerkezetes építmény volt. A Közlekedésügyi csarnokot és a történelmi főcsoportot végül múzeumi célokra megtartották - utóbbit át kellett terveztetni, újra fel kellett építeni, most már tartós anyagokból. Állandó épületnek készült viszont a főváros kiállítási pavilonja, melyet eredetileg az Artézi fürdő bővítésére akartak megtartani. Mivel erre a célra az építmény nem tűnt alkalmasnak, a főváros később bérbeadás útján vendéglőként hasznosította. Ez lett a legendás Weingruber.)

2. Mindennemű közmű, hídmű, infrastrukturális beruházás, mely a kiállítás érdekében létesül, az esemény zárása után teljes egészében és térítésmentesen a főváros tulajdonába megy át, úgy, hogy az építkezésekhez a város egy petákkal sem járul hozzá.
(Érdekes volt a világító szökőkút esete. A megkötött egyezség értelmében a főváros igényt tartott a kiállítás egyik fő szenzációjának számító fontaine lumineuse-re, kiderült azonban, hogy a világító és a hidraulikus berendezés a Ganz gyár tulajdona, melyet ők csak ellentételezésért adtak volna át a fővárosnak. Utóbbi azonban a minisztériummal kötött egyezségre hivatkozva nem akart fizetni. Végül Ganzék leszerelték a hidraulikát, a főváros pedig kártérítési igénnyel élt a minisztériumnál.)

3. A kiállítás zárása után az állam köteles az összes kivágott fát, bokrot pótolni, ezenfelül pedig köteles magát az egész kiállítási területet újraparkosítani saját költségén.
(Ezt a főváros rigorózusan betartatta, olyannyira, hogy amikor a  kereskedelmi miniszter 1895-ben leiratban kérte a törvényhatóságot, hogy az új Műcsarnok környékét parkosítsa, a közgyűlés a kérést azzal utasította el, hogy nem ők óhajtották a Műcsarnok felépítését, de ha a magas minisztérium be méltóztatik fizetni 40 000 Ft-ot a főváros pénztárába, tárgyalhatnak a dologról. Befizették.)

4. Az átengedett területen lévő ültetvények a legnagyobb kíméletben részesítendők, a fenyvesek a pusztulástól mindenképpen megóvandók.
(Ezt nem sikerült betartatni, a kiállítási területen több száz fát vágtak ki, mely hisztérikus interpellációk  és civil tiltakozások hosszú sorát generálta. Végül 1895-ben Budapest felterjesztést intézett a miniszterhez a "kiállításra átengedett területen tapasztalható indokolatlan fairtások" ügyében)

5. Minden olyan kieső bevétel ellentételezendő, mely a kiállítás miatt keletkezik a fővárosnál.
( A főváros már-már a kicsinyesség határát súrolóan igyekezett érvényt szerezni a fenti kitételnek. Minden elbontott elárusító pavilon kieső bérleti díja után kártérítési igényt nyújtott be a rendezőbizottsághoz.)

6. A kiállítási épületek elhelyezését, a közművek kialakítását, az építkezést a főváros kijelölt hatóságai ellenőrzik.
(A hatóságok többször kergették őrületbe a rendezőket. A kiállítás főútját a tervek elfogadása előtt keskenyebbre rajzoltatták, az artézi fürdő előtt megtartott sávot pedig szélesebbre, hogy a kiállítás forgalma ne zavarja a fürdőbe érkezőket. Több helyen az utak mellé fasorok telepítését írták elő. Annyit azért meg kell jegyezni, hogy a minisztérium is elért némi engedményt:az engedélyezési illetékeket a főváros nem számította fel. A több mint 200 építmény esetében ez horribilis összegre rúgott volna.)

7. A kiállítási pavilonok 1897. év végéig a területről eltávolítandók, kivéve az Artézi fürdő környékén elhelyezett építményeket, ezeket ugyanis a fürdőlátogatók érdekében már 1896 végén el kellett takarítani.
(Ezt az elvet a főváros maradéktalanul végrehajtatta, lásd lejjebb)

8. A városligetnek megfelelő része a kiállítás ideje alatt is szórakozási- és üdülőhelyül szolgáljon a lakosság részére
(Lukács Béla miniszter hosszú leiratban igyekezett megnyugtatni a fővárost, miszerint maga is osztja a nézetet "hogy a városliget túl nagy mérvben igénybe ne vétessék, és hogy a fő- és székváros nagy közönségének e tekintetben számba jöhető, méltányos érdekei minden irányban részemről is megóvhatók legyenek. Ezek alapján a közönség szabad rendelkezésére maradnak a városliget következő részei: A Stefánia-, István-út és Aréna-út közti terület; a városligeti körönd; a köröndtől balra az Aréna- és Stefánia-út közt fekvő terület; az állatkerti körút, az állatkert és az Aréna-út közt levő terület; a Nádor-szigetnek a kiállítási területen kívül levő része; a népliget, /azaz a Vurstli./"

9. A főváros lakosságát  az elszenvedett kellemetlenségekért és a területhasználatban bekövetkezett akadályoztatásért kárpótlás illeti meg, ezért a főváros javasolta, hogy az Állatkert a kiállítás ideje alatt ingyen legyen látogatható, a kieső bevételt pedig a minisztérium pótolja.
(2 évi huzavona után végül ezt nem vállalta a kereskedelmi minisztérium, így a főváros kénytelen-kelletlen engedélyezte az Állatkertnek mutatványos attrakciók megtartását a kiállítás ideje alatt)

Az Ezredévi Kiállítás zárása után kérvények tömkelege árasztotta el a főváros hatóságait, melyben az ideiglenes építmények üzemeltetői igyekeztek engedélyeiket további néhány évre meghosszabbítani. Különösen a vendéglősök, kávésok voltak aktívak, nyilván ők a kiállítás ideje alatt is szépen kerestek. A legérdekesebb kérvényt dr Lendl Adolf - az Állatkert újjáépítési koncepciójának kidolgozója és későbbi igazgatója - jegyzi. Ő a kiállításon felállított nagy sikerű tengeri akváriumát szerette volna még egy évig üzemeltetni, de nem kapott zöld utat. A főváros akkurátusan, egyenként utasította el az összes kérvényt, pedig az üzletek területfoglalási díja nyilván szép bevételhez juttatta volna Budapestet. Az indoklás, melyet az összes kérvényre rávezettek, különösen szép, ezért idézzük:

"tekintettel arra, hogy az Ezredévi Kiállítás területén létesített összes pavilon csakis mint ideiglenes építmény engedélyeztetett, azon világos kikötéssel, hogy a kiállítás berekesztése után eltávolítandók,

másrészt ezen pavilonok bármelyikének fenntartása a Városligetet eredeti rendeltetésétől elvonná, a közgyűlés a kérelmet elutasítja."

A kiállítás tervezett helyszínrajza - forrás: Archivnet.hu- Magyar Nemzeti Levéltár

MZS

Fotókat válogatok. Az az érzésem, hogy a városligeti fényképekkel kicsiben lekottázható az egész XX. századi magyar történelem.

Ha kicsit messzebbről indulunk, az 1896-s kiállítás felemelő kulisszái az elsők a sorban. Furcsa kettősség lengi be azt a kort. Egyrészt a mindennél erősebb vágy, hogy önálló, értéket alkotó, Bécstől független nemzetként mutatkozzunk be a világnak, másrészt a monarchia és az uralkodó iránti feltétlen lojalitás demonstrálása. Ha korabeli tudósításokat olvas az ember nem is tudja mire büszkébbek a hírlapírók: a fiatal magyar ipar kiemelkedő teljesítményére vagy arra, hogy Ferenc József 6 percig nézte Munkácsy Ecce Homoját.

A királyra várva a megnyitón - 1896. május 2.

