Városliget

A cikk az Arcanum adatbázisának felhasználásával készült.

Ernst Toller német író „Géprombolók” c. színműve kétszer szerepelt budapesti színház repertoárján. Először 1929-ben a városligeti Budapesti Színházban, majd 1945-ben ugyanott, de akkor éppen Szabad Színháznak hívták. 1929-ben betiltották, 1945-ben viszonylag hamar levették a műsorról.

Toller 1893-ban lengyel zsidó családban született. Az első világháborúban önkéntesként vett részt, 13 hónapi katonáskodás után teljes idegösszeomlással szerelt le. Később aktív szerepet vállalt a 1919-es Bajor Tanácsköztársaságban, amiért annak bukása után börtönbüntetésre ítélték. Különös ember volt: mikor 1919 végén amnesztiával szabadulhatott volna, a többi politikai fogollyal való szolidaritás miatt inkább nem élt ezzel a lehetőséggel. Börtönben töltött évei alatt több drámát írt, közöttük a 1922-ben a Géprombolókat. Hányattatásokkal teli életének 1939-ben New York-ban önkezével vetett véget.

Uitz Béla 1923-ban készült Géprombolók c. rézkarcsorozatának 10. számú képe

 A darab a XIX. század eleji Angliában játszódik, ahol a szövőmunkások mindennapi kenyerüket féltve Ned Ludd (ő a névadója a luddita – gépromboló – mozgalomnak) vezetésével fellázadnak az új szövőgépek munkába állítása ellen. A főhős, Jimmy Cobbett hiába próbálja meggyőzni társait, hogy nem a gépek az ellenségek, nem jó irány a géprombolás. Inkább össze kéne fogni, és közösen fellépni a gépek tulajdonosai, a kizsákmányolók ellen. Nem hisznek neki, kirekesztik maguk közül, a végén saját sors- és munkatársai végeznek vele.

Az 1925-ben alakult Zöld Szamár Színház nevű avantgárd társaság 1929-ben, immár Prizma néven nagy fába vágta fejszéjét: úgy döntöttek, hogy Budapesten bemutatják a Géprombolókat. A Palasovszky Ödön és Tamás Aladár vezette társulat kibérelte a Városligetben, az István utca és Aréna út sarkán (ma Ajtósi Dürer sor és Dózsa György út) álló Feld-féle Budapesti Színházat. A tárgyalásokat édesapja, Feld Zsigmond megbízásából Feld Mátyás folytatta, aki, amikor megtudta, hogy mit akarnak előadni, nem is kérte a szövegkönyvet, mondván ő azt ismeri, Berlinben már látta. Rosszul emlékezett, ebből aztán később hatalmas kalamajka kerekedett. Palasovszkyék óriási elszántsággal láttak neki az előkészületeknek.
A sokszereplős drámában a főbb szerepeket profi színészek játszották, a kisebbeket a munkás színjátszó egyesületek tehetségesebb tagjai alakították. Az előadásban rajtuk kívül egy száz fős munkás szavalókórus is részt vett, az ő szerepeltetésük kedvéért Palasovszky némileg átdolgozta a darabot.
Palasovszky koncepciója szerint a színpadon tömegek mozogtak, így a kevés díszlet megtervezése nem okozott nagy gondot. „Rendkívül nehéz feladat volt … ennyi emberrel dolgozni. Ezért a díszlettervező egy kétemeletes faállványzatot épített. Nagyon érdekes konstrukció volt ez, följáratókkal, lépcsőkkel, csúszdákkal. Négy platón lehetett játszani rajta. A faállványzatot tettük a színpad közepére, és a kórus tagjai a platókon helyezkedtek el.” – emlékezett vissza 1981-ben Palasovszky Ödön.
A színházban nem volt fűtés, a próbák alatt a szereplők vacogtak, látszott a leheletük, de a lehetetlen körülmények ellenére lelkesedésük töretlen volt

Jelenet az előadásból (forrás Petőfi Irodalmi Múzeum)

Közben elkészült az előadás plakátja is és pár nappal a bemutató előtt a tervezett 3 előadásra már a jegyek többsége el is fogyott.

A Géprombolók 1929-es plakátja Uitz Béla rézkarcaival (forrás: FSZEK)

Aztán néhány nappal a bemutató előtt kezdődtek a gondok. Először a főszereplő Baló Elemért anyaszínháza, az Új Színház szerződésbontással fenyegetőzve letiltotta a szereplésről, mondván, hogy ilyen kommunista agitációs darabban nem engedi fellépni színháza tagját. Ez sem szegte kedvét a fiatal társulatnak, helyére maga Palasovszky ugrott be.
Február 20-án nagy sikerrel megtartották a főpróbát, bár sejtették, hogy valami készül a bemutató ellen. Nem is tévedtek. Másnap az Új Nemzedék c. lap „A müncheni kommunista lázadás népbiztosának, Ernst Tollernek a darabját akarják előadni Budapesten” című cikkében éles kirohanást intézett a bemutató ellen: „Nem szabad megengedni, hogy a bajor polgárság gyilkosának darabját a konzervatív Magyarország konzervatívnak mondott fővárosában előadják.” A cikk megjelenése önmagában nem okozott volna semmilyen problémát, mert a társulat rendelkezett a rendőrség engedélyével. Ám kora délután hidegzuhanyként jött a hír: Feld Mátyás közölte, hogy a tűzoltóság betiltotta az esti előadást, mert a délelőtti vizsgálat során megállapították, hogy az esetleges tűz oltásában segédkező „záporkészülék” szétfagyott, működésképtelen, így az esti előadás nem tartható meg. Ezután a főkapitányság is lépett és mindaddig betiltotta az színház működését, amíg a hibát teljesen ki nem javítják és az új tűzoltósági engedély meg nem születik.
A közönséget ilyen rövid idő alatt már nem sikerült értesíteni a bemutató elmaradásáról, így este a 800 jegytulajdonos a kapura szögezett céduláról értesült a bemutató egy héttel későbbre történő elhalasztásáról. Mindössze négyen kérték vissza a jegy árát, a többiek türelemmel várták a következő heti bemutatót.

Budapesti Színház, Erzsébetvárosi Színház, Szabad Színpad épülete,
amikor még Városligeti Színkörnek hívták

Feld Mátyás azonban – további sajtótámadásoktól félve - nem várt egy hetet. Néhány nappal a történtek után közölte, a szervezőkkel, hogy a Géprombolókat színházában semmilyen körülmények között nem engedélyezi bemutatni. Palasovszkyéknak nem volt más választásuk, mint lefújni az előadásokat. Megígérték, hogy amennyiben tehetik, visszatérítik a megvásárolt jegyek árát. Szerződésszegés címén 3000 pengő elveszett bevételük megtérítése érdekében pert indítottak Feld ellen.
A tárgyalások során kiderült, hogy a próbák alatt, Feld rájött, hogy mégsem ezt a darabot látta anno Berlinben. Ijedtében igyekezett rávenni Palasovszkyékat, hogy néhány, szerinte vállalhatatlan jelenetet hagyjanak ki a darabból. A szervezők ezt ugyan megígérték neki, de nem csináltak semmit, egy szót sem húztak ki a szövegből, minden maradt, ahogy volt. Feld ekkor a rendőrség segítségét kérte, akik mivel már kiadták az engedélyt, „ráküldték” a színházra a tűzoltóságot, akik átmeneti időre be is tiltották az előadást. Az egyik tárgyaláson Feld ügyvédje azt bizonygatta, hogy a Géprombolók kommunista darab, és mint ilyen a közrendet fenyegette és erkölcsöket sértett. Palasovszkyék ügyvédje viszont azt állította, hogy a Géprombolók „csupán szocialista és nem bolsevista irányú.” A bíró ekkor ígéretet tett arra, hogy el fogja olvasni a darabot és majd eldönti a vitát. Tárgyalás tárgyalást követett, végül egy évvel később a pert Palasovszkyék megnyerték. Feld azonban nem igazán akart fizetni.
Két évvel később – ekkor Békeffy László és társulata bérelte Feldék Budapesti Színházát – egy júniusi este végrehajtók jelentek meg a színházban, és Feld immáron 3500 pengőre duzzadt adóssága fejében lefoglalták az ügyben teljesen ártatlan és vétlen társaság aznapi bevételét. Arról nincs pontos információ, hogy ennek az ügynek mi lett a vége, az viszont biztos, hogy Palasovszkyék még 1934-ben is nyögték adósságuk visszafizetésének terheit.

Palasovszky Ödön1921-ben - Ergy Landau fotója

1945 áprilisában a Feld család által valaha tulajdonolt színház Both Béla irányítása alatt immár Szabad Színház néven kezdte meg működését. Both eredetileg a mai Madách Színház helyén álló Royal Színház vezetője lett volna azzal a megbízással, hogy ott ifjúsági színházat szervezzen, de ő inkább a városligeti színházat választotta, melyet működése utolsó időszakában Erdélyi Mihály vezetett és Erzsébetvárosi Színháznak hívtak. A színház fiatal színészgárdájához csatlakozott többek között Görbe János, Horváth Tivadar, Kállai Ferenc és Komlós Juci.
16 évvel a darab betiltása után Both új színházát a Géprombolók bemutatásával kívánta megnyitni, melynek rendezését magára vállalta.

Az 1945-ös előadás díszletterve. Tervezte: Jaschik Álmosné (forrás: OSZMI)

Izgalmassá tette az előkészületeket, hogy a főpróbán megjelent két rendőr, hogy Kállai Ferencet, színház frissen szerződtetett színészét nyilas tevékenysége miatt letartóztassa. Szerencsére gyorsan sikerült tisztázni, hogy a nyomozók nem őt, hanem a hasonló nevű Kállay Ferenc nyilas színészt keresték.
A nehéz körülmények ellenére az előkészületek nagy erőkkel folytak, a rendkívül hiányos technikai feltételek mellett igyekeztek a legtöbbet kihoznia a darabból. Két nappal a bemutató előtt, május 1-én, a nagy városligeti majálison a vurstli Liliputi Színházában – mintegy kedvcsinálóként - a készülőben lévő előadásból részleteket mutattak be.
A május 3-i premiert nagy várakozás előzte meg. Voltak, akik a háború és annak minden tragédiája után szívesebben láttak volna a színházban vígjátékot, mintegy feledtetve a közönséggel a borzalmakat, míg mások nagy érdeklődéssel várták a drámát, amely „a korabeli szociális problémákat rendkívül tisztán és világosan tárgyalja, teljes egészében a munkásság darabja.”

Az 1945-ös előadás szórólapja (forrás: FSZEK)

Az előadás fogadtatása finoman szólva is vegyes volt. Akadtak kritikusok, akik rajongtak a darabért és kezdeményezték, hogy ne csak a színházban adják elő, hanem mutassák be gyárakban, üzemekben, vigyék helybe a munkásokhoz. Mások egész egyszerűen idejétmúlt darabnak tartották, mert „Toller mondanivalója… ma már elavult…. Talán ezért hatnak helyenként szinte gyermekesnek, iskolásnak a szándékoltan drámai összeütközések a munkás és elpolgárosodott testvére, a munkaadó és munkavállaló között.” A színészek közül a fiatal Görbe János alakítását azonban egyöntetűen dicsérték.

Görbe János a Géprombolókban

Az igazi kritikus azonban a közönség volt. Ahogy a Magyar Jövő c. lap fogalmazott: „a Géprombolókat a közönség nem fogadta azzal a melegséggel, amit megérdemelt volna”, őket már nem azok 19. század eleji munkás-problémák foglalkoztatták, amelyekről a darab szólt. Minden próbálkozás ellenére előadásonként sok volt az üres szék, így a darab hamarosan ki került a repertoárból.

Így ért véget a Géprombolók városligeti pályafutása. A rendelkezésre álló információk szerint a darabot Magyarországon azóta sem mutatták b

A cikk az Arcanum adatbázisának felhasználásával készült.

A Városliget „fejlesztésével” kapcsolatban az évek során felmerült néhány hátborzongató ötlet. Ilyen volt többek között a Millenniumi Emlékmű áthelyezése, vagy a Vajdahunyad vára úttörőpalotává történő alakítása. Szerencsére egyikből sem lett semmi, mint ahogy nem épült Forma 1-es pálya sem a Városligetben. Pedig terv erre is volt!

Az 1980-as évek elején a Forma-1 teljhatalmú ura, Bernie Ecclestone úgy vélte, hogy a gyorsasági versenyek nézői kezdik unni a megszokott versenypályákat, új helyszínekre, az eddigieknél izgalmasabb pályákra vágynak. Ecclestone elsősorban az akkori szocialista tábor országai között nézett körül. Úgy számolt, hogy egy szocialista országban megrendezett futam tv-s közvetítése – 400 millió új néző a reklámpiacon már akkor sem volt kis tétel – számottevően növelheti bevételeit.

A Forma 1 verseny régi logója

Magyarország úgy került képbe, hogy azokban az években a Forma 1 brazil futamát egy magyar származású üzletember, Rohonyi Tamás szervezte. Jól ismerte Ecclestone-t és miután látszott, hogy az eredetileg célba vett moszkvai verseny megrendezésére semmi esély nincs – a szovjet tárgyalópartner váratlan halála után megszakadtak a jól indult tárgyalások -, felhívta Ecclestone figyelmét Budapestre.

Bernie Ecclestone (Fotó: AFP)

Ecclestone eleinte vonakodott, ő Moszkva helyett inkább Jugoszláviában szeretett volna futamot – már csak azért is, mert felesége szerb származású volt -, de aztán hagyta magát meggyőzni, Rohonyi pedig szervezni kezdte a kapcsolatfelvételt. Ő kereste meg 1983 nyarán a Terjék Mihály San Pauloi magyar konzulon keresztül a külügyminisztériumot, javasolva, hogy ha az illetékeseknek nincs ellenére egy budapesti Forma 1 futam, akkor bátran vegyék fel a kapcsolatot Ecclestone-nal. Miután legfelsőbb szinten gyorsan bólintottak az ötletre, Buda István, az Országos Testnevelési és Sporthivatal elnökének meghívására szeptemberben 14-én kétnapos látogatásra Ecclestone Budapestre érkezett tárgyalni és körülnézni.

A megbeszéléseken az OTSH, a Magyar Autó –és Motorsportszövetség és az Idegenforgalmi Hivatal vezető munkatársai vettek részt. Ecclestone emberei a budapesti lehetőségeket már májusban feltérképezték. Az előzetes információk és az elképzelhető versenyhelyszínek bejárása után Ecclestone megerősítette, hogy Magyarország földrajzi adottságai, a főváros fejlett idegenforgalmi létesítményei alapján Budapestet alkalmas helyszínnek látja egy világbajnoki futam sikeres megrendezésére.

A megtekintett lehetőségek közül Ecclestone a Városligetet választotta, úgy látta, hogy Monte-Carló mellett ez lesz a világ legszebb városon belüli versenypályája. A Városligetnek egyébként komoly autóverseny hagyományai voltak, valaha népszerű verseny helyszín volt. A Városliget mellett szólt az is, hogy Ecclestone szerint nagyjából mindössze 50-60 millió forintból gyorsan el lehetne végezni a szükséges átalakításokat: egyebek között újra kell aszfaltozni a teljes pályát, védőkorlátokat kell felszerelni, a lelátók elé kb. 4 m magas védőhálót kell kifeszíteni, stb.

Autóverseny rajtja a Városligetben 1958-ban (fotó: Népszabadság 2012 július)

A tervek szerint a pálya 4200 méter hosszú lett volna, 700 méteres start-, illetve célegyenessel. A szakemberek technikás, lassú pályát terveztek, ahol az elérhető maximális sebesség a célegyenesben 300 km/h, az átlagsebesség 170-180 km/h. A környezeti adottságok miatt a pálya szélessége helyenként nem lett volna több, mint a minimálisan előírt 9 méter. A startot és a célt, valamint a bokszutcát a mai Ötvenhatos emlékmű helyére tervezték. Az útvonalat így rajzolták meg: start után a mezőny az Ezredéves Emlékmű mögött az Állatkerti körúton halad tovább, majd elhagyva a Vidámparkot, ráfordul a Kós Károly sétányra, ahonnan balra kanyarodik, majd a Városligeti körúton halad a Közlekedési Múzeumig. Itt keresztülszáguld a Zichy Mihály úton, a Dvorák sétányon, végül a Damjanich utcával szemben ráfordul a célegyenesre.

A városligeti Forma 1pálya tervezett vonalvezetése

Eleinte a magyar szervezők úgy gondolták, hogy már az első évben nullszaldós lehet a verseny, utána pedig minden évben kb. 50 millió Ft lesz a tiszta nyereség. Rövid időn belül ezen a prognózison kicsit módosítottak: 60 ezer álló és 40 ezer ülőhellyel, plusz jelentős szállodai és egyéb bevétellel számolva úgy kalkuláltak, hogy a befektetés 3 év alatt megtérülhet.

Ahogy ez lenni szokott, amikor aztán elkészültek az első komoly gazdasági számítások, kiderült, hogy ezek már egyáltalán nem igazolják az optimista becsléseket. Ekkor már csak lassú megtérüléssel számoltak, ráadásul a szervezők azzal a nehezen megoldható problémával találták magukat szembe, hogy egy fillér nem állt rendelkezésre a tetemes kiadások finanszírozására. Nem kis problémát jelentett továbbá az is, hogy a verseny Ecclestone tervei szerint október 7-én vagy 16-án került volna megrendezésre, ami viszont egybeesett a hazai idegenforgalmi idény utolsó nagy hullámával. Ilyenkor a szállodai szobák döntő többsége foglalt, a Forma 1-re érkezőket már nem lehetett volna hol elhelyezni. Komoly fejtörést okozott az is, hogy a helyszínen hol lehetne elhelyezni a mobil tribünöket (nem mellesleg árukat nagyjából 1 millió dollárra becsülték), illetve a versenyt kiszolgáló háttérapparátust, ráadásul kiderült, hogy a Magyar Televízió technikai felkészültsége elégtelen a verseny színvonalas közvetítésére, új kamerákat, közvetítő kocsikat és egyéb technikai eszközöket kellene beszerezni, ami további 10 milliókkal növelte a kiadásokat.

A Városligeti Forma 1 verseny ötlete megosztotta fővárosiakat. Voltak, akik úgy látták, „a Forma 1 nem csak kiváló üzlet, hanem a verseny mellett hihetetlenül nagy — pénzben mérhető és morális — hasznot hozna hazánknak.” . Mások tiltakoztak a Városliget „megtépázása” ellen, mondván, hogy „egy autóverseny nagyobb pusztítást, hozna magával, mint egy tornádó, árvíz és földrengés együttvéve."

Nelson Piquet, az első magyarországi Forma 1 verseny győztese
2013-ben (forrás: wikipedia)

A Forma 1 magyar nagydíj megrendezésének ötletét a sportvezetés teljes mellszélességgel támogatta, ugyanez a Fővárosi Tanács illetékeseiről nem volt elmondható. Az ellen nem volt kifogásuk, hogy Magyarországon Forma 1 verseny legyen. Ők a Városligetet féltették, ezért határozottan elzárkóztak annak átengedése elől. A tervet (1984. január 5-én) végül arra való hivatkozással utasították el, hogy a Városliget természetvédelmi terület, tele van műemlékekkel, amelyek állagát a gyorsasági verseny jelentősen veszélyeztetné, továbbá az Állatkertet is zavarná a versenyautók dübörgő hangja.

Így aztán az OTSH és a Magyar Autóklub 1984. január 16-á közölte a szervező bizottsággal: 1984-ben nem kívánnak a magyar fővárosban Forma 1-világbajnoki futamot rendezni, de megkezdik az előkészületeket, hogy 1985-re és a későbbi évekre a versenyrendezés feltételéi Budapesten megteremtődjenek

Tárgyalások, egyeztetések sorozata kezdődött ezután, melyek eredményeként végül 1986. augusztus 10-én új helyszínen, Mogyoródon megrendezésre került az első magyarországi FORMA 1-es futam, melyet szoros versenyben a Williams-Honda csapat versenyzője, Nelson Piquet brazil versenyző nyert meg.