Aztán hamar jött a nagy háború. Az Angol Parkot sebtében Nemzeti Parkká keresztelték, a Beketow Cirkusz bohócai a muszkákról énekeltek gúnydalokat, a Műcsarnokból hadikórházat csinált Andrássy, majd az Auguszta Alap jótékonykodó rendezvényei költöztek a Ligetbe, melyek ugyan a hadiárvákon nem sokat segítettek, viszont jót tettek a lelkiismeretnek. A törökök felháborodtak az elefántház mecsetre hasonlító tornyán, az Állatkert jobb a békesség alapon lebontatta.

A proletárdiktatúra vörös gúnyába öltöztette a Millenniumi Emlékművet, az obeliszk elé állított Marx szobrot és a két mellékalakot ugyanaz a Zala György szobrotta a térre, aki korábban Árpádot.  (Valamiből a művésznek is élnie kell, ugye).

Hősök tere 1919. - FSZEK

A Trianon utáni hangulat elsöpör sok nagyszabású tervet. Nem épül meg a Gyógyszálló a Szecska mellé, üresen marad a háborúban éhen halt fókák medencéje az Állatkertben,  csúszik a jégpálya műjéggé alakítása. A világválság megtépázza az Angol Parkot, a Vurstlit, az artisták szakszervezetbe tömörülnek, a munkásmozgalom az Iparcsarnok közelébe és a Hungária kert nevű vendéglőbe költözik. A politikai agitációk szünetében kugliznak és Berger bácsi házias kosztját eszik.

Közben a hivatalos politika a Hősök terét részesíti előnyben. Felavatják a Hősök Emlékkövét, Bethlen mond beszédet. Gömbös munkahetének nyitórendezvénye is itt zajlik, aztán 38-ban elbontják a szökőkutakat és a szép parkot, a frissen lerakott kő burkolaton az Eucharisztikus Kongresszus kulisszái emelkednek.

Eucharisztikus Kongresszus - 1938 - FORTEPAN

42-ben horogkeresztes zászlót kap a Műcsarnok, igaz csak arra az időre míg Ribbentrop megkoszorúzza a Hősök Emlékkövét. Sokba kerül Magyarországnak ez a látogatás. A BNV-n egymás mellett van a Harmadik Birodalom  és a Szovjetunió pavilonja. Utóbbinál akkora  a tolongás, hogy lovas rendőrök tartják fent a rendet. Az Angol Park megint nevet vált, aktuálisan Hungária Parknak hívják, a háborút felejtendő a Fővárosi Pavilonban és a Kutassy teraszon jazz zenére táncol a nép. A bombákat alig ússza meg néhány épület. 1945 tavaszán a Széchenyi Fürdőben nincs víz, az üres medencékben napoznak az emberek. A tó körül rögtönzött piac, tojást vesznek Húsvétra. Zsigmondy mérnök artézi forrásánál lepedőt, fehérneműt mosnak az asszonyok, a sápadt, sovány gyerekeket az üres Állatkertben igyekszik jóllakatni a Nemzeti Segély. A Plasztikonban Sándor király viaszfigurájáról lelopják a nadrágot, a Mezőgazdasági Múzeumból elhordják a kiállított gépalkatrészeket, a Világító Szökőkút horganyzott acéldíszei kelendők a feketepiacon. Az Iparcsarnok, a Gerbeaud pavilon megsemmisül, a Közlekedési Múzeum kupolája beomolva, a Műcsarnoknak nincs teteje, a Szépművészeti kincsei elhurcolva. Az Angol Parkot a német tulajdonostól lefoglalja a szovjet jóvátételi bizottság, katonazene szól a hangszórókból. Zoli, a Fényes Cirkusz törpe bohóc sztárja nem jön haza Auschwitzból.

Műcsarnok 1945

Gundel Károly viszont hazajön az előzetesből, ahová azért csukták, mert kevés húst (!) szolgált fel Vas Zoltánéknak a partizán-díszvacsorán.

A Millenniumi Emlékműről leszedik a Habsburgokat. Darányi Ignác szobra a Vajdahunyadvár udvaráról öntödébe kerül, hogy aztán sok társával együtt beolvadjon Sztálinba. A hajdani német színház Múzsái a Fővárosi Múzeum előtt megsemmisülnek. A kék cédulás választások után kommunisták randalíroznak a Hősök terén, Rákosi egy ki tudja honnan szerzett kanapén állva integet nekik. Később felrobbantják a Regnum Marianumot és legyalulják a Liget szélét, hogy legyen hely a díszszemléknek (rossz nyelvek szerint meg repülőgép leszálló pályának, ha hirtelen menekülni kéne). A vendéglőket rendeletileg államosítják, a kávéházakat mint a különösen utált polgárság törzshelyeit bezárják. Rudolf koronaherceg szobrának eltávolítását olvasói levelek követelik a Szabad Népben. El is viszik egy állami gazdaság udvarára, levésik a talapzatról a feliratot. Ott áll 30 évig egy vadászruhás szobor a TSZ-ben, senki nem tudja, kit ábrázol.  A Vajdahunyadvár az utolsó pillanatban menekül meg a szovjet mintájú „Úttörő palotává” alakítástól.

A 48-s honvédzászlók visszaadása, hátul a romos Millenniumi Emlékmű

Sztálin 1956-ig mered a Liget fölé, akkor ledöntik, de a csizmákat nem sikerül. A pestiek egymás között csizma térnek hívják a helyet. Kádárék 1957. május 1-jét gyorsan átteszik a Hősök terére, majd még évekig kínlódnak, hogy a gyászos emlékű dísztribünt átépítsék. Mire sikerül a Liget igazi szocialista néppark lesz. Sörös-virslis majálisok, a szocialista ipar nagyságát zengő BNV-k, a dolgozók Vidámparkja, egy presszó a tó közepén, ahol van Unicum meg bikinis táncosnő, aztán 85-ben felépül az Ifjúsági Szabadidő Központ, ahová a KISZ előzetes forgatókönyvével ellentétben beveszi magát az alternatív kultúra.  Hofer Miklóssal 20 évig terveztetik az új Nemzeti Színházat a Felvonulási térre, mígnem 88-ra rájönnek, hogy a múlt emlékével terhelt helyszín nem lesz jó, ezért inkább az egészet kezdik elölről az Erzsébet téren.

A Nemzeti Színház terve a Felvonulási téren

Az utolsó felvonás 88-ban az erdélyi falurombolás elleni tüntetésen összejött soha nem látott tömeg. Lenint és a Tanácsköztársasági emlékművet gyorsan, minden felhajtás nélkül  átviszik a szoborparkba, a feketébe burkolt Műcsarnoknál pedig felravatalozzák a mártír miniszterelnököt és társait. Már csak ráadás II. János Pál 1991-ben. Misézik a sokat látott Hősök terén. Hogy a legendás mondatát – Ne féljetek! – mondta-e?  Nos, arra már nem emlékszem.

Kádár a Pecsában az átadáskor 1985-ben

A ligeti hírek manapság egy hamarosan kiírandó nemzetközi tervpályázatról szólnak, mely Múzeumi Negyedet varázsol az évszázados fák alá. Méghozzá arra a területre, mely szintén egy tervpályázaton -  éppen 200 évvel ezelőtt -  született meg egy tervező asztalán.

József nádor, aki Firenzében és Bécsben nevelkedett, 1795 őszén érkezett a császár felhatalmazásával Budára. Ha ablakából kitekintett a Duna túlpartján egy szegényes kisváros képét látta. Épületfa-kereskedőket végig a homokos parton, halászcsónakokat a folyamon, a városi szemétlerakót,  cserzővargákat, vászonfestőket, mészárszéket, és főleg egy végeérhetetlen homoksivatagot a távolban. Ez volt Pest Jókai leírása szerint akkoriban. A fejlesztések szűk területre lokalizálódtak – a mai Lipótvárosra - , a városi tanács tagjai nem jutottak dűlőre egymással – virágzott a korrupció és a szűklátókörűség, az egyéni haszon mindenekfelett-valósága.