Egy 2019-ben felröppent hír szerint felmerült annak lehetősége, hogy Formula-E, azaz elektromos autók Forma 1 versenye legyen Budapesten. Lehetséges helyszínként ismét szóba került a Városliget, ráadásul arról is lehett olvasni, hogy az ötletet nem igazán volt ellenére Tarlós Istvánnak, Budapest akkori főpolgármesterének. Szerencsére az ötletből nem lett semmi. Maradjon is ez így!

Ligetfalvi György

A cikk az Arcanum adatbázisának felhasználásával készült.
Előzmények
1889 novemberében a főváros az epreskerti művésztelepen eladott egy telekrészt Feszty Árpádnak. A szerződésben a  város vezetése kikötötte, hogy Feszty lakáson kívül csak műtermet építtethet, illetve ha a telket már nem kívánná a szerződésben rögzített célra használni, a fővárosnak joga van azt eladási áron visszavásárolni. Ugyanakkor az is szerepelt a szerződésben, hogy ha Feszty szobrásznak, vagy festőnek adná el a telket, aki továbbra is műteremként használná, azt a főváros nem ellenzi. Feszty a Bajza utca 21. (ma 39. ) szám alatt fel is építette a házat és a műtermet. Közel 10 évig Jókai Mór is itt lakott, ugyanis Jókai fogadott unokája, Jókai Róza Feszty Árpád felesége volt.

A Művész majális egyik plakátja. Tervezte: Cserna Rezső

1906-ban Feszty a Petőfi Társasággal közösen kérvényt nyújtott be a tanácshoz, melyben kérték, hogy a város vezetése járuljon hozzá ahhoz, hogy Feszty eladhassa az ingatlant a Petőfi Társaságnak, akik a megvásárolt épületben végre meg tudnák valósítani régi álmukat, a Petőfi emlékét ápoló Petőfi házat. A tanács a kérést támogatta, de kikötötte, „hogy az ingatlan kizárólag a Petőfi- és Jókai-múzeumok czéljaira használható.” A szerződés ezután megköttetett, Feszty a műtermet még 5 évig használhatta, a Herczeg Ferenc vezette Petőfi Társaság pedig úgy döntött, hogy a vételár hiányzó részét és az átalakításhoz, valamint a berendezéshez szükséges összeget gyűjtés útján igyekszik megszerezni. A gyűjtéshez gróf Aponyi Albertné vezetésével, a magyar arisztokrácia hölgy tagjai is csatlakoztak.

Feszty Árpád villája – a későbbi Petőfi ház - a Bajza utca utcában

Megszületik a terv
A Petőfi Ház megvalósítását támogatók között szerepelt a Magyar Képzőművészek Egyesülete is. Elhatározták, hogy a Városligeti tavon 1907 június 6-án „Velencei éj” címmel nagyszabású művész majálist szerveznek, melynek teljes bevételét felajánlják a Petőfi ház javára. A program összeállításával Feszty Árpádot bízták meg. Alig két hét múlva készen is állt a program és Feszty vezetésével megkezdődött a majális előkészítése, kivitelezése, melyben a korabeli művésztársadalom színe-java részt vállalt. Időközben a rendezvény fővédnökének sikerült megnyerni gróf Apponyi Albertnét.

Körmendi Frim Jenő szobrászművész által tervezett „Sárkány” gálya
(forrás: Tolnai Világlapja 1907. június 16)

A szervezők a Korcsolyacsarnok teraszára előkelő, nagyvendéglőt, a Vajdahunyad vár fala mellé pezsgős pavilonokat, lacikonyhákat, csapszékeket álmodtak, úgy tervezték, hogy a „közönség zöme asztaloknál ülve, vacsorázva és borozgatva fogja végig élvezni a vízi ünnep fantasztikus képeit.” A terv az volt, hogy itt épül meg a „csárdák csárdája, a híres Kutyakaparó, amelyiknek udvarára Feszty egy eredeti magyar gémes kutat szánt Komárom megyéből.”

Mester Jenő szobrászművész által tervezett „Szirén” gálya
(forrás:Tolnai Világlapja 1907. június 16)

Az igazán nagy attrakciókat a külön erre az alkalomra készített gályákra tervezték, melyek kivitelezését Márkus Géza építész vezette (nevéhez fűződik többek között a Duna Palota, a városligeti Jardin de Paris és a Kolozsvári Állami Magyar Színház építése), akinek Lányi Dezső, Mester Jenő szobrászművészek és Pogány Móric építész (ő tervezte a Batthyány-örökmécsest) segédkeztek. „A gályák a legkülönbözőbb stílusban készülnek és gyönyörű, artisztikus képet fognak nyújtani az ezernyi meg ezernyi színes lampionnal a tó hátán” – számolt be a korabeli sajtó az előkészületekről.
A gályák közül a „Hableányt” Mester Jenő, a „Kuruc vitézt” és a „Vizi szörnyeteget” Lányi Dezső, a „Sárkányt” Faragó Géza festő, grafikus, díszlettervező, a „Kacsát” Jávor Pál festőművész készítette, míg Falus Elek grafikus, díszlettervező egy mesegályán dolgozott.

Jávor Pál festőművész által tervezett „Kacsa” gálya (forrás: Tolnai Világlapja 1907. június 16.)

Gályát egyébként a tervek szerint bérelni is lehetett: egy18 személyes nagy gálya ára, ötszáz korona, a kisebb -10 személyes- bérleti díja háromszáz korona volt. A szervezők nagy körültekintéssel minden gályára két „kitanult” hajóst szerződtettek.
Pogány Móric tervezett egy „krematóriumot” amelyben a megszokottól eltérően „Budapest legelevenebb asszonyai fogják a mulatni vágyó gavallérokat jól tartani pezsgővel”. Szintén Pogány álmodta meg azt az építményt is, mely „egy, a kéményeire állított palota lesz s a látogatók a harmadik emeleti ablakokon juthatnak majd beléje” és ahol a főváros előkelőségeit ábrázoló képek és szobrok szintén fejük tetejére fordítva lesznek kiállítva.

Pogány Móric építész által tervezett „Krematórium” (forrás: Ország világ 1907. június 16.)

Ötletben nem volt hiány. Rákosi Szidi színi tanodájának növendékei is készültek, ők úgy tervezték, hogy egy külön gályán fogják humoros koncertekkel szórakoztatni a közönséget.
A Faragó Géza festőművész által vezetett fiatal képzőművész csapat pedig azt találta ki, hogy a majálison megjelenő arisztokratákról karikatúrát készítenek, és azokat ott helyben azonnal el is adják. Sőt, Herczeg Ferenc szerkesztésében egy külön lap kiadásának gondolata is felmerült. „A lapocskában művészeink intim életéből egyik legalaposabb ismerőjük, Lesskó János, a Képzőművészeti Társulat helyettes titkára, fog szolgálni kedves hírekkel.”

Fesztyék úgy tervezték, hogy „az éjjeli ünnep fénypontja a vízi csata lesz. Egy emberevő indián törzs vérszomjas harcosai az ifjabb festő- és szobrász-nemzetség soraiból verődnek össze, kenukon megtámadják a halvány arcú ördögöknek a tó közepén emelkedő erős citadelláját. Az európaiak vitézül védik magukat, ágyúik elsüllyesztenek több hajót, végül azonban diadalmaskodik a rézbőrűek ravaszsága és az emberevők hatalmukba kerítik a várat. Az indiánok diadalmi tánca, a vár égése és puskaporos tornyainak felrobbantása és a bohém emberevők lakomája fejezi be a tréfás paródiát.„

A díszes főkaput, melyet Falus Elek és Jávor Pál készített, s „amely allegóriája lesz a képzőművészetnek a többi művészetekkel való egyesülésének”, a Fővárosi Pavilonnal szemben, a híd lábánál építették fel. „A főkapun kívül lesz még két mellékkapu is, egyik a korcsolya-pavillon mellett, a másik pedig a csónakház előtt. Innen aztán néhány garasért révészek szállítják át a mulatókat a túlsó partra. A csónakház kapuja mellett lesz a japán teaház s ez előtt mólók fognak kinyúlni a tóba, ahol szintén hűsítőket fognak kiszolgálni.” Belépő: 10 korona.

A nagy nap
Minden készen állt a nagyszabású juniálisra, ám a természet átírta a forgatókönyvet. Az ötödikén megtartott főpróba alatt már érzékelhető volt, hogy komoly nehézségek lesznek. Az időjárás „téliesre fordult”, a hőmérséklet erősen lehűlt, az erős széllökések megtépázták a díszleteket, a kisebb-nagyobb záporok, zivatarok kezdték eláztatni a dekorációkat. Ám ekkor még mindenki bizakodó volt, remélve, hogy másnapra kitisztul az idő. A szaporodó gondok ellenére a főpróba remekül sikerült, a résztvevők - főként írók, művészek – saját bevallásuk szerint is feledhetetlen estét töltöttek a Városligetben.

Meghívó

Sajnos másnapra nem javult a helyzet, ha lehet, még zordabb lett az idő. Ezért „a rendezőség amely nem akar semmivel sem kevesebbet nyújtani, mint amennyit ígért, elhatározta, hogy a majálist egy nappal elhalasztja s pénteken, június hetedikén este tartja meg.”
Éjt nappallá téve, fáradságot nem kímélve dolgoztak a viharkárok kijavításán, így aztán már semmi akadálya nem volt, hogy 7-én megtartsák az év talán legnagyobb rendezvényét. Sőt „újabban gályát béreltek: a Póló- Klub, gróf Batthyány Lajosné, Andrássy Sándor gróf, Nákó Sándor gróf és igen sokan mások előkelőségeink közül.” Népes kísérettel megjelent az eseményen József főherceg és Auguszta főhercegnő, számukra a korcsolyacsarnokban külön páholyt rendeztek be.

József főherceg és neje Auguszta hercegnő (forrás: Wikipedia)

Este kilenc órakor kezdődött a gályák felvonulása. „Legszebb valamennyik között a Turul volt, Feszty Árpád gályája, amelyen a háziasszonyok tisztjét Feszty Árpádné, Füredi Mórné és Kernstockné töltötték be. Nagyon jól festettek báró Bánffy Dezső és gróf Nákó Sándor fiumei kormányzó bárkái.” A felvonuló gályák – köztük a „Sárkánygálya, a japán Világhajó, a bohémek gályája, a Hableány gályája, a Viking-hajó, a kuruc sajka, a tiszai hajó, a képzőművészetek gályája, és a Pannónia-gálya- és kíséretükben a kisebb gondolák és társas csónakok megkerülték a tavat.

Az arisztokrácia hölgy tagjai nem csak az előkészületekből, de a lebonyolításból is jelentős részt vállaltak: ők voltak háziasszonyai a különböző pezsgőpavilonoknak és a cukrászdának. Louis Francois pezsgősátrában Lotz Károly nevelt lánya, Lotz Kornélia és Benczúr Gyula felesége, a Littke pezsgősátorban báró Groedel Arminné és Karlovszky Bertalan festőművész felesége, a cukrászdában Fleischl Károly szobrász felesége és dr. Kenedi Géza országgyűlési képviselő felesége szolgálták fel a vendégeknek a pezsgőt és a süteményeket
A beígért nagyszabású tengeri csata után következett az est fénypontja: a hatalmas és látványos tűzijáték. „A színes rakéták, tűzsugarak, tűzkévék és tüzes kígyók egymásután röpdöstek felfelé.”.
És aztán virradatig szólt a zene.

Csárda a Művész majálison – Bér Dezső (festő, grafikus, karikaturista és plakáttervező) rajza

Falus Elek grafikus által tervezett „Szarvas” gálya
(forrás: Ország világ 1907. június 16.)

Az első beszámolók még arról szóltak, hogy komoly anyagi sikerrel zárult a művészmajális, „s már most is kétségtelen, hogy az est szép jövedelmet juttatott a Feszty-ház megvételéhez a Petőfi-ereklyék számára.” Ám minden várakozás ellenére anyagi szempontból a rendezvény sikertelen volt, „ a jegyek ugyanis nem igen keltek el, bár utóbb jóval, a megszabott 10 koronán alul is szívesen elvesztegették volna.”

A szervezők minden erőfeszítése ellenére az érdeklődés – és így a bevétel is - messze elmaradt a várakozástól, ezzel szemben a kiadások nagyságrendekkel meghaladták a bevételeket. Mint kiderült, a kivitelezésen dolgozó vállalkozók vérszemet kaptak és elképesztő összegeket számláztak. Egy, a gályák díszítésével megbízott vállalkozó pl. 24 ezer koronás számlát nyújtott be. És nem ő volt az egyetlen, akinek vastagon fogott a ceruzája. Ezzel szemben a bevételek minimálisak voltak. Bár az este folyamán 5-6 ezer ember nézelődött a környéken, jegyet csak 880-an váltottak, többségük már a menet közben felére csökkentett áron.
Így nemhogy a nemes célra nem tudtak egy vasat sem felajánlani, de a számlákat a szervezőknek – élükön Feszty Árpáddal – mélyen a zsebükbe nyúlva kellett kifizetniük.
Ám nem csak ez volt a probléma. Néhány nappal a kudarcos művész majális után özv. Andrássy Tivadarné grófné feljelentést tett a rendőrségen, hogy eltűnt tizenhárom értékes japáni kendője, amelyekkel a művészmajálison bérelt gályáját díszítette. A tettesek soha nem kerültek elő.

A Petőfi ház belülről 1909-ben. (forrás: Magyar Lányok 1909.május 2.)

A Művész majális kudarca lelassította a Petőfi-ház felújításának és berendezésének folyamatát. A Petőfi Társaság tovább folytatta a gyűjtést, végül a főváros támogatásával a Petőfi ház 1909. november 7-én megnyílhatott.

Ligetfalvi György

1945 tavaszán, a béke első hónapjaiban a városliget intézmények közül a leggyászosabb képet minden bizonnyal az Állatkert mutatta. Nekik nem csak az épületek romba dőlésével, nem pusztán az infrastruktúra hiányával (víz, gáz, áram), de az állatállomány szinte teljes pusztulásával is szembe kellett nézniük. Vitathatatlan szaktekintély, Nadler Herbert állt az intézmény élén, de a pénzhiánnyal ő sem tudott megküzdeni. Márpedig az állatbeszerzések a háború után komoly nehézséget okoztak még a fejlett, a háborúból győztesen kikerült országoknak is. A vadállatok ára a legális piacon az egekbe - a békeévekhez képest a tíz-hússzorosára -  emelkedett, de néhány egzotikus fajt kizárólag a feketepiacról lehetett volna beszerezni. Ám, ha valami csoda folytán került volna új állat, azt etetni nem tudták volna. Összehasonlításul: egy jó étvágyú, kifejlett oroszlán naponta 5-6 kg nyers húst fal fel, ehhez képest a háború utáni jegyrendszer egy felnőtt fővárosi férfi fejadagját heti 9 dkg húsban állapította meg.

A Nemzeti Segély május 1-i rendezvényére az Állatkertbe érkező, lerongyolódott pesti lakosok, 1945-ben. MAFIRT fotó

A romba dőlt, éhínséggel, tüzelőhiánnyal küzdő, súlyos jóvátételt nyögő Budapesten tehát az Állatkert újbóli benépesítésére egy jó ideig gondolni sem lehetett. Az üres ketrecek, a síri csendbe burkolózott park azonban jó ürügyet szolgáltatott befolyásos szervezeteknek, hogy az Állatkert területét valami egészen másra kezdjék hasznosítani, mint amire eredetileg kitalálták. Az első szabad május elsején afféle Liget-pótlékként a park szolgált a Nemzeti Segély nagy gyerekuzsonnáztatásának helyszínéül, ahol a sokat szenvedett gyereksereg vidáman hintázott az üres majomházban, és csónakázott a kihalt állatkerti tavon. Nyáron újraindultak a háború előtt nagy sikerrel zajlott szimfonikus zenei koncertek, de a belépő ára olyan magas volt, hogy csak kevesen tudták megfizetni.

1946 őszén a kommunista tömegrendezvények sikerén felbuzdult Kisgazdapárt a parasztszövetséggel karöltve megrendezte a fővárosi parasztnapokat, ahová mintegy 250 000 látogató érkezett az ország minden tájáról. Ebből az alkalomból az Állatkert területén egy ipari vásárt rittyentettek kiállítási pavilonokkal, mezőgazdasági gépek bemutatójával. Félő volt, hogy ha nem sikerül az Állatkert feltámasztása, a főváros az egészet bezáratja. Ez 1947-ben egyébként komolyan szóba is került.

Manci, a háborús túlélő zebra élelmet kunyerál 1948 tavaszán. fotó: Bauer Sándor, MTI

Nadlerék közben derekasan küzdöttek az állatállomány gyarapításáért. Húsevő állatokat nem tudtak fogadni, ezért magyar háziállatfajtákkal, racka juhokkal, magyar tarka marhákkal, házinyulakkal, kecskékkel, baromfiakkal népesítették be az időközben kijavított kifutókat. Jellemző volt az akkori viszonyokra, hogy valaki egy baglyot ajánlott megvételre, cserébe az akkor ritka kincsnek számító disznózsírt kért volna, de az Állatkert nem tudott szerezni, így a reményteljes üzlet kútba esett. A hálátlan pesti közönség viszont nem törődött a nehézségekkel, oroszlánt, medvét, zsiráfot követelt az igazgatóságtól. A látogatószám egyre csökkent, a hajdan Európa-hírű intézmény pedig permanensen termelte a ráfizetést. A helyzet kilátástalannak tűnt.

Az Állatkertet végül egy váratlan,  méghozzá a szomszéd konkurens intézménytől érkezett ajánlat mentette meg a végső csődtől. 1947 telén, londoni látogatásukról hazatérőben Árvai Rezső és Göndör Ferenc, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatói megálltak Prágában, hogy a jövő évadra állatszámokat szerződtessenek. A cseh főváros híres cirkuszának két tulajdonosa, a Fiala fivérek egy mindenki számára előnyös ajánlattal álltak elő. Eszerint az 1948. március 15. és június 30. közötti budapesti vendégszereplésük alatt a kb. 160 állatból álló teljes menazsériát beszállásolják az Állatkertbe, a szállításról,  gondozásukról, élelmezésükről maguk gondoskodnak, cserébe az Állatkert a 3 ft-ra emelt jegyárbevétel felét köteles nekik átadni. Az állatok egész nap megtekinthetők a városligeti intézményben, néhányukat csak arra az időre kell majd nélkülözniük a látogatóknak, amíg a cirkuszi fellépésüket letudják. Az így kidolgozott szerződést még a fővárosnak is jóvá kellett hagyni. Ennek nem volt különösebb akadálya, hiszen Fialáék a látogatószám sokszoros emelkedését prognosztizálták. Az üzlet tehát mindenki számára előnyösnek mutatkozott.

Fialáék elefántjai a Szondi utcai legendás Kéményseprő vendéglő előtt haverkodnak a fővárosiakkal, 1948 novemberében. fotó: Rév Miklós, MTI

1948 márciusában a sajtó úgy készült a sereglet fogadására, mint egy győztes futballválogatott hazatérésére a világbajnokságról. A tudósítók félóránként küldték a jelentéseket: Szobnál vannak, közelednek a pályaudvarra, leemelték az oroszlánketrecekről a védő deszkákat, most lesz az elvámolás, elindultak... Az állatsereglet békésebb része, ahogy a korban szokás volt, lábon tette meg az utat a fővárosi Állatkertbe. Nem a Podmaniczky utcán, hanem jó nagy kerülővel a körúton, a Rákóczi úton, a Keleti Pályaudvart érintve fordultak a Városliget felé.   A reklámnak is beillő komótos felvonulás sok vidám percet okozott a pesti utcán,  a járókelők boldogan integettek a jól idomított vadállatoknak, akik rácáfolva jólneveltségükre, a Teréz körúton megdézsmálták egy zöldséges almakészletét. Végül 13 oroszlán, 2 tigris, 3 elefánt, 4 teve, 1 kenguru, 2 medve, 4 jegesmedve, 40 ló,  számos majom és papagáj nyert beszállásolást az Állatkertben, kiegészülve olyan cirkuszi porondtól kissé idegen fajokkal, mint a hiéna vagy a borz.