A nádor már 1801-ben javasolta a császárnak, hogy Pest fejlesztésére egy független testületet hozzanak létre, de a hírhedten kacskaringós bécsi bürokráciánál csak 1808-ban kapott zöld utat a folyamodvány. A Szépítő Bizottmány első ülését 1808 októberében tartotta meg, legfontosabb vállalása Pest nagyvárosi jellegének kialakítása volt.

Ami a Városligetet illeti, nem szerepelt az első tíz legfontosabb fejlesztési cél között. Hogy mégis lendületet kapott a kiépülése, az nem másnak volt köszönhető, mint a nádor européer gondolkodásának és a sokak által megírt hírhedt „rákosi pornak”.  A Terézváros határától Kőbányáig húzódó futóhomokos területről a szél időről időre hatalmas mennyiségben vitte a port a belső városrészek felé. A nádor jól érzékelte, hogy ennek a problémának az egyetlen megoldása a homok megkötése, azaz a Városerdő területének intenzív beültetése. József nádor emellett azt is felismerte, hogy egy európai nagyváros nélkülözhetetlen része egy, a város minden polgára számára kellemes és hasznos üdülő és mulatóhely megléte.

A park kialakítására és a  népkert koncepciójának megalkotására 1813-ban pályázatot hirdetett a Bizottmány. A pályadíjul megajánlott 200 aranyforintot egy bizonyos Heinrich Christian Nebbien nevű, önmagát gazdasági tanácsadónak nevező pályázó nyerte.

A betléri kastély parkja, Nebbien egyik munkája

A szabó fia mert nagyot álmodni

Nebbienről jó ideig alig tudott valamit a közvélemény. Thaly Liget-monográfiájában franciának titulálja, elterjedt a belga és dán eredet is, míg nem egy müncheni kutató, Dorothe Nehring a 70-es években fel nem tárta hősünk családi hátterét. Ebből megtudhatjuk, hogy Nebbien egy lübecki szabó fia volt, se nem kertész, se nem építész, ahogy a szakirodalom nevezi, autodidakta módon tanulta mindazt, amit a pályázatába beleírt, és amit a gyakorlatban megvalósított. Európai tanulmányutak után 1806-ban bukkant fel Magyarországon. Ő tervezte a Brunszvik família martonvásári és alsó-korompai kastélyainak parkját, de dolgozott Betléren az Andrássy birtokon is.

Martonvásár, a Brunszvik kastély parkja

 Nebbien Városliget –pályázata eredeti kézírásos formában, térképmellékletekkel fennmaradt. A terv grandiózus és szakszerű, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy 3 évig dolgozott rajta. A beadás dátuma a szerző kézírásával szerepel a pályaművön: 1816. október hava.

Nebbien művének mai szemmel is maradandó alkotása a felmérési térkép, és az ahhoz csatolt részletes talajvizsgálatokról és éghajlatelemzésről szóló írásos, kifejtő rész.

A felmérési térkép

A felmérési térkép tulajdonképpen azt az állapotot rögzíti, ami Witsch mocsár lecsapolási munkálatai után kialakult. Nebbien a területet a talajtani vizsgálatok alapján négy részre osztja:

1. a mocsár, melynek helyén szabálytalan partvonalú, természetes hatást keltő tavat tervez
2. egy részét a tó, fennmaradó részét pázsit foglalja majd el
3. A Liget mélyebben fekvő része, ide vízgyűjtő tavat tervez
4. a területen egy szabálytalanul kanyargó patakot tervez
5. a még Batthyány által telepített szabályos fasor, melyet Nebbien - az angol kertek híve - szívből utált, ezért eltüntetni jelölte

A tervezett Liget

1. A 25 holdnyi tó, benne a két szigettel. A kisebbikre, melyen ma a Vajdahunyadvár áll, egy, a nemzet nagyságát reprezentáló szoborkertet tervezett, a nagyobbra pedig egy vendéglőt majorsággal.
2. A rondó, a Liget bejárata, egy 80 méter sugarú kör, két sorban platánokkal és nyárfákkal körbeültetve.
3. Díszes főkapu
4. A vízgyűjtő tó
5. A mesterséges patak
6. A nagyobb szigetre vezető híd
7. Amfiteátrum sportviadalok, katonai parádék helyszíne

Nebbien XIX. század eleji tervében egy klasszikus tájképi kertre ismerhetünk. A barokk kimódoltság után a természetközeliség, a háborítatlan idill megteremtése vonzotta a kerttervezőket. Nem tűrték a szabályos, geometrikus formákat, a léniával rajzolt fasorokat. A fákat, cserjéket nagy csoportokban tervezte ültetni, köztük váltakozva napos és árnyas pihenőhelyekkel, vendéglővel, szökőkúttal, széles, de nem egyenes vonalvezetésű sétautakkal.

A rondóra vezető díszes főkapu

A nagyobb szigetre tervezett majorság karámmal, színnel

A tervező a megvalósítás pontos költségvetését is csatolta a pályázathoz, horribilis összegre rúgott,, mintegy 690 ezer forintot emésztett volna fel. Nebbien az összeg egy részét közadakozásból gondolta előteremteni, és amellett, hogy saját pályadíját is felajánlotta, kifejezetten buzdította a korabeli arisztokráciát az adakozásra.

A győztes tervet azonban már a megvalósítás megkezdése előtt megnyírbálták. A Szépítő Bizottmány számos elemét elvetni javasolta, így pl a főbejárati colonnade-ot és az amfiteátrumot húzták ki először a kiviteli tervekből. Létrehoztak egy pénzalapot, melybe a fasor melletti telkek parcellázásakor befolyt összeg mellett az adományok is bekerültek. A magyar főurak azonban nem voltak túl bőkezűek, összesen 27-en adakoztak 17 400 ft összegben, a pesti polgárok pedig 27 000 Ft-ot dobtak össze.

A tervből -  egyértelműen a financiális gondok miatt - nem valósult meg minden, mégis a Városliget ekkor nyerte el két évszázada meglévő arcát. 

Ami megvalósult:
a rondó platánsora, mely megcsonkítva ma is megvan, itt jól látszik
a nagy szigeten a majorság, bár egyszerűbb kivitelben, de megépült,
a városi faiskola - mely a mai Állatkert helyén állt - ,
egy vas tartószerkezetű kis híd a kisebb szigetre,
a vízgyűjtő tó, mely a keresztségben a festői Hattyú- tó nevet kapta, kis szigetén egy cukrászdával és rózsabokrokkal - 1896-ban temették be végleg.

A Dróthíd a kisebbik szigetre vezetett, Anton Frigyes bécsi szitásmester készítette 1826-ban, 1875-ig állt

Heinrich Christian Nebbien nevét az utókor - a szakembereken kívül - gyakorlatilag elfelejtette. Noha terve kétségkívül financiálisan túlméretezettre sikerült, mégis ebben határozta meg a Városliget ma is meglévő angolkert - tájképi kert - jellegét. Az évszázadok, a koncepciótlan várospolitikai ötletelés nyomot hagytak a területen. Hol a nemzeti önazonosság kulisszáiul szolgált - a két nagy kiállítás ideje alatt - , hol a politikai ideológia szolgálatában hasítottak ki belőle egy darabot, hol a tömegszórakoztatás foglalt benne mind nagyobb teret, de alapvetően mégis csak a városlakók köz- és pihenőparkja maradt a mai napig.

A fenti mondattal, gyanítom, gyakran fogunk találkozni idén, ugyanis a Főváros úgy döntött, megünnepli végre szeretett közparkunk bicentenáriumát. A témában járatosaknak gyanús lehet az évszám, ugyanis Thaly Tibor 1958-ban megjelent kitűnő Liget-monográfiája is 200 évesnek mondja a parkot a  megjelenés évében.  Akkor most mi az igazság, hány éves is a Városliget?