Hollandiából érkezett állatszállítmány kipakolása a Dózsa György úti kapunál, 1949. május 24-én. fotó: Bauer Sándor, MTI

A számítás egyébként bejött, Fialáék is szépen kerestek az üzleten, az Állatkert látogatóinak száma pedig majd négyszeresére emelkedett az előző év adott időszakához képest. A prágai cirkuszosok a siker láttán még ugyanazon év őszén, a korábbiakhoz hasonló feltételek mellett  visszatértek a Városligetbe. Az eredmények meggyőzték a fővárosi vezetést: van igény a nagy múltú városligeti intézményre, de ki kell szolgálni a közönséget: nem halogatható tovább az egzotikus állatfajok beszerzése. 1949 elején a Gazdasági Főtanács engedélyezte az Állatkertnek 100 000 ft hitel felvételét, amelyből nyélbe tudták ütni az üzletet. A Hollandiából és Olaszországból beszerzett állatszállítmányok két turnusban, 1949 nyarán érkeztek a fővárosba. A közönség áramlott az Állatkertbe, hiszen újra láthattak oroszlánt, páviánt, antilopokat, struccokat, medvét, színes madarakat.  Az Állatkert megmenekült, bezárása  végképp lekerült a napirendről.

 Majkó Zsuzsanna

A Hősök terén álló monumentális Ezredéves Emlékmű ma megkérdőjelezhetetlen része  nemzeti identitásunknak, a budapesti városképnek, nem utolsó sorban kedvelt turistacélpont. Nem is gondolnánk, hogy felépítését mennyi nem várt esemény, intrika, gáncsoskodás és baleset hátráltatta. A legemlékezetesebb, a közvéleményt hónapokig lázban tartó botrány 1900 áprilisában következett be.

Az emlékmű elkészült építészeti része még szobrok nélkül, 1902 körül

"Schikedanz fogpiszkálója"

A honatyák 1894-ben döntöttek a Honfoglalás 1000. évfordulóját megörökítő emlékmű felállításáról az Andrássy út városligeti végénél. Az emlékmű tervezésére Wekerle Sándor miniszterelnök – a kor szokásaitól eltérően - pályázat nélkül Zala Györgyöt és Schickedanz Albertet kérte fel. Zala a szobrok, domborművek elkészítésére kapott megbízást, míg Schikedanz az emlékmű építészeti részéért felelt.

A közvéleményt és a pesti lapokat hónapokig lázban tartó botrány mindjárt a szerződések megkötése után kirobbant. Nem meglepő, hiszen a Magyarországon addig még elképzelhetetlen méretű és költségvetésű emlékmű a művészeknek hatalmas presztízst, és nem mellesleg hosszútávú, biztos egzisztenciát is jelentett. A konkurencia pedig nem bánt szűkmarkúan a sokszor személyeskedésig menő kritikával. Elsősorban a  Mérnök és Építész Egylet tiltakozott Schulek Frigyes vezetésével, és az „összes hazai erők bevonásával” nyílt pályázat kiírását követelte. Schickedanz tervét esztétikailag nem találták megfelelőnek, Zalával kapcsolatban pedig felvetették, hogy ekkora munkával kizárt, hogy elkészüljön időre. A tiltakozásnak semmi hatása nem volt, a tényleges megvalósítás 1898-ban elkezdődött.

Gábriel arkangyal szobra

A nagyszabású terv szerint az emlékmű két főrészből állt volna: a központi elem – egy 30 méter magas oszlopon Gábriel arkangyal szobra, lent az oszlop körül a hét vezér lovas szobrával - a honfoglalásra és az államalapításra, a körülötte két negyed körívben elhelyezkedő oszlopcsarnokban helyet foglaló uralkodók szobrai – tulajdonképpen nemzeti panteon – az ország ezeréves történelmére utalt.

Már állt az oszlop,  és Gábriel arkangyal szobra is elkészült, amikor 1900 április elején szenzációhajhász címek öntötték el a botrányt szimatoló lapokat:  „A millenniumi emlékoszlop katasztrófája” (Magyarország, április 12.)  „A millenniumi emlékmű veszedelme” (Pesti Hírlap április 12.), „A millenniumi emlékoszlop megrepedt” (Budapesti Hírlap, április 11.).

Hogy mi is történt valójában, az a napi sajtóból nehezen kibogozható, hiszen két eltérő narratíva állt egymással szemben. Az egyik szerint a silány építőanyag okozta a problémát, a kivitelezést is végző Schickedanzot még azzal is megvádolták, hogy olcsó, bontott követ használt. A másik álláspont szerint a minisztérium  által elrendelt, túlzott terhelési próba közben sérült meg az oszlop.

Annyi bizonyos, hogy a tervek benyújtása után a mérnöki hivatal és a minisztérium akadékoskodni kezdett. Előbb az eredetileg 26 méteresre tervezett oszlop magasságát növelték meg, majd a magasba száműzött,  kiterjesztett szárnyú Gábriel arkangyallal  akadt gondjuk. Úgy vélték ugyanis a mérnökök, hogy a Zala György által javasolt rögzítési mód elégtelen, a szárnyak miatt a szél könnyen belekaphat a szoborba, és lesodorhatja az oszlopfőről, sőt a keletkező szélnyomás magát az oszlopot is felboríthatja. Ezért egy különleges, addig itthon még nem alkalmazott lehorgonyzási technikát javasoltak: az oszlop teljes hosszában végigfutó, és az alapnál mélyen a földbe hatoló acélrudat akartak a kész oszlopba leengedni. Ez biztosította volna az oszlop illetve a szobor stabilitását.

Zala György (bal szélen) műtermében, Árpád vezér szobrának gipszmintájával

A lehorgonyzás 1900 április 6-án elkészült, ám a fémrúd  megfeszítésekor az oszlop két korongján hajszálrepedések keletkeztek. Félő volt, hogy az ezeken beszivárgó és télen megfagyó víz szétrepeszti a mészkőből készült építményt.  Azok, akik már eleve nem nézték jó szemmel, hogy Schickedanz és Zala pályázat nélkül kaptak megbízást a Millenniumi Emlékű tervezésére, sőt később a kivitelezésre is, most ismét támadásba lendültek. Bírálták a tervező szakmai felkészültségét, a beépített anyag minőségét, és követelték új pályázat kiírását.

Zala természetesen egész más nézeten volt. Szerinte az oszlop sérülését az okozta, hogy a mérnöki hivatal által előírt terhelési próba akkor próbanyomást írt elő, ami még egy gránitoszlopot is megrepesztett volna.

A probléma megoldására először azt tervezték, hogy a kőkorongokat egyszerűen kicserélik, ehhez  az oszlopot a repedésig, azaz  az alaptól kb. tizennégy méter magasságig vissza kellett volna bontani. Olyan elképzelés is volt, hogy egy kis kődarabbal kiékelik a megrepedt korongokat, így biztosítva az oszlop stabilitását.  Ezt a megoldást végül azért vetették el, mert a foltozás elcsúfította volna az egész emlékművet.

A kereskedelemügyi miniszter eldöntendő a további vitát, vizsgálóbizottságot küldött ki, melynek tagjai Czekelius Aurél miniszteri tanácsos, Czigler Győző, Nagy Dezső és Petz Samu műegyetemi tanárok, továbbá dr. Mentsik Ferencz és Lukse-Fábry Béla osztálytanácsosok voltak. (A helyzet pikantériája, hogy Petz Samu két évvel korábban megnyerte ugyan a Szépművészeti Múzeum tervezésére kiírt pályázatot, de a megvalósításra végül nem ő, hanem Schickedanz és Herzog Fülöp kapott megbízást.)

Az emlékmű 1910 körül

A bizottság vizsgálódása során arra a megállapításra jutott, hogy a problémát kizárólag az oszlop anyagában kell keresni, azaz nem a megfelelő szilárdságú követ választották a tervezők. Azon az állásponton voltak, hogy az oszlopot le kell bontani és szilárdabb anyagból újjá kell építeni. Az újraépítéshez pedig a sokkal teherbíróbb haraszti mészkövet kell felhasználni, és a 60 000 korona költséget a hibás anyagválasztás miatt a tervezőkre kell terhelni.

Széll Kálmán miniszterelnök végül elfogadta a bizottság javaslatát, az újból felépített oszlop szűkkörű avatóünnepségére 1901. október 24-én délután 5 órakor került sor.  Schickedanz Albert rövid beszéde után az oszlopban elhelyezték az emlékmű történetét megörökítő pergamentekercset, majd az oszlop tetejére felhelyezték a zárkövet. Ezt követően Czipauer János ácsmester, a budapesti ács ipartestület mestervizsgáztató bizottságának elnöke (nem mellesleg az ismert várostörténész Saly Noémi dédpapája) által tervezett és kivitelezett állványzat segítségével helyére emelték végre a hányatott sorsú Gábriel-szobrot. A rögzítés kiállta az idők próbáját, sem szélvihar, sem a világháború nem mozdította el többé a lapok által gúnyosan csak fogpiszkálónak nevezett oszlopról.

Ligetfalvi György-Majkó Zsuzsanna

A történet persze nem napjainkban játszódik, de a figyelmes olvasó két párhuzamot is felfedezhet az alább közölt írás és a mai kor történései között. Egyrészt a helyszín tekintetében: nem csak tágabban a Városliget, de konkrétan a régi Műcsarnok (később Olof Palme ház, legújabb kori nevén Millenniumi háza) környezetében játszódik a cselekmény, ott ahol ma 33 fát és több ezer négyzetméter cserjét tarolnak le egy rózsakert kialakítása miatt. Másik közös vonás a ligetvédők jelenléte: manapság egy elszánt civilekből verbuválódott csapat küzd a Liget értékeinek megmaradásáért, történetünk idején viszont két hivatali közeg, a városi főmérnök és a városi főkertész tett meg mindent a fák és ültetvények szükségtelen károsítása ellen. A párhuzamok mellett szembeötlő különbségek is felfedezhetők a két kor értékrendjében: 1884-ben 3 db fa kivágásából hatalmas patália lett. Az ügy megjárta a főváros legmagasabb szerveit, rendőrségi feljelentés született, a felelőst elbocsátották az állásából. A közvélemény pedig a sajtó közvetítésével élénk figyelemmel és aggódással követte a Városliget sorsát. Ma a fairtás a társadalom meglehetős közönye közepette zajlik, az építtetők és az engedélyező hatóságok munkatársai pedig előbb-utóbb biztosan állami kitüntetéseket kapnak.

A tetthely napjainkban, megint fákat vágnak, most egy rózsakert kialakítása miatt

Előzmények

Történt, hogy az iparoslobbi nyomására a kormány úgy döntött, 1885-ben országos iparkiállítást rendez. Az ötletgazda gr Zichy Jenő, az „ipargróf”, ahogy a kortársak nevezték, már maga mögött tudta a sikeres székesfehérvári iparkiállítást, és később az Ezredévi kiállítás rendezésénél is ott bábáskodott. A kiállítás helyszínéül Zichyék mindenképpen az Orczy kertet szerették volna megkaparintani, ekkor még úgy gondolták az ott rendelkezésre álló parkterület, és a Ludoviceum épülete pont elég lesz a kiállítóknak. A helyszín kijelölésénél a fővárossal kellett egyezkedni, Gerlóczy alpolgármester több alternatív javaslattal is készült.

Rendezésre várt, ezért ideális lett volna a hajdani ún. váci temető területe (Váci út – Lehel utca – Taksony utca által határolt háromszög), de szóba került a csőd szélén táncoló Állatkert (Serák igazgató úr élénk tiltakozása közepette), valamint a Városligetben az éppen kiépülő Stefánia környezete. Sokáig az Orczy kert látszott befutónak, itt a parkozás már készen volt, és a terület bekerítésére sem kellett költeni. 1882-ig tartotta is magát ez az elképzelés, a kiállítók nagy száma azonban kezdte szétfeszíteni az Orczy kertben adott kereteket. Mivel a kiállítási bizottság tagjai ragaszkodtak ahhoz, hogy az eseményt kellemes, parkos környezetbe telepítsék, jobb híján ismét szóba került a Stefánia környéke.

A főváros aggodalmát fejezte ki, hogy talán a Városligetben túl sok fát kellene kivágni, köztük a friss telepítésű fenyvest a Fuit sír környékén. Ugyanakkor számított is a kormány bőkezűségére, amivel az akkor még meglehetősen problémás területet rendezni lehetett volna végre. A Stefániától nyugatra eső rét ugyanis a Liget általános terepszintjénél mélyebben fekvő, elhanyagolt terület volt, ahol rengeteg gondot okozott a talajvíz állandó jelenléte.

A Pfaff-féle műcsarnok és környezete az átadás után

A főváros tehát nem zárkózott el a ligeti terület átadásától, de biztosítékot szeretett volna az új telepítésű ültetvények és a fák megkímélésére. Végül tanácsi határozatba foglalták, hogy az egyes pavilonok építési helyét a kiállítási bizottság a városi főmérnök és a városi főkertész jelenlétében és közreműködésével jelölheti csak ki. Ők ketten – Fuchs Emil főkertész és Fodor István főmérnök – aztán úgy tologatták a leendő épületek alapjait, hogy az a lehető legkevesebb fa károsításával járjon.

Történetünk főszereplői  - Fuchs és Fodor urak - tehát fáradhatatlanul rótták a Városliget útjait, amikor is 1884. május 26-án példátlan bűneset tárult a szemük elé. A Pfaff Ferenc által tervezett Műcsarnok építkezésénél ugyanis 26-án este 3 tuskóra lettek figyelmesek. A tuskók reggel  még viruló fák voltak, az épület állványozásával megbízott Dubroviczky Ágoston főpallér megbízásából Szabó Zsigmond városligeti felügyelő vágatta ki őket, mivel –elmondása szerint -  akadályozták az állványok felállítását. Ehhez azonban nem lett volna joga, a tanácsi határozat értelmében ezt Fuchsnak és Fodornak kellett volna engedélyezni. Fuchs Emil ráadásul azon a nézeten volt, hogy elegendő lett volna a fák gallyazása, a kivágás szükségtelen károkozás volt. Az előző napon még fel is hívta Dubroviczky figyelmét, hogy a szép. koros szederfára különösen vigyázzon.

A tetthelyen Fuchs Emil még azon melegében szabályos kihallgatást rendezett, és a megtört bűnösök vallomását jegyzőkönyvbe vetette, majd ez alapján jelentést írt Cséry Lajosnak, a fővárosi városligeti bizottmány elnökének. A jelentésben a bűnösök szigorú megbüntetését, illetve a fák megkímélése érdekében további intézkedéseket is kért.

Az ügy folytatásaként Cséry Lajos a Városligeti bizottmány elnöke a tanácshoz fordult. Jelentésében tájékoztatta a testületet Szabó Zsigmond városligeti felvigyázó elbocsátásáról, melyet a tanács jóváhagyólag tudomásul vett. A tanács határozatban kérte továbbá a kiállítási bizottságtól a nevezett főpallér súlyos megrovását, továbbá, az építési vállalkozók figyelmének ismételt felhívását arra, hogy az önkényes fakivágásoktól tartózkodjanak.

Cséry Lajos, a városligeti bizottmány elnökének jelentése az önkényes fakivágásokkal kapcsolatban

Az 1885-ös kiállítás előkészületei alatt nem ez volt az egyetlen szabálysértés, amit a rendíthetetlen és megvesztegethetetlen Fuchs Emil leleplezett. Számos jelentést írt Cséry Lajosnak, többek között engedély nélkül elkezdett építkezésekről, további fakivágásokról, környezetkárosításokról. Cséry minden alkalommal a tanácshoz fordult, bár az ügyek kimenetelét illetően szkeptikus volt. Azok közé tartozott, akik előre megmondták, a kiállítás Városligetbe telepítése a parkot 10 évvel fogja visszavetni a fejlődésben. A fővárosnak a kiállítás után tetemes összegbe került a park helyreállítása, csak az első év növényesítési munkálataira 15 000 Ft-t szavaztak meg. (A Városliget teljes fenntartási költsége ekkor 43 000 Ft volt évente). A kiállítás zárszámadásánál, amit a kormány készített el, ezeket a költségeket természetesen nem vették figyelembe.

Az Országos Általános kiállítás látképe, 1885

 Majkó Zsuzsanna

195 éve, 1824. február 28-án született Franciaországban, a Pas-de-Calais megyei Hesdin településen Charles Blondin (eredeti neve: Jean François Gravelet), a világhírű kötéltáncos, aki élete során elképesztő produkciójával kétszer is lenyűgözte  nagyszámú közönségét a Városligetben.

A hagyományos vásári népszórakoztató műfajok egyik legkedveltebbje a kötéltáncos mutatvány volt. Ennek továbbfejlesztett változata, a nagyvárosi ízlésvilágnak jobban megfelelő, olykor bravúros ügyességet és merészséget kívánó kötéljáró produkció, melynek számos művelője turnézott a 19. század folyamán  Pesten. A műfaj világhírnévre szert tett, francia származású legendája két ízben is járt Magyarországon. Egy időben még a városligeti nagyrétet is róla nevezték el.

Az idősödő kötélvirtuóz, itt 68 éves korában (forrás: Pesti Hírlap naptára, 1931)

A csodagyereknek tartott Blondin szülei artisták voltak, így már gyermekkorában beszippantotta a cirkusz világa. Többféle artistaszámmal próbálkozott, míg végül kikötött a kötéltáncolásnál. 35 évesen lett világhírű, amikor 1859-ben, a mintegy 160 méter magasságban kifeszített, 300 méter hosszú kötélen egyensúlyozva átsétált a Niagara vízesés fölött. Egyszerű kötéljáró számát az évek során újabb és újabb bravúrokkal tökéletesítette.

Előfordult, hogy zsákot húzott a fejére, és vakon végezte a mutatványokat, volt, hogy bukfencezett, talicskát tolt, székre ült, vagy összebilincselt kézzel, illetve gólyalábon járkált fel alá a magasban. Bizarr produkció volt, amikor egy kis tűzhelyen, odafent a kötélén főzte meg ebédjét, amit ott helyben el is fogyasztott.  Más alkalommal tűzijáték rakétákat eregetett a produkció közben.

Blondin omlette-t készít a kötélen (forrás: http://blogs.slq.qld.gov.au/jol/2012/07/30/great-blondin-brisbane/

Egyik kedvenc mutatványa volt, amikor valakit – többnyire segédjét vagy egy vállalkozó kedvű nézőt – a hátán vitt át a kötélen.  Bécsben ezt a mutatványt betiltották mondván, „Blondin, ha valami baj találna történni, megszabadíthatná ugyan magát ügyessége által, de a másik embert semmi sem mentené meg a szörnyű haláltól”. A legenda szerint egyszer a nézők soraiban helyet foglaló walesi herceget is át akarta vinni a Niagara felett, a leendő király azonban nem vállalta a kockázatos utazást.

Blondin ebédel a kötélen (forrás: gettyimages.com)

Blondin mutatványai közben az egyensúlyozó boton kívül soha más segédeszközt nem használt.

Közel ötven éven át járta a világot mutatványosként, közben egyetlen baleset sem érte. Két alkalommal azonban igen közel járt hozzá.  Negyvenéves korában Liverpoolban lépett fel, ahol egy nyolc hónapos oroszlánkölyköt vitt magával.  A produkció közben az egyik mellékkötél elszakadt, és visszacsapódva megütötte Blondint. Megbillent, de a másodperc tört része alatt visszanyerte egyensúlyát úgy, hogy a közönség szinte semmit nem vett észre az életveszélyes helyzetből. Külön bravúr volt, hogy eközben a riadt oroszlánt is sikerült megnyugtatnia. Egy másik alkalommal a londoni Kristálypalotában rendezett esti tűzjáték alatt ment át a kötélén. Az egyik ponton, ott álló segédje véletlenül meglökte. Blondin elvesztette egyensúlyát, az egyensúlyozó bot kiesett a kezéből, ő maga pedig a kötélre zuhant.  Testi erejét és lélekjelenlétét bizonyítja, hogy sikerült felállnia, és a produkciót be is tudta fejezni.

Blondin két alkalommal is fellépett a Városligetben. 1864-es fellépésének helyszínét, a városligeti nagyrétet néhány évtizedig Blondin-rétként emlegette a pesti sajtó.