A kérdésre nem lehet egyértelműen válaszolni, hiszen a Városliget nem egyszeri, tudatos fejlesztés eredményeképp létrejött zöldmezős beruházás. Részint spontán, a városlakók igénye szülte, részint több hullámban megvalósult, tervszerű fejlesztés eredménye. A Főkert munkatársai mégis jó nyomon jártak, mikor a 2013-s dátumot választották évfordulóul: 1813-ban hirdette meg ugyanis a Szépítő Bizottmány József nádor javaslatára azt a pályázatot, melynek célja a Városerdő közparkká és igazi népszórakoztató központtá alakítása volt. Ebben a bejegyzésben az előzményekről fogok írni.

Ökördűlőből stokvájdli

A Rákos patak vízgyűjtő területén fekvő több mint 100 hektáros futóhomokkal körülzárt mocsár még a 18. század közepén is elhagyott, rendezetlen terület volt. Birtokviszonyai tisztázatlanok voltak, állandó pereskedések kereszttüzében állt. És míg a perek zajlottak az élelmes, pesti városfalakon kívülre szorult marhatartók legelőként hasznosították a mocsarat övező gazdátlan zsombékost.

Mária Terézia 1769 –s, fásítást szorgalmazó ún. erdőrendelete megindított ugyan némi akác és fűztelepítést az akkoriban Ökördűlőként emlegetett  területen, de a pesti elöljáróság kiváló tehetséggel szabotálta a végrehajtást. A lakosság pedig szabad prédaként tekintett rá: ha fa kellett az építkezéskehez, kivágta az ültetvényeket,  ha tőzegre volt szüksége kitermelte a földet. Tartott ez az áldatlan állapot a század végéig, mikor is Batthyány hercegprímás – valószínűleg Boráros János városbíró kapacitálására -  bérbe vette  a birtokon belülre került Pesttől a területet, és tervszerű fejlesztésbe fogott.

Az első hazai ppp beruházás

A nagy vagyonnal rendelkező főpap vállalta a terület rendezését, növényesítését, cserébe bormérési, vendéglő és fogadó-építési és üzemeltetési jogot szerzett a lassan ligetesedő Városerdőcskében.  A kontraktus úgy szólt, hogy 24 év múltán a város majd napi áron átveszi a gazdasági épületeket, a park pedig térítésmenetesen kerül  Pest tulajdonába. A Király utca meghosszabbításaként a Ligetbe vezető fasor kiépítése is a szerződés tárgyát képezte: ez úgy rendelkezett, hogy a facsemetéket a hercegprímás  szállítja, az ültetést és az utat övező telkek parcellázását a város végzi.  

Az 1799. év nyarán hozzá is láttak a munkálatokhoz: Batthyány úgy gondolta először a terület közepén fekvő, nagy kiterjedésű mocsárral kéne kezdeni valamit, ezért megbízta Witsch Rudolfot, a bánáti határőrezred földmérőjét, a munkálatok megtervezésével.  A mocsár lecsapolásához Witsch egy ún. kialakító csatornát ásatott, melynek két ága a majdani tó határait jelölte ki. A kiásott földből  feltöltötték a csatornán belüli területet, így  tulajdonképpen két– egy nagyobb és egy kisebb – szigetet hoztak létre. Hozzáfogtak még egy platánsor telepítéséhez, mely a Városerdő délnyugati csücskétől vezetett a  mai  Városligeti fasorral szemben elterülő  térséghez – itt állt ugyanis a város tulajdonát képező borozó-vendéglő. Az ígéretes kezdés után azonban a munkálatok a főpap még az év őszén bekövetkezett halála miatt évekre leálltak. A Batthyány örökösök kevés érdeklődést mutattak a nemes cél iránt, inkább a jól jövedelmező bérbeadást választották. Így míg Pest perelt a szerződéses kötelezettség miatt, a Városerdőt megint birtokba vették a legelésző marhák.

A térkép közvetlenül a Witsch-féle területrendezés után készült

Kb 10 évvel későbbi térképszelvény, 1810 körüli állapotokat mutat. A mai Városligeti fasor telepítése már megkezdődött, a terület 2 oldalán álló szőlőskertek parcellázásával együtt

Benépesül a Stokvájdli

A fent említett vendéglőnek kulcsszerepe volt a Városliget kialakulásában.  Boráros János polgármester indítványára építette a város  1795-ben, majd bérlők üzemeltették egészen 1906-ig.  A felállítandó Washington szobor környékének rendezése során dózerolták el  az akkora már gyalázatosan lepusztult állapotba került épületet.

A vendéglő körül a XIX. század tízes éveire spontán alakult ki a Városerdő kicsiny központi tere. A rohamosan népesedő és iparosodó Terézváros főleg német ajkú lakossága hétvégén ugyanis szívesen rándult ki a kicsi erdőbe, amit ők Stadtwäldchennek neveztek (ebből született aztán a németet kerékbe törő magyar ajkakon a Stockvájdli név, mely még a század második felére is  a Ligeten ragadt). A belsőbb városrészekből a Ligetet a Király utcán át érhették el legkönnyebben, így értelemszerűen annak tengelyében indult meg először a fejlődés.

1820-s állapot. 1. kialakító csatorna, 2. vendéglő, 3. mocsár, 4. fasor. A kerek, platánokkal övezett térség a rondó, a Városerdő főtere. Itt települtek le az első mutatványosok.

Az első vendéglőt mintegy tíz év múlva újabb borozó követte, ezzel egy időben pedig megjelentek a területen a belvárosból kipaterolt mutatványosok, talján kard-és tűznyelők, balkáni erőművészek, kötéltáncosok és vásári képmutogatók. A fogaton érkezőknek istállót is húztak fel a téren, majd két körhinta is odatelepült, 1802-ben pedig lóversenyt szerveztek a területen.  Mindeközben a Liget belső , használaton kívüli részein továbbra is a belvíz, az elvadult bozótos és a mindent körülzáró futóhomok volt az úr. A fejlesztési elképzelések a törvényhatóság permanens marakodásán, az anyagi kicsinyességen és az egymást keresztező érdekkörök belharcain sorra elbuktak. Ezt az állapotot elégelte meg a széles látókörű Habsburg, Mária Terézia unokája, József nádor, aki gyakorlatilag a pesti tanács kikerülésére hozta létre a Szépítő Bizottmányt és hirdette meg Pest valódi európai nagyvárossá fejlesztését. Legfontosabb programpontjai között szerepelt a Városerdő népkertté alakítása, melyre 1813-ban tervpályázatot hirdettek. Erről fogok írni a következő részben.

Rudolf Alt 1840 körüli rajza a vendéglő környékéről. Háttérben már látszik a tó, balra a vendéglő épülete a fák között

Krúdy szerint  a Városligeti Színkör első épülete nem volt több egy deszkákból ácsolt bódénál, amit tulajdonosa Feld Zsigmond se szeretett színháznak nevezni, ezért inkább  színkörnek hívta. A korabeli fényképek tanúsága szerint Krúdy kicsit igazságtalan. A nevezett műintézet csinos, favázas épület volt a mai Ajtósi Dürer sor Dózsa György út sarkán, ahonnan nyári estéken kihallatszottak a szívmelengető operett-melódiák. De ki volt valójában Feld Zsigmond, akinek a valódi nevére kevesen emlékeztek, a Lizsé-beli keresztségben ugyanis a hozzá nagyon is illő Feld Tata nevet kapta.

A Városligeti Színkör favázas épülete

1849 –ben született Pozsonyban németajkú családban. Szülei kereskedőnek szánták, ám ő titokban a bécsi színiakadémiára iratkozott, ahol Schratt Katalin (Ferenc József kedvese) növendéktársa volt. Vizsgái után  a Josephstädter Theater tagjaként többször járt vendégjátékon Budapesten, mígnem 1876-ban végleg itt ragadt: beleszeretett ugyanis Plesch Mátyás gyáros Katalin leányába. A szülők által finoman szólva nem kívánt házasság előtt nem kisebb patrónus, mint Jókai Mór egyengette az utat. A fiatalok egybekeltek hát, és Zsigmond kinézte magának a ligeti bodegát. Mivel ő maga egy szót sem beszélt magyarul, no meg a magyar közönség se kényeztette még akkoriban jelenlétével a színi direktorokat, kézenfekvő volt, hogy német nyelven játszó színházat nyit az árnyas fák alatt. A gót betűs plakátokra az Arena im Stadtwäldchen (Aréna a Városerdőcskében) felirat került, a repertoár pedig olyan klasszikusnak egyáltalán nem mondható darabokból állt, mint a der Dorflump (kb Falurossza) vagy az Abracadabra című „fantasztikusan komikus mesevarázslat”.  Gondolhatnánk ezek után, hogy Feld afféle gyenge ripacs volt, de ez egyáltalán nem igaz: szubvenció híján a közönség ízlése szabta ilyenre a magánvállalkozásban üzemeltetett színház műsorát. 10 évadot élt meg a pestiek által csak német Arénának hívott színkör, mikor Feld   eldöntötte, vált: egy merész húzással   1889 –ben színházát magyar nyelven játszó hellyé alakította, és többé nem engedett német szót a színpadra.

Német nyelvű előadás hirdetése a hőskorból

A nyitóelőadás – Rákosi Jenő Este az erdőben című darabja  - Jókai Mór külön erre az alkalomra írott prológjával kezdődött, a darabban a főszerepet Blaha Lujza játszotta. Feld eltökélt volt, hogy értő nézőt farag a terézvárosi közönségből, így aztán bemutatta az Othellót, a Lear királyt, Ibsen Nóráját, a Hedda Gablert és a Bánk bánt.  Rendszeres vendégművész volt Feldnél Küry Klára az ünnepelt primadonna vagy Újházi Ede (a tyúkhúsleveses), aki akkor a Nemzeti társulatát erősítette. A kritikai sajtó szimpátiáját azután nyerte el, hogy felléptette Eleonore Dusét, a kor ünnepelt olasz tragikáját a Kaméliás hölgy címszerepében.

Persze a nemzeti buzgalom mellett üzleti megérzés is vezette a direktort – magyar nyelven játszó színháza számára már könnyebb volt támogatást kieszközölni a várostól, és élt is vele Feld Tata gyakran. Az önkormányzati irományokat tanulmányozva lépten-nyomon belebotlunk a színkör szubvencióért esdeklő folyamodványaiba.  Végül is mindegy mi motiválta az igazgatót, az általa elért eredmény tisztesnek mondható, tömegeket tett ugyanis rendszeres színházlátogatóvá a századeleji Pesten. Emellett a színház táblás házakkal ment, egyre több sztárt szerződtetett, a kispolgári közönség imádta, a sajtó respektálta, a politika hálás volt neki.

Feld Zsigmond a színpadon

A Feld dinasztiát egyébként is szerette a sajtó: a családfő sajátosan joviális, kedvesen zsörtölődő, a magyar nyelvet bájosan kerékbetörő alakja kedvenc célpontja volt a bulvár és színházi lapoknak. Nemkülönben fia, az örökös pénzzavarral küzdő, nagy nőfaló hírében álló, bohém Mátyás,  - mindenki Matyija - aki futószalagon szállította a bohózatokat apja színházának.

1908-ban aztán nagy esemény történt, Feld Tata egy évre bezárta a huzatos színkört, hogy helyére egy impozáns, egész évben játszó, valódi kőszínházat építsen. Nem tudni, hogyan beszélt lyukat a két neves építész, Vágó József és László hasába, de tény, az építkezést ők hitelezték a direktornak. (A Vágó fivérek tervezték többek között az Erzsébet téren valaha állt Nemzeti Szalont, és a ma is álló Schiffer villát a Munkácsy utcában). A korban megszokott tempó szerint egy év alatt kész lett az új épület, melyről dícsérő szavakkal írt a szaksajtó. Az előteret és a színházterem mennyezetét Kernstock freskói díszítették, a nézőtéri székek selyemplüss borítást kaptak, az első emeleti csarnok üvegablakaiból pedig gyönyörű kilátás nyílt a Ligetre. A színpadtechnika is korszerű volt: zsinórpadlás, több süllyesztő, a legmodernebb lámpák szolgálták az illúziót.

A Vágó fivérek által tervezett új épület

A megújhodás új névvel is járt, Feld 1912-ben Budapest Színházzá keresztelte át intézményét, melynek emelkedése még 1919-ig tartott. A kommün aztán kollektivizált, és a direktornak jegyszedő állást ajánlottak a saját színházában. A rémálom tovatűntével valahogy semmi nem lett már olyan, mint régen. A közönség egyre vásáribb mókákon volt csak hajlandó nevetni, Feldék Matyija pedig lázasan szolgálta a közízlést: írt mindent – operettet, vaskos bohózatot, revüt, varietét, kabarét. 1926-ban a szeretett hitves halála után a Tata átadta az igazgatást fiának. Ekkor a komoly darabok teljesen eltűntek a kínálatból, helyettük azonban még sikerült olyan sztárokat szerződtetni egy-egy szerepre mint Kabos Gyula, Csortos Gyula, Somogyi Nusi vagy a fiatal Salamon Béla. 

Feld Zsigmond matuzsálemi korban, 90 évesen halt meg, színháza egy kevéssel túlélte. 1935-ben a  zsidó származása miatt egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülő Mátyás az igazgatást átadta volt titkárának, Erdélyi Mihálynak, akit mint "Horthy katonáját" (tengerész volt a háborúban) a 45 utáni színháztörténet egyszerűen kisatírozott a lexikonokból. A háború után rövid ideig kisebb társulatok szerezték meg az épületet, majd 1951-ben végleg megpecsételődött a sorsa: a Sztálin szobor építésekor a Dózsa György utat kiszélesítették, és vele a Városligeti Színkör is az enyészeté lett.

Ennek az egészséges és népszerű sportnak  - a korcsolyázásnak - a hazai elterjesztése nem ment éppen zökkenők nélkül a monarchia második fővárosában. Tanúja ennek a polgári családba született Kresz Géza, az Önkéntes Mentőegyesület későbbi megalapítója, aki az 1860-s évek közepén hiába igyekezett kedvteléséhez követőket találni. Napilapokban adott fel hirdetéseket, hogy egyleti tagokat toborozzon a császárvárosban már kedvelt szórakozáshoz, de senki nem jelentkezett. Így a fiatal orvostanhallgató nyakába vette a várost, hogy személyesen győzze meg a reménybeli csatlakozókat. Zsebében ott lapult a Bécsből frissen importált korcsolya egyleti alapszabályzat, melyet maga ültetett át  hazai viszonyokra. Végül 1869. december 2-án, a hajdani Steingassner kávéházban 15 "előítélet nélküli" taggal megalakult a Pesti Korcsolyázó Egylet. A valódi nehézségek azonban csak ezután következtek.

Kresz Géza

Először is gondoskodni kellett egy állandó pályáról. A belvárosból társaskocsival könnyen elérhető városligeti tó jó választásnak ígérkezett, azonban azt azidő szerint a szegényebb rétegek gyerekei használták póriasabb mulatságokra, távol tartva ezzel az arisztokrácia leánygyermekeit. Kreszék a kiváló politikai kapcsolatokkal bíró Thaisz Elek pesti főkapitány segítségét kérték, aki a polgármesternél kieszközölte, hogy a frissen alakult egyesület a tóból egy részt lekeríthessen a tagok számára. Miután az osztálykülönbségeket ilyen kevéssé demokratikus módon elfedték, még meg kellett győzni a lányos szülőket a téli sportok haszna felől. Az 1860-s években ugyanis a korcsolyázást a felsőbb körök a hölgyek számára illetlen foglalatosságnak tartották, az orvosok pedig kifejezetten ellenjavalltnak gondolták. Nem kisebb név, mint a liberális beállítottságú báró Eötvös József sietett az ifjak segítségére, aki az ellenérveket badarságnak minősítve engedélyt adott lányainak a friss levegőn végzett, egészséges testgyakorlás elsajátítására.