Először 1864. júliusában érkezett Pestre. A Margitszigeten produkálta magát, ahová a több, mint 10 000 érdeklődőt délután két óra és éjfél között öt gőzös szállította. A korabeli sajtó így számolt be a világraszóló eseményről:

Az óriási sikert látva az Újvásár téri (ma Erzsébet tér) német színház igazgatója, Josef Röhring jó üzletet szimatolt Blondin felléptetésében, ezért megegyezett az artistával még két bemutató megtartásában. Helyszínnek a Városligetet, azon belül a Hattyú-tó környékét nézte ki. Az ötletre 1000 forint bérleti díj ellenében áldását adta a város. A belépődíjat 50 koronában állapították meg, a produkció időpontját pedig „bengaliai tűz fénye mellett” este 9 órára tűzték ki.

Ez utóbbi nem volt jó ötlet, mert „Blondin ugyan táncol, s csinálta is egyre másra a nyaktörő  mászásokat, de mihaszna, mikor a sötétben nem láthatta senki, mert az a néhány szövétnek, és alvó fényű lámpák akár nem is lettek volna. A nagy közönség zúgolódott és kacagta a szerencsétlen gondolatot. Ma az előadást ismételik.” – írta Hölgyfutár, 1864. augusztus 7-i száma.

A produkció végül remekül sikerült, a közönség tátott szájjal,  hatalmas ováció mellett nézte végig a művész elképesztő mutatványait. Röhring igazgató és Pest városa is jól járt: „a nézők száma 10 241 volt, ezek közt 200 vidéki, kik vasúton jöttek és a jegyeket még az indóházban válották.” A bevételből jutott jótékonyságra is, és maradt valamennyi Röhring igazgató zsebében is.

Blondin első látogatásának utolsó felvonásaként még egy különös per is lezajlott: a Nemzeti Színház arra hivatkozott, hogy a törvény szerint minden oly mutatványból, mely a város határán belül a színházi előadások ideje alatt zajlik, a Nemzeti Színháznak kárpótlási illeték jár. Röhring igazgató a követelés jogosságát tagadta, az ügyből per lett, melyet a Nemzeti Színház nyert meg.

Blondin vendégszereplése annyira fontos esemény volt, hogy Fehér János álnéven „egy ismertebb írónk” „Blondin és az embere, kit a hátán visz” címmel vígjátékot írt, melyet a Budai Népszínház műsorára is tűzött. A sajtó előzetesen úgy vélte, hogy a mű a „jobb alkalmi darabok közé tartozand”. Nem így történt. A Hölgyfutár, 1864. szeptember 8-án így írt a darabról:  „Blondin a népszínházban csúful megbukott. Azt mondják, a darab maga, leszámítva a cselekvény ziláltságát s az összefüggés hiányát, elég mulattató, de az előadás minden kritikán alul rósz volt.”

Blondint meghívták az 1867-es koronázási ünnepségekre is, ekkor a Duna fölött kelt volna át, ám a rendőrség a kunsztot betiltotta. Az idősödő artista 1880. májusában tért vissza Budapestre, ekkor két hétig az Állatkertben szerepelt.

forrás: A Hon, 1880, május 25.

Utoljára 68 éves korában lépett fel  kedvenc helyén, a londoni Kristálypalotában, ekkor felnőtt fiával a hátán ment végig a magasban kifeszített kötélen. Blondin majdnem egy félszázadon át kápráztatta el közönségét elképesztő mutatványaival. Vagyonos emberként halt meg 73 éves korában, 1897. február 22-én. Temetésén több ezren vettek részt, koporsója után annak a kötélnek a darabjait vitték, amelyen legelőször táncolt a Niagara felett.

 Ligetfalvi György -Majkó Zsuzsanna

Sokan fotózzák a napokban az Állatkerti körúton a körhinta és a Cirkusz söröző közötti területet, ahol tél óta új épületek nőttek ki a földből. Az Állatkert új beruházása, a hamarosan nyíló Holnemvolt Vár építményeiről első pillantásra is szembeötlő, hogy replikaépületeket látunk. Most a történetüket is megismerheted, ha tovább olvasod a cikket.

Az Állatkerti körút látványterve, készítette Anthony Gall Ybl-díjas építész

A Holnemvolt Vár főbejárati kapuépítménye - Helfgott Sámuel gyorsfényképészete

A látványterv jobb oldalán látható bejárati kapuépítmény a Vurstliban álló Helfgott-féle gyorsfényképészet portáljának másolata. A papír gyorsfényképek előállítására szokosodott kis üzlet 1909-től, az új mutatványostelep kialakítása óta állt az Állatkerti körúton, mostani helye közelében.

A Mutatványostelep utcaképe az Állatkerti körút felől a 30-as években. Bal szélen: Helfgott fényképész üzlete, mellette a Royal Vio mozi, attól jobbra a körhinta. Hátul takarásban a Feszty-körkép rotundája

A 20. század első felében, egy vasárnap délutáni lizsézéshez elmaradhatatlanul hozzátartozott egy gyorsfénykép készítése Helfgott bácsinál. A tulajdonos legendás alakja volt a századelő Városligetének. Tekintélyét egyrészt szaktudása, másrészt termetes alakja alapozta meg. A ligeti legendárium szerint nem volt olyan "bicskás legény", akit puszta kézzel ne tudott volna ártalmatlanítani. A Mutatványosok Egyesületének majdnem haláláig elnöke volt. Több fényképet készített Molnár Ferencről, aki a Liliom írása közben naponta kijárt Helfgott műtermébe, hogy a Városliget jellegzetes figuráit tanulmányozza. Leghíresebb fennmaradt fotóján József Attila, Szántó Judit és baráti társaságuk pózol.

A gyorsfényképészet terve, 1908. forrás: BFL

A Városliget 100 hektáros parkja 200 éves története során többször nyújtott menedéket Pest polgárainak. A legismertebb és legnagyobb lélekszámú menekültváros 1849 májusában, Buda ostromának idején épült ki az árnyat adó lombok alatt.

A Városliget 1845 körül, Rudolf von Alt rajza alapján Sandmann litográfiája

1849-ben, a szabadságharc tavaszi hadjáratának részeként a magyar hadvezetés Budavár visszavétele mellett döntött. A vállalkozás nem tűnt kivihetetlennek, hiszen az elavult erődítmény nem volt jól védhető, azon kívül a várat védő mintegy 5000 fős császári sereggel szemben a magyar csapatok több mint 31 000 főt (más források szerint 34 000 főt) számláltak. Az ostromlók május 4-én érkeztek a Várhegy lábához, Görgei tábornok követ útján szólította fel a vár védelmét vezető Hentzi vezérőrnagyot a megadásra, illetve Pest és a civil lakosság megkímélésére. Az osztrák hadvezér egyik követelésnek sem tett eleget, sőt még aznap éjjel lövetni kezdte Pestet a várból.

A május 5-re virradó éjjel több mint ezer lövedék hullott a városra, és bár az emberek a beszámolók szerint eleinte az utcára tódultak és lelkesnek látszottak, másnap mégis megindult a kitelepülés a történelmi városmagtól távolabb eső vidékekre, a Ferencvárosba, Újpestre, és mindenekelőtt a Városligetbe. A polgárok életének és vagyontárgyainak megkímélése érdekében a Pesti Hírlap pontos számításokat tett közzé arról, hogy a különféle lökerejű, várból kilőtt lövedékek meddig érhetnek el a pesti oldalon. Mivel a legtávolabbi pont a Király utca végénél volt, a Városliget már lőtávolon kívül esett, így biztonságos menedékhelynek számított.

Mivel az ágyúlövedékek elől egyre hatalmasabb tömeg igyekezett a Ligetbe,  május 8-án Wágner Ignác városi rendőrtisztet bízták meg a ligeti menekültváros mindennapjainak megszervezésével, és rendjének felügyeletével. A polgárok ellátására az iparosok is felverték sátraikat a területen, dolgoztak a borbélyok, szabók, csizmadiák, zsinórosok,  de nyílt itt kis szatócsbolt és fűszerkereskedés is.

Rohn Alajos: Pest bombázása, 1849

A város folyamatos ágyúzása miatt egy Városliget közeli villába költöztette Merei-Schoepf Ágost a Pesti Kisded Kórházat. A polgári lövöldében felállítottak egy gyógyszertárat is, ahol naponta reggel 7 és 9 óra valamint délután 14 és 15 óra között Hunyady János  terézvárosi főorvos fogadta a betegeket. Mivel Buda felszabadítása elhúzódott, május 10-e után Irányi Dániel kormánybiztos elrendelte vásáros bódék szállítását a területre, amelyben az esősre forduló napok alatt találhattak oltalmat az idősek, betegek és a gyerekek.

Beszédes, és a kor értékrendjére jellemző, hogy miközben Pest belterületén hatalmas volt a pusztítás -találatot kapott a mai Vigadó elődje, a Redoute, az Orczy-ház, a Trattnet-Károlyi ház és a Duna-sor klasszicista palotái -  a hatóságok figyelmeztető felhívást tettek közzé, amelyben a városligeti fák és friss ültetvények megkímélésére szólítottak fel. Intézkedéseket is foganatosítottak a park védelmében: tartózkodásra kizárólag olyan helyeket jelöltek ki a Ligetben, ahol nem voltak fiatal, friss ültetésű facsemeték.

A Pester Zeitung korabeli tudósítása szerint az első napokban Pest lakossága a győzelem biztos tudatában, euforikus hangulatban tanyázott a Ligetben. A gyerekek végre kedvükre tombolhattak a zöldben, itt bizonyosan nem parancsolt csendet nekik a házmester. A fiatal urak olyan vígan múlatták az időt, hogy Wágner rendőrkapitánynak be kellett tiltani az este 10 óra utáni hangos hejehuját. Az asszonyok hatalmas kondérokban főztek, ráérő idejükben pedig Kossuthot éltették, és a sebesültek kötözésére szolgáló "tépést" gyártottak. A kitelepült lakosság élvezte a madárdalt, alkalomadtán csónakázott, és természetesen élénk érdeklődéssel követte a Budáról érkező híreket.

A Vigadó elődje, a Redoute romokban

A várvédő, Pestet lövető Hentzit általános megvetés övezte. Az ostrom elhúzódásával természetesen a hangulat is alább szállt a Ligetben, május 13-ra virradó éjjel Hentzi lövegei szörnyű pusztítást végeztek a pesti oldalon, ekkor kapott találatot a Teréz templom is a Király utcában. Görgeiéknek végül május 21-én sikerült bevenni a Várat, a lakosság felszedelőzködött, és visszatért otthonaiba. A Városliget máig legnagyobb és legemlékezetesebb menekültvárosa május végére feloszlott, és a park lassan visszatért megszokott életéhez.