Téli örömök a tavon, háttérben az első melegedő

A húzódozó arisztokráciának a végső lökést Rudolf trónörökös látogatása adta az 1870-s szezonnyitón.  Ezután az arisztokrácia tódulni kezdett az addig télen kihasználatlan Városligetbe. A népszerűsítésben Kresz mellett - aki még korcsolyakiállítást is szervezett a Kristóf téren - a magas rangú feleségek jártak elöl. Rendszeresen szerveztek bécsi-virslis és teás uzsonnákat a jégen, Andrássy Manóné pedig egy kintornát adott kölcsönbe az Egyletnek, melyet maguk a fiatal urak tekertek felváltva. A körülmények még meglehetősen spártaiak voltak: az ifjú hölgyeket kísérő szülők  pokrócba bugyolálva, lábuknál agyagedénybe rejtett faszénparázs mellett dacoltak a fagyhalállal. Az első melegedő helyiséget a tó Állatkert felőli oldalán maguk Kreszék húzták fel, ez egy egyszerű deszkabódé volt, melyet közösen használtak a nyári idény halászati jogát birtokló bérlővel.  Hamarosan azonban a bódé leégett, de az általa nyújtott szerény komfort már amúgy sem  elégítette volna ki a magasabb körökből érkező vendégeket. Ezért állandó, szép kivitelű pavilonépület felhúzásában gondolkodtak. A tervpályázatot nem kisebb név, mint Lechner Ödön nyerte, aki gyönyörű, keleties hangulatú csarnokot álmodott a tó Stefánia felőli oldalára. Az egyemeletes épület mindkét oldalához nyitott folyosóval egy-egy kisebb, nyolcszögletű pavilon csatlakozott. Az egyikben büfé, a másikban melegedőhelyiség kapott helyet. Az épület tó felől nyitott, fából készült tetőrészén helyezték el a zenekart. A földszinten volt a korcsolya-csatoló, felette pedig a nagyterem, ahol a garde-dame-ok ( a fiatal leányok jó hírére és erkölcsire vigyázó idősebb nőrokon) élvezhették a pazar kilátást.

A Lechner  - féle pavilon a tó felőli nézetben

1879-re a respektusban és anyagiakban is megerősödött Egyesület már állandó világítás kiépítésére is tudott költeni, azonban a társasági élet kedvelt színterének számító ligeti jégpálya mindennél erősebben függött az időjárás szeszélyétől. Ha a tél enyhe volt, a tó csak január közepén, végén fagyott be, fájdalmasan rövidre szabva ezzel a korcsolya-szezont. Ezért folyamodvánnyal éltek a törvényhatósághoz, hogy egy kisebb, mesterséges jégpályát alakíthassanak ki a Stefánián, feljebb, a mai Olof Palme házzal szemközt. Így történt, hogy a Ligetben két jégpálya is volt az 1880-s években, egy a tavon, az enyhe telekre pedig egy locsolt, kisegítő pálya a fenti helyszínen. Az ott felhúzott pavilon Hofhauser Antal tervei szerint készült 1887-ben, és 1902-ig szolgálta a pesti lakosokat.

A Hofhauser-féle csarnok az ideiglenes pályánál, a Stefánián

A 19. század vége felé a pesti korcsolyaéletnek nem a sport, hanem a társasági életben betöltött szerepe volt az elsődleges. Tulajdonképpen a báli szezon alig két hónapját sikerült így optimális esetben négy-öt hónapra nyújtani, ami a férjkeresés fázisában lévő fiatal arisztokrata lányok esélyeit is megduplázta. Valószínűleg ennek a vendégkörnek az igényei indokolták a tóparti pavilon 1893-s lebontását, és egy állandó, impozáns korcsolya-csarnok felépítését. Ennek terveit  a Közmunkatanács fiatal mérnöke, Francsek Imre alkotta, és még ugyanazon év decemberében fel is avatták az új, neobarokk jégcsarnokot A 115 méter hosszú épület tó felőli oldalán helyezték el a korcsolyázók számára épített helyiségeket, a Stefánia felőli oldalon pedig az irodák kaptak helyet. Az épület előtt fakockákkal burkolt elegáns sétányt alakítottak ki, az alagsorban volt a korcsolya-csatoló a ruhatár és az öltözők. A pályát 12 ívlámpa világította meg, az egész beruházás 110 ezer forintba került, melyet teljes egészében az Egylet állt.

A Francsek-féle csarnok

Elegáns hölgyek a pályán

 1897-ben az Egylet megszerezte a kizárólagos korcsolyázási jogot a tavon, a Főváros azonban kikötötte, hogy "köteles egy részt a  kevésbé vagyonos néposztály által szükségelt korcsolyapálya céljára felhasználni." Talán nem is gondolták a városatyák, hogy mekkora lökést adtak ezzel - ha máshol még nem is, a jégpályán - a lassan induló demokratizálódási folyamatnak, a Vasárnapi Újság mindenesetre lelkes kommentárban üdvözölte a döntést: „Talán ez az egyedüli hely a fővárosban, hol a demokráciát leginkább megvalósulva látjuk. Nem kérdezik itt egymás címét, vegyest képeznek kört a legkülönbözőbb osztályok, és udvarias engedékenységgel nyit tért egyik a másiknak."

Dolgozik a jéggyalu

Tömeg egy téli napon

A huszadik század elejére a pálya mindenki számára nyitva állt, így lassan a jégsport fejlődése is megindulhatott. Ez természetesen állandó, biztonságos, jó minőségű jeget követelt, és ezáltal újabb beruházásokat indukált. A Pesti Korcsolyázó Egylet számos kiváló sportembert nevelt Magyarországnak, az első világbajnok, Kronberger Lili (1908) is a Városligeti pályán koptatta a jeget.

A világbajnok Rotter - Szollás páros 1929-ben

Forrás:villamosok.hu

Nézd, ó Sztálin! Már épül Szegeden
a gyapjú- s fonaléhes kombinát.
A villamosság bontja rügyeit,
s többé Mohács sosem lesz pusztaság.

A napilapokat és az MDP jegyzőkönyveket tanulmányozva az bátran kijelenthető, hogy az 1949-s év második fele Sztálin – „a béke őre, a népek atyja”… - születésnapja méltó ünneplésének lázában telt.  Itt mindjárt érdemes egy rövid megjegyzést tenni: Sztálin ugyanis 1878. december 21-én született, az 1879-s dátum csak később, hatalomra jutásakor került a hivatalos életrajzokba.  Az MDP titkársága számos ülésen foglalkozott a „hálatelt ünnep” előkészületeivel, végül az 1949. december 20-i Fővárosi Törvényhatósági Bizottság ünnepi ülésén határoztak a generalissimus szobrának felállításáról.  

Azt fontos elöljáróban megjegyeznünk, hogy a Szovjetunió vezérének szobrot állítani nem volt éppen veszélytelen vállalkozás a keleti blokk országaiban. Sem a megrendelők, sem az alkotók nem lehettek biztosak abban, hogy a kivitelezés Moszkvában is osztatlan lelkesedést vált ki. A prágai Sztálin szobor tervezője példásul a folyamatos vegzatúra miatt az átadás előtt öngyilkos lett. Gyakori volt, hogy a kommunista pártvezetők biztos, ami biztos alapon egy szovjet szobrász művét másoltatták le – ilyen volt a szegedi Lenin-Sztálin emlékmű -,  most azonban a kivételes alkalomra tekintettel, eredeti műalkotásban gondolkodtak. Az előzmények ismeretében nem meglepő, hogy az előkészítés hónapjai szőrszálhasogató huzavonákkal és véget nem érő ideológiai vitákkal teltek. A párt vezetői semmit nem bíztak a véletlenre: a meghívásos tervpályázatot még az ideális helyszín kijelölése előtt kiírták. Ezen az első körben 24 felkért művész vett részt (25-t hívtak meg, de Pátzay betegsége miatt nem prezentált pályaművet.) A kiírásban a szobor méretét – talapzat nélkül -  5-6 méterben, anyagát bronzban vagy márványban határozták meg. Hogy milyen meglepő művek születtek, arról hála Pótó János kutatásainak ma már alapos tudással rendelkezünk. 

Kedélyes Sztálin - Megyeri Barna terve, forrás:szoborlap.hu

A szoborbizottság, melyben a párt, a Népművelési Minisztérium, Budapest város és a tömegszervezetek képviselői mellett a felkért üzemek dolgozói is helyet kaptak, némileg ingerülten állapította meg, hogy „a harminc pályamű között van olyan, amelynek ha a fejét letakarjuk, akkor Petőfit ábrázolja. Vannak eltorzított alakok, olyanok, amelyeknek készítői ellen mindjárt vizsgálatot kellene indítani.” Értékelhetőnek csak Borsos Miklós, Farkas Aladár, Kisfaludi Strobl Zsigmond és Mikus Sándor alkotását tartották, őket tehát egy újabb körben versenyeztették meg.

Petőfi Sztálin - Medgyessy Ferenc terve - forrás:szoborlap.hu

Deák Sztálin - Vass Viktor terve, forrás:szoborlap.hu

Közben heves viták zajlottak a helyszín körül. Szóba került a Hősök tere, a mai Köztársaság tér, az Erzsébet tér és a Kossuth tér Alkotmány utcával szemközti része is. Utóbbival az volt a probléma, hogy az itt felállított szobor szükségképpen hátat fordított volna vagy az Alkotmány utcai pártközpontnak vagy a Parlamentnek, ezt tehát ejtették. A Köztársaság tér elhanyagoltságával, az Erzsébet tér épp ellenkezőleg, mondénságával és polgári környezetével vívta ki a pártvezetők ellenszenvét. A Hősök tere már jobb döntésnek tűnt, de itt a Millenniumi Emlékmű monumentalitása elnyomta volna Sztálin alakját, ez pedig szóba sem jöhetett. Igaz, voltak arra vonatkozó elképzelések is, hogy az emlékművet egyszerűen el kéne bontani, vagy legalább is hátrébb tolni a Hermina útig, de ezt úgy tűnik a hatalom nem merte meglépni. A Népművelési Minisztérium végül 1951 tavaszára megszülte a végleges ötletet: a szobor felállítására  a Városliget szélén a  Gorkij fasor (ma Városligeti fasor) tengelyében a Dózsa György utat javasolták, a talapzatot pedig főtribünné kívánták alakítani. Közben a Honvédelmi Minisztérium is benyújtotta igényét: egy katonai díszszemlék megtartására alkalmas térré kívánták formálni a Dózsa György utat, ezért azt teljes városligeti szakaszán 75 méter mélységben kiszélesítették  Az útban lévő épületek elbontásáról egy ülésben döntöttek: áldozatul esett a Városligeti Színkör, a villamos végállomás, Csengery Antal szobra (igaz ez csak átkerült az Almássy térre) és a Regnum Marianum templom. Utóbbira sok szót nem vesztegettek, az MDP titkárság 1951. június 4-i ülésének jegyzőkönyve szerint „felkérték Kossa elvtársat, hogy közölje a városligeti templom egyházi vezetőjével, hogy lebontják a templomot”. 

A Regnum Marianum Csengery Antal szobrával

A lebontott Vársoligeti Színkör

A győztes Mikus Sándor 8 méteres bronz monstrumának anyagát minden bizonnyal a háború után eltávolított köztéri alkotások szolgáltatták: bizonyosat nem tudni, de valószínűleg „Sztálinba” olvasztották többek között Tisza István, Darányi Ignác (a Mezőgazdasági Múzeumnál állt) és gróf Andrássy Gyula szobrát.

Az iratokból kiderül, hogy a háborús jóvátételt és újjáépítést nyögő országban egy dolog nem számított a szobor projektnél: a pénz. Irdatlan összegeket költöttek az anyagra, a kivitelezésre, a tereprendezésre, a közlekedés átalakításra, a honoráriumokra. Mikus például akkoriban felfoghatatlan összegnek számító tiszteletdíjat  - 200 ezer forintot -  kapott.

A tér rendezésével kapcsolatos leggroteszkebb vita a Dózsa György úti villamosvágányok megszüntetése körül zajlott. A több ülésben, mintegy másfél évig rágott témában mindenki felszólalt, akár értett a közlekedésszervezéshez, akár nem, illetve főleg utóbbiak exponálták magukat. 1950-ben a 23-s villamos érintett pályaszakaszát felújították, és a Vágány utcánál a vasúti felüljárót megmagasították. Ennek ellenére a párt központi vezetősége esztétikai okokra hivatkozva kezdte szorgalmazni a villamosvonal eltüntetését, mondván a vezetéktartó oszlopok zavarnák a Sztálin szobor környezetének egységes látványát.  Budapest, a közlekedési minisztérium és egyéb hivatalos szervek szakemberei a nagy forgalmú vonal megtartása mellett érveltek mindhiába, a 23-s 1952. október 26-án tette meg utolsó útját a Dózsa György úton.

A Felvonulási tér kialakítása számos előre át nem gondolt nehézségbe ütközött. Időjárási viszontagságok, anyaghiány és építőipari kapacitás-hiány miatt végül a teljes befejezés 1953-ra tolódott.

 A szobor avatóünnepségét 1951. december 16-án 80 ezres kivezényelt tömeg jelenlétében megtartották, annak dacára, hogy a tribünt díszítő domborművek még nem voltak készen.  A beszédet Révai József a korabeli kultúrpolitika főideológusa tartotta, a napilapok emelkedett hangon írtak a budapesti dolgozók „örömünnepéről”.

A monumentális alkotás nem sokáig díszelgett a téren. 1956-ban a felkelők nem kis nehézségek árán ledöntötték, és a mai Blaha Lujza térig vonszolták, ahol darabjaira törték. A talapzaton csak Sztálin csizmái maradtak. A humorban bővelkedő pesti aszfaltnyelv ezért egy ideig Csizma-térként hívta a kommunista ideológia legfontosabb szimbolikus terét. A párt romjain újjáalakuló MSZMP-nek aztán nem kevés fejtörést okozott, hogy miként tüntesse el a sztálini személyi kultusz maradványait. Végül csak egy szerényebb méretű tribün felállítására került sor, ahonnan a pártvezetők az április 4-i díszszemléket és a május 1-jei felvonulókat köszönthették. A Kádár-éra konszolidálódásával a tér egyre veszített kiemelt jelentőségéből, és a politikai szimbolika terepét a városrendezési koncepciókat nélkülöző ötletelés vette át. Terveztek ide Nemzeti Színházat, Forma1-s pályát, de ezek végül nem - jobban mondva: nem itt - valósultak meg.  Ma a hajdani szobor helyén az 56-os emlékmű áll, bár ennek is bizonytalan a jövője a tervezett Múzeumi Negyed miatt.

Száll a turulmadár,  utat ver a szárnya...
Kacagányos Árpád zúg-robog utána.

Pósa Lajos: Magyarok bejövetele

Gyakran feltűnik a fenti fotó, melyen a hajdani Vurstli egy részlete látszik. A körhinta jól felismerhető épülete mellett egy másik, zömök építmény, a rotunda, a Feszty körkép otthona. De mit keresett majd 40 évig a magyarok honfoglalását monumentális méretekben ábrázoló festmény a mutatványosok, fakírok,  csepűrágók között? 