Majkó Zsuzsanna

A nyest.hu-n két éve jelent meg egy írás, amely a Királydomb elnevezésének eredetét igyekezett kinyomozni. A szerző két, párhuzamosan élő elméletet is ismertet, de egyiket sem találja elég meggyőzőnek, azaz mindkettőt megkérdőjelezi. Pedig míg az egyik nagyon is jól dokumentált tényeken alapul, a másik minden alapot nélkülöző városi legenda csupán.

Balra a Szánkódomb, azaz ma ismert nevén a Királydomb

Az egyes számú elmélet  kiinduló állítása a mi, varosliget.info honlapunknak korábban részét képező Kislexikonból származik, innen került át a Wikipédia vonatkozó szócikkébe. Eszerint "Ekkor (ti. 1974-78 között) építették a BNV elköltözése után elbontott épületek anyagából és a Városliget rendezéséhez kitermelt földből az Olof Palme sétány mellett, a Magyar Alkotóművészek Házával majdnem szemben álló dombot (47°30'40"N 19°5'15"E), amit akkor még Szánkódombnak hívtak. Országosan ismertté 1983-ban Szörényi Levente és Bródy János: István, a király c.rockoperájának bemutatója tette – azóta Királydombnak nevezik."

A nyest.hu cikkírója viszont úgy véli, talán korábban is Királydomb lehetett a terepalakulat neve, és elképzelhető, hogy a rockopera bemutatója is ezért került 1983-ban a Városligetbe. Tovább árnyalja a képet egy másik - teljességgel téves állításon alapuló - elmélet, eszerint a Királydombot a millenniumra építették, méghozzá a vármegyék által a fővárosba küldött földből.

Mi tehát az igazság? Ennek jártunk utána.

1975-ig nem volt domb ezen a helyen

A vita eldöntéséhez persze nem árt ismerni a Városliget parktörténetét. A fent emlegetett terepalakulat, azaz a domb, 1975-ig, a BNV kiköltözését követő parkrendezésig nem létezett. Akkoriban szánkódomb építési láz söpört végig a fővároson, így logikusnak tűnt, hogy a Liget megújításával egyidejűleg, az elbontott kiállítási pavilonok törmelékéből és a kitermelt földből a Városligetben is építsenek egyet.

A domb helyén korábban fenyves, majd a XIX. század végétől épületek álltak: 1883-tól a hajdani mesterséges jégpálya, és annak Hofhauser Antal által tervezett melegedője, később a Kolegerszky kioszk nevű kávézó, majd lebontása után, 1938-tól a Weichinger Károly tervei alapján épült Virágkiállítási pavilon. Ha áttekintjük az 1820 és 1974 között született térképeket, szintén megerősítést nyer, hogy a Városliget ezen részén olyan sík volt a terep, mint a Nagyalföld. Ezzel tehát az első vélelem, miszerint a területet korábban is Királydombnak hívták volna, és épp ezért került ide a rockopera bemutatója, megdőlt.

A Királydomb helyén állt Virágkiállítási pavilont a háború után elbontották

Kevesen emlékeznek már arra, hogy az István, a király bemutatóját, és a további előadásokat az alkotók egyáltalán nem a Városligetbe szánták. Az eredeti helyszín az óbudai Amfiteátrum lett volna, már a plakátokat és a jegyeket is kinyomtatták amikor kiderült, olyan hatalmas az érdeklődés az itthon még alig ismert műfajú történelmi rockopera iránt, hogy új, nagyobb befogadóképességű helyszínre kell áttenni az előadásokat. Ekkor esett a választás a Városligetre, ahol nem csak a nagyszabású, rengeteg statisztát mozgató előadáshoz, de a nagyszámú közönség fogadáshoz is megfelelő méretű tér állt rendelkezésre.

Az eredeti helyszínre, az óbudai Amfiteátrumba szóló jegyek

A korabeli napilapokban kutakodva feltűnik, hogy a domb első említése mai nevén, azaz Királydombként a Népszava 1983. július 13-i számában bukkan fel, ott is egy mindössze néhány soros közleményben, amely a helyszínváltoztatásról értesíti a közönséget. Ezután terjedt el a sajtóban a Királydomb elnevezés, de még jó ideig együtt élt a korábbi, az eredeti funkciót tükröző Szánkódomb névvel. A területet egyébként hivatalosan sosem keresztelték át, az elnevezés a sajtónyelvből került a köznyelvbe a bemutató után.

Egyértelmű tehát, hogy ragadványnévvel van dolgunk.  Nagyon valószínűnek tűnik, hogy a keresztapát a hajdani stáb meghatározó tagjai között kell keresnünk. Szóba jöhet az előadást, és az abból készült filmet rendezőként jegyző Koltay Gábor, de még valószínűbb, hogy a mítoszteremtésben máskor is jeleskedő Nemeskürty Istvánt kell sejtenünk a névadó személye mögött. Nemeskürty akkor az eredeti előadásból filmet készítő MAFILM stúdióvezetője volt, és mivel a filmet az eredeti, királydombi előadás rögzítéseként reklámozták, nem is meglepő, hogy igyekezett a nagyon is prózai és cseppet sem fennkölt Szánkódombnak új nevet találni.

Az István, a király királydombi előadása 1983-ban. Jobban hangzik, mint az "István, a király szánkódombi előadása", ugye?

A másik elmélet cáfolata

A másik, közszájon forgó elmélet szerint a Királydombot az Ezredéves Kiállításra alakították ki, mégpedig a vármegyék által Pestre küldött földből. Ezt a verziót erősíti a Demokrata c. lapban, 2009-ben megjelent írás is. Már első olvasatra gyanúsnak kéne lennie ennek az állításnak, királydombot, vagy ha úgy tetszik koronázódombot ugyanis csak királykoronázás alkalmából szokás építeni. 1896-ban a budapesti Városliget egy ipari-kereskedelmi kiállításnak adott helyet, melyben volt ugyan történelmi szekció is, a ma Vajdahunyadvár néven ismert épület falain belül, koronázásra viszont ekkor nem került sor.

Megünnepelték ugyanakkor az 1867.évi koronázás 29. évfordulóját, méghozzá egy díszfelvonulással. Az 1896. június 8-i ünnepélyes aktusra a törvényhatóságok nem egy-egy láda földet, hanem díszruhába öltözött lovasokat küldtek a fővárosba, akik aztán immár bandériumba szerveződve a Vérmezőről a vár érintésével, a Margit-hídon át, az Országház épülete elé vonultak.

A menet a Városligetet tehát nem érintette, az 1867-es koronázásnak mégis van egy, a szakirodalomban eddig egyáltalán nem tárgyalt, épp ezért alig ismert kapcsolódási pontja a Ligettel.

Koronázódomb a Ligetben?

A koronázódomb a Lánchíd pesti hídfőjénél egykorú rajzon

Ferenc József magyar királlyá koronázásakor, 1867-ben Szkalniczky Antal és Koch Henrik tervei alapján emeltek díszes koronázódombot a Lánchíd pesti hídfőjénél. Említett urak tervezték egyébként az 1866-ban megnyílt Állatkert állattartó házait, melyek közül a bagolyvárként ismert romantikus romimitáció a mai napig látható. A királydombhoz a földet a törvényhatóságok küldték Pestre, a budai törvényhatóság a János-hegy csúcsáról, a pesti a városligeti Hermina kápolna szomszédságából ásatott ki földet a szakrális dombhoz.

Az ünnepségek elcsitultával Pest város tanácsa jelezte, hogy a domb akadályozza a hídra tartó forgalmat, ezért elhordása időszerű lenne. Azt azonban nem tudták eldönteni, mi legyen a földhalom sorsa. Végül 1869-ben született döntés arról, hogy a koronázódombot áthelyezik a Városligetbe.

Az optimista híradások akkor úgy kalkuláltak, a munkálatokat egy hét alatt be is tudják fejezni, bár a földhalom Ligeten belüli pontos helyét egyelőre nem sikerült kijelölni. Nem sokkal később már arról tudósítottak a fővárosi lapok, hogy a domb elhordása mégsem megy könnyen, túl drága lenne ugyanis - a korabeli becslések szerint 6400 Ft-ba került volna -, ezért az ügyet egy időre Pest leveszi a naprendről. Mivel a város központi terén árválkodó koronázási dombot sem kímélte az idő vasfoga, 1871-ben újabb terv született, ezúttal nem az elhordására, hanem a kicsinosítására. Ekkor kapott díszes vasrácsot a három bejárat, a köveket olajfestékkel átfestették, a domb oldalait befuttatták kúszónövényekkel, környezetébe pedig újabb gázlámpákat telepítettek.

A Ferenc József tér a koronázódombbal, 1875 körül. Klösz György felvétele

1872-ben a Fővárosi Közmunkák Tanácsa tervbe vette a tér rendezését. A koronázódomb elhordását és a tér parkosítását ugyan közmegegyezés övezte, a tervezett szobrok azonban olyan mértékben bontották volna meg a tér arányait és harmonikus elrendezését, hogy erről végül letettek. A királydomb eltüntetésére tíz évig,  1877-ig kellett várni. A kezdeti elgondolásoknál jóval egyszerűbb megoldást választottak a városatyák: nem vitették át a Városligetbe a dombot, hanem  ott helyben, a mai Széchenyi téren beásták.

A koronázódomb nélküli Ferencz József tér rendezési terve, 1872. Közreadta Frisnyák Zsuzsa, Timelord blog

Az 1867-es, eredeti, a vármegyék által küldött földből emelt koronázódomb tehát végül nem került át a Városligetbe. A megszentelt föld ma is ott van a Széchényi tér alatt, valahol a mélyben. A ligeti Királydomb névre hallgató terepalakulat története jóval prózaibb: szánkódombnak építették, és nagyon valószínű, hogy a rockopera bemutatójához kötődő brilliáns marketingfogás eredményeképp kapta új, mára meghonosodott nevét. Ha valaki leásna a mélyére, a termőföld borítás alatt megszentelt földet nem, de volt kiállítási pavilonok törmelékét még felfedezhetné.

A Királydomb napjainkban, kutyások, gyerekek és napozók paradicsoma

Majkó Zsuzsanna