Hogy ezt megérthessük, először a körkép műfaját kell körüljárnunk. Egy ír, bizonyos Barker szabadalmaztatta az eljárást a 19. század elején: lényege, hogy az emberi szem számára befoghatatlan 360 fokos perspektívából, a valósághoz meghökkentően hasonlító festészeti modorban ábrázoljon olyan tájakat, történelmi eseményeket, természeti jelenségeket, melyek a néző számára eddig egyszerű sík fotó  formájában voltak láthatók. A körkép lényege a teljes illúzió, ezért megalkotásánál nem a művészi ábrázolásra, hanem a fényképszerű hűségre törekszik az alkotó. Az élmény fokozására megengedett a festmény és a látogató közé a képbe illő  tárgyakat elhelyezni, általában növényeket, tereptárgyakat, de nem ritkán alkalmaztak hanghatásokat, sőt akár illateffekteket is. A körképet egy speciális épülettípusban, a kör alakú rotundában állították ki. A csak mesterséges megvilágítással rendelkező térbe a látogató egy sötét folyosón áthaladva jut, és itt általában valamely magaslatról nézhet rá – körbeforogva – a képre. A körkép tehát átmenet a vásári képmutogatók és a mozgókép kezdetleges formái között. Mivel a képek bemutatására üzleti vállalkozások alakultak, a műveket belépti díj ellenében lehetett megnézni. Fontos volt tehát a magas nézőszám a bevétel kedvező alakulása miatt. Ezért szívesen települtek a körképmutogatók vásárokba, vurstlikba, nagy kiállításokra, ahol sok ember megfordult.

Barker körképe

A Feszty körkép hányattatásokkal teli története egy viharral, amolyan családi perpatvarral kezdődött.  Feszty Árpádot, a sikeres festőt párizsi útján szállta meg a nagy ötlet: a Nyugat-Európában már népszerű, Magyarországon még alig ismert panorámakép műfajában megfesti a bibliai özönvíz történetét. Ki is gondolta a kompozíciót mire hazaért, a nagy sötétlő fellegeket, a haragos-tarajos hullámokat a tengeren, ám felesége – Jókai Mór nevelt lánya, Róza, szintén festőművész -  nem volt elragadtatva az ötlettől.  Páal László intim tájképeit preferálta inkább, és meg volt győződve, hogy ilyen monumentális méretekben nem lehet igazán művészit alkotni. Az após – a kitűnő üzleti érzékkel is rendelkező Jókai Mór – viszont felkarolta az ötletet, és a közelgő Millenniumra való tekintettel  valami hazafias téma felé terelgette Fesztyt. Így született meg a gondolat: a festő, műépítész bátyjával, Gyulával Rt-t alapít, és megfesti a Magyarok bejövetele című körképet.

A rotunda eredeti helyén, a mai Szépművészeti Múzeum telkén

1891-ben folyamodvánnyal éltek a Főváros Tanácsához, melyben külföldi példákon keresztül ecsetelték a panorámakép várható jótékony hatását az idegenforgalomra, a nemzeti érzületre és  Budapest világvárosi rangjának emelésére. A bemutatásra egy állandó, „ a környéknek is díszére szolgáló stylszerű” épületet kívántak emelni, az Andrássy út torkolatában, ott ahol ma a Szépművészeti Múzeum áll.  A szerződés a terület bérletére a Magyar Körkép Rt és Budapest városa között 1891-ben létrejött, ami után azonmód meg is kezdődött a hatalmas munka. Először a speciális, ablaktalan, kör alakú épületet, a rotundát húzták fel, majd miután Feszty elkészült a vázlatokkal, Belgiumból megrendelték a vásznat. Az épületen belül síneken guruló állványzatot építettek, a 120 méter hosszú 15 méter magas vásznat e mögé feszítették ki. Rossznyelvek szerint Jókai Róza, mikor meglátta a hatalmas felületet, egyszerűen elájult.

Feszty Árpád az állványzaton

Egy komplett festőbrigád fogott munkához 1893-ban, hogy éjjel-nappal dolgozva elkészüljenek a szerződéses határidőig: 1893 Szent István napjáig. A kép egyes részleteit specialisták festették, így az égboltot és a fő alakokat maga Feszty, a csatajeleneteket Vágó Pál,  a háttértájat Mednyánszky László, Ujváry Ignác, Spányi Béla és Olgyay Ferenc, a sebesült és halott alakokat pedig maga a hitves, Róza. A végül 20 fősre duzzadt művészkaláka sem bírta a tempót, pedig méretes kondérokban főtt a feketekávé, éjjelente pedig színész-zenészbarátok jöttek éberen tartani a lankadó ecseteket. Dankó Pista, a híres prímás még indulót is komponált a bemutatóra, de így is csúsztak fél évet. Közben a sajtó zajos érdeklődése nem csappant, így aztán a nyitónap, 1894. május 13-a igazi népünnepéllyé sikeredett.  Ott volt (majdnem) mindenki, aki számított: báró Fejérváry hadügyminiszter, Lukács Béla kereskedelmi miniszter,  Samassa József egri érsek, Ráth Károly főpolgármester, Gerlóczy alpolgármester,  Apponyi Albert… A Vasárnapi Újság elragadtatottan írt a kompozícióról kiemelve annak valósághűségét, mely különösen a látogató és a kép közé helyezett valódi földdomboknak, fatörzseknek, pázsitnak és az épp akkoriban leégett Ferenc József laktanyából származó üszkös fagerendáknak volt köszönhető.

A lelkes kritikusok valószínűleg mit sem tudtak arról, hogy Feszty súlyos anyagi gondokkal küzd. A késedelmes teljesítés miatt az utolsó időben már saját zsebből fizette a művészeket. Képe még részt vett 1898-ban egy európai bemutatókörúton, de mire hazatért, a rotunda telkét a Főváros már visszavette, hogy ott építse fel Budapest új múzeumát.

1909-ben a Magyarok bejövetele új helyre, a barlangvasút, a céllövölde és a Royal Vio mozi tőszomszédságába kénytelen költözni, a Vurstliba. Így múlik el a világ dicsősége, tartja a mondás-és valóban. A Mutatványos téren aztán igazi kálvária kezdődik a körkép Rt számára. Vészesen apadnak a bevételek, egyrészt a Vurstliba a szegények járnak, cselédlányok, szabadságos bakák, akik cseppnyi szabadidejükben a zajosabb mókákat keresik, másrészt ott az új rivális, a világot épp visszavonhatatlanul meghódító mozgókép. Ezenfelül az új épület is pocsék kivitelben készült, teteje szüntelenül beázik, az  olvadó hólé pedig bánatosan csurog a Vereckei hágót kémlelő Árpád vezérre. 1917 –re olyan lesújtó állapotba kerül a festmény, hogy restaurálni kell. De a pénz mindig hiányzik. Pedig a vállalkozást az igazgatóság igyekezett több lábra állítani.  A körkép épületének alagsorában egy könnyű, nyári színházat, -  a Jókai Színkört  - működtettek, és ennek bevételeit is a körkép veszteségeinek lefaragására használták.  Mindhiába – a hajdan reményteljes üzlet gyors iramban haladt a totális csőd felé.

Kegyelemdöfés az 1944 decemberében eltévedt gyújtóbomba. Az ostrom után A mai nap újságírója felkeresi a helyszínt, és így ír róla: „Vászondarabok lógnak le a mennyezetről, ezek jelzik, hogy itt tartógerendákon valaha Feszty Árpád alkotása függött. Hatalmas részek szitává lőve, szanaszét hevernek a helyiség homokján. Patkányok szaladgálnak rajta, rágják, ami még megmaradt.”

A körkép egyik részlete a restaurálás előtt

A békeidő zökkenőkkel indult a kép számára: hiába rendeztek gyűjtést rögtön a háború után a festmény megmentésére, úgy tűnik a lakosság praktikusabb dolgokkal volt elfoglalva: a rotunda épületét spontán hasznosították a feketepiac szereplői: krumplit, hagymát árultak az épületben. Ezt elunván 1947 –ben a Főváros lebontatta. A megmaradt vásznat csíkokra darabolták, és előbb a Bazilika pincéjében, aztán egy tornateremben, majd a Műegyetem könyvtárában, végül a Nemzeti Galéria raktárában helyezték el. Az örökösök 1964-ben a magyar államnak ajándékozták. A restaurálás 74-ben elkezdődött, de az állandó pénzhiány miatt 20 évig húzódott, és csak 1995-ben került az ópusztaszeri Nemzeti Emlékparkba